Részben ezek a lemezek inspirálták Stachó Lászlót, hogy az előadóművészi oldala felől közelítsen Bartókhoz, akit elsősorban zeneszerzőként ismerünk. A kötet a zenetudomány új, gyorsan gyarapodó területével, az előadóművészet-történettel foglalkozik.
A fiatal Bartók tehetséges zongoristaként lépett színre, s ha zsenije nem ösztönzi másra, akár a hangszervirtuóz karrierútját is választhatta volna. Ahogy maga fogalmazott, valóságos „vademberként” került Budapestre, majd Thomán István keze alatt, sok-sok óra etűdgyakorlás és skálázás után kristályosodott ki technikája. Amikor 1901-ben, Liszt születésének 90. évfordulóján a Zeneakadémia nagytermében előadta a h-moll szonátát, a koncertet zajos siker és sok gratuláció kísérte: „miket mondtak (…), hogy egyike leszek a legnagyobb zongoraművészeknek” – dicsekedett alig húszévesen egy anyjának írott levélben. Később azonban határozottan eltolta magától a virtuóz címkéjét („a verseny lovaknak való”), és nem is leplezett ellenszenvvel viseltetett azok iránt, akik nem így gondolkodtak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
