Ez is jelzi, hogy a jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének vezetőjeként dolgozó szerző azon történészek táborába tartozik, akik nem ódzkodnak a problematikus és érzékeny történelmi témáktól, így attól sem, hogy kutatási eredményeikkel az olykor reménytelennek tetsző véleményformálás heroikus, gyakorta hálátlan történészi missziós munkáját végezzék.
A lehetetlen küldetés
A magyarországi Tanácsköztársaság megítélése hosszú utat járt be, és széles skálán mozgott. 1920 után a hivatalos Magyarország történetének „mélypontjaként” értelmeződött, a bolsevizmus pedig „lelkek megfertőzését előidéző kóranyagként” a háborús vereségre, az összeomlásra és a trianoni békeszerződésre is kézenfekvő magyarázatként szolgált. Majd 1945, de különösen 1948–1949 után viszont a hazatérő moszkvai kommunisták számára vállalható örökséggé vált, ha nem is azonnal, nem egészében és nem egykönnyen. Ehhez szükség volt 1956-ra és arra is, hogy el lehessen számolni a kommünt valójában vezető külügyi népbiztos, Kun Béla sorsával, aki „sok száz magyar elvtárssal együtt” a sztálini tisztogatások áldozata lett a Szovjetunióban. A rendszerváltást követően a Tanácsköztársaság „látszólag (…) a történelem szemétdombjára került”, a kizárólag a vörösterror áldozataira emlékeztető, a Nagy Imre-szobor helyére visszaállított Nemzeti Vértanúk emlékműve viszont Hatos szerint (is) jelzi a kommün emlékezetének jelenig húzódó ívét, vagyis hogy
„1919 történetének koránt sincs még vége”.
Az 1919-es magyar kommunista kísérlet vaskos kötetet kapott, a főszöveg majdnem ötszáz oldalas, feldolgozása tizenkilenc fejezetből áll, amelyek három nagyobb csoportba sorolhatók. Az elsőbe a korabeli események kronologikus rendbe állított nyolc elbeszélése tartozik, 1918 őszétől egészen a tiszántúli hadjáratig és a diktatúra bukásáig. A másodikba a nagyobb, komoly résztémákat feldolgozó tematikus fejezetek kerültek, feldolgozva többek között a „zsidóuralom” legendáját, a világforradalmi politika dilemmáit, a polgár mindennapi életét, a diktatúra metafizikai elképzeléseit, a vörösterrort. A harmadik egységét pedig a kötet keretes szerkezetét adó előszó, az epilógus és a felhasznált szakirodalmat összegző bibliográfia alkotja.
Előző kötetéhez hasonlóan Hatos legújabb könyvének is az a legnagyobb erénye, hogy
bátran vet fel kellemetlen és neuralgikus kérdéseket, illetve húz alá hangsúlyosan keveset emlegetett, ámbár nagyon is fontos szempontokat.
Legyen szó a Tanácsköztársaság kormányaként működő Forradalmi Kormányzótanács zsidó származású népbiztosainak 60 százalékos túlsúlyáról (95. oldal) és a rendszeren belül is felvetődő antiszemita szempontokról (például galíciai zsidó menekültek deportálása Budapestről), vagy arról, hogy a közkeletű toposszal ellentétben a „kommunisták többsége nem a zsidók közül került ki, és a zsidók többsége sohasem lett kommunista” (96.). A kényes témák sorát gazdagítja az értelmiség jelentős részének a diktatúra alatti „mimikri életéről” („alámerüléséről”), a gyakran csak ideiglenes és érdekvezérelt, máskor viszont őszinte „munkássá vedléséről”, a hazai művészvilág és írótársadalom kollaborációjáról (a készülő szövegekre felvett előlegekről és megbízási díjakról), a később el- és letagadni vágyott lelkesedésről (elég Szabó Dezső és Márai Sándor példáját felidézni), majd a kínos emlékű kommünben való „részvétel” emlékétől való tudatos „megszabadulás” gesztusainak felidézéséről szóló rész is (237–265.). De ugyanilyen téma az egész rendszer egyik legsúlyosabb „ügye”, a magyarországi vörösterror brutális gyilkosságainak a bemutatása (357–374.), vagy a szakirodalomban a proletárdiktatúra többnyire egysíkúan ábrázolt, valójában jóval összetettebb, egyházellenes politikájának elemzése (301–331.). Hatos előszavában is idézi Varga Jenő, a magyarországi Tanácsköztársaság legfontosabb gazdasági szakemberének évtizedekkel későbbi visszaemlékezését, amelynek gondolatmenete más témáknál is vissza-visszatér az olvasóban, miszerint joggal vélhetjük úgy, hogy a kapitalista társadalomból a lehetséges egyenes átmenet a kommunista társadalomba eleve „lehetetlen küldetés” volt.
Az utolsó fejezet a kötet elkészítéséhez felhasznált kéziratos forrásokról, levéltári dokumentumokról, forráskiadványokról, valamint a döntően magyar és néhány idegen nyelvű (angol, német, francia) szakirodalomról ad számot, mindezt sűrűn szedve is több mint harminc oldalon keresztül. Pusztán ez az impozáns méretű bibliográfiai jegyzet és ajánló is jelzi, hogy a szerző mekkora anyagot olvasott át a munka megírásához. Emellett Hatos alig túlbecsülhető erénye ebben a könyvében is a történetmondási stílusa, és az, ahogyan a történelemről gondolkodik. Időnként meghökkentően találó és az olvasót szelíden kibillentő, gyakran ironikus gondolatokkal, máskor a jelenig (a fake news, a B közép és a koronavírus emlegetéséig) kikacsintó mondatokkal találkozunk, amelyek olvasmányossá teszik a könyvet, és a megértést is egyértelműen segítik, illetve képesek arra, hogy a múlt gyakran képpé merevedett jeleneteit már-már mozgóképpé, befogadhatóvá is tegyék. Gondolok az olyan mondatokra, mint: „A boltok előtt kígyózó sorokban tehát az úriasszonyok mutatós kalapjuk nélkül, szerényen álltak be, nehogy elverjék őket a kirongyosodott szegélyű kendőben ácsorgó munkásasszonyok.” Vagy: „Hiába pingálta piros plakátokra a propaganda, a kertes házak szellős utcáiban pihenő munkásjövő meglepően sokban emlékeztetett a hazai közelmúltra.”
Túl az egyéni kutatómunkán
Ami kifogásként felmerülhet, az mindenekelőtt a kötet címe. Komplex megközelítés esetében a korszak összes fontos szereplőjére a legkevésbé sem illik a Karinthynál ironikusnak szánt, itt enyhén szólva is túlontúl lezsernek ható rosszfiú kifejezés. Mindjárt a kötet legelején szereplő idézetben ugyanis a „rossz fiuk” azok, akik „azokat a komiszságokat” csinálták, írja Karinthy. A címhez kölcsönzött kifejezést a diktatúra erőszakos oldalainak (vörösterror, túszszedés, fizikai erőszak) elemzésekor, valamint az elkövetők, irányítók és végrehajtók minősítésére nem gondolhatjuk adekvátnak, és a gyilkosságokat sem tartjuk komiszságoknak.
Másfelől viszont a kommün szociálpolitikai, oktatásügyi (némely elemében talán még ma is vállalható) intézkedéseinek kiötlőit, főbb ideológusait, epigonjait és álmodozóit sem tarthatnánk rosszfiúknak.
Ráadásul illúziónak bizonyult az a bizonyos „világforradalom” is: az egész világon, keletről nyugatra végigsöprő forradalmi hullám terjedése csak naiv remény maradt, a forradalom szele végül nem jutott messzebbre Eperjesnél és Münchennél, és pár hétnél alig tartott tovább. Jót tett volna a szövegnek egy „töredezettebb” szövegbeosztás is a gyakran oldalakon keresztül húzódó bekezdéseknél.
Mindezen, talán szőrszálhasogatásnak ható megjegyzéseim ellenére a Rosszfiúk világforradalmát a magyarországi Tanácsköztársaság tulajdonképpeni évfordulójára született munkák legnagyobb egyéni szakmai vállalkozásának tartom. Hatos Pál könyve számos elemében gondolatébresztő és újat mondó, több elemében szakmai vitára ingerlő munka. Sűrű, nagy ívű összegzése a Tanácsköztársaság komplikált időszakának, jelenünk divatos kétmondatos definíciói helyett a proletárdiktatúra bonyolult jelenségének vaskos összefoglalója. Az egyéni kutatómunka mellett hatékony szintézise az elmúlt évtizedekben a témával foglalkozó hazai kutatási eredményeknek, és mint ilyen, remélhetőleg többeket késztet majd korábbi témák újragondolására és újabb részletkérdések feltárására.
A kísérlet jövője
Hatos az előszóban jelzett célja, hogy „mítoszokon innen és túl végre megismerhessük 1919 tavaszának és nyarának lázas időszakát”, és egy „lehetetlen történet” „elátkozott szereplőit” visszahelyezze saját lázas, lüktető és ellentmondásoktól terhes korukba. A szöveg kétségtelen emocionális felhangjai, csipkelődő kiszólásai és ironikus megjegyzései ellenére mindvégig sikerrel tartja magát távol az egyes résztémák iránti érzelmi elköteleződés kínálkozó csapdáitól, és kutatási tárgyát annak tartja, ami: történelemnek. Jó érzékkel, íráskészséggel és tempóval mutatja meg, hogy ennek az alig négy és fél hónapnak az eseményeit mennyire jellemezték átgondolatlan rögtönzések, türelmetlenségek, feszítő ellentmondások, következetlenségek, logikátlanságok, kapkodás, illetve messianisztikus, súlyosan utópikus és törékeny elképzelések. Lényegében a magyar társadalom, az ember természetének és vágyainak tökéletes félreismerése, ami miatt a rendszer sikere borítékolhatóan lehetetlen volt, és már maga a próbálkozás is csodaszámba ment.
A kötet elolvasása után aligha maradhat kérdés, hogy ez az időszak egyáltalán nem lehetett „dicsőséges 133 nap”, éppen úgy, ahogy nem volt monolit diktatúra sem. Ami pedig a Károlyi-féle Köztársaságra is igaz, az ugyanannyira áll a rövid életű Tanácsköztársaságra is: a rövid időszak hosszú árnyékot vetett, és a százkét éve kezdődött kommunista kísérlet „jövőjét”, pedig nemcsak bukásakor, hanem azóta is döntően a „sérelmi emlékezet hordozza”. Hatos bátran lépett közel a Tanácsköztársaság számos elemében a jelenig sem kellően tisztázott történetéhez, és a leegyszerűsítően csak jobb- és baloldalinak nevezett értelmezések elvárt toposzai helyett megmutatta a témakör számtalan színét és fonákját. A történelem divatos, indulatoktól és előítéletektől fűtött bornírt értelmezései és a sablonkérdésekre bekészített sematikus válaszok korában a szakmáját elkötelezetten és kellő szenvedéllyel gyakorló történésznek nem is lehet fontosabb feladata ennél.
Jaffa Kiadó, 2021, 608 oldal, 4499 Ft
