Húsvétig sem húzta - Károlyi Mihály elátkozott köztársasága

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története

Nem kétséges, hogy a Károlyi-féle forradalom és (nép)köztársaság rövidre szabott históriája az egyik legizgalmasabb, ma is eleven és vitáktól övezett epizód a 20. század magyar történelmében.

Nemcsak azért aktuális, mert éppen 100 éve élte végnapjait az első magyar respublika, hanem mert emlékezetpolitikailag és történetmitológiailag is érzékeny-lezáratlan eseménysorról beszélünk. A sztori végén persze ott éktelenkedik a Tanácsköztársaság, aminek véres kudarca és kínos öröksége is visszahullott Károlyiék fejére.

Akárcsak az ország szétesése és egy részének idegen uralom alá kerülése, amit csak megpecsételt az 1920-as trianoni békediktátum, és amiért – a történeti tényeknek nagyjából fittyet hányva – szintén Károlyiékat szokás vádolni.

Hatos Pál történész könyve, mely pontosan ezt az időszakot dolgozza fel, több szempontból is reveláció. Nagyon régen nem született munka, amely ilyen elemző módon tárná fel a Monarchia összeomlása nyomán létrejött hatalmi szerkezetet, annak külső és belső összefüggéseivel, társadalmi, katonai, diplomáciai kontextusával együtt. Másrészt az is kivételes, hogy egy ilyen sok szempontból érzékeny témához ilyen remek stílusú kifejtés társuljon.

Az empátiát és a távolságtartást megfelelő egyensúlyban adagoló szerző megtalálta

a szarkazmust sem nélkülöző tónust,

amellyel a kor kaotikus, tragikomikus elemekben gazdag valóságát jellemzi. Zárójelbe tudja tenni a leegyszerűsített magyarázatok és sarkított álláspontok mentén zajló történetpolitikai vitát. Az események meggyőző elemzésével úgy cáfol számos meggyökeresedett legendát, hogy közben megérteti az olvasóval a szimplifikáló és bűnbakkereső történeti olvasatok abszurditását.

Magyarország 1918 végi és 1919 elejei valósága e könyv lapjain egyfajta megelevenedett történeti abszurd: a szereplőket jórészt az ábrándjaik és a hiú reményeik vakítják el, miközben olyan súlyos külső és belső kényszerek között cselekednek, amikor gyakorlatilag csak a rossz és még rosszabb alternatívák között válogathatnak. De döntsenek bárhogy, azt utólag garantáltan a szemükre fogják vetni – sokszor éppen azok, akik hangosan tapsoltak nekik (lásd a „pünkösdi” hadügyminiszter, Linder Béla esetét).

 

Fotó: Jaffa

Ezzel együtt Hatos sem menti fel a kor történelmi szereplőit: maga Károlyi Mihály is zömmel illúziói rabságában élő, leginkább az eseményekkel sodródó, többször gyengének bizonyuló, kevés esélyt kapó figura, akit túlzó és alaptalan kultusz övezett, majd a bűnbakképzési mechanizmus ideális célpontjaként sújtotta őt a damnatio memoriae (az emlékezet elátkozása). Sok tévedése közül az egyik, hogy képtelen volt megbuktatásáig demokratikus választással legitimálni hatalmát – ezt amúgy szövetségesei, a szociáldemokraták többsége sem sürgette, mert német és osztrák párhuzamok alapján tartottak az eredménytől.

A Károlyi-forradalom és a népköztársaság kulcsfontosságú, a kötetben alaposan elemzett mozzanata a történeti Magyarország ekkor bekövetkező felbomlása, amit az új forradalmi kor közszereplői képtelenek voltak felfogni, elfogadni, de kénytelenek voltak tudomásul venni.

A wilsoni pacifizmus és a demokratikus szocialista eszmények, melyek a forradalom vezetőinek gondolkodását vezé­relték, egyáltalán nem azt sugallták számukra, hogy hagyniuk kell széthullani a történeti Magyarországot. Legtöbbjük el sem tudta képzelni, hogy (legfeljebb Horvát­or­szág/Szla­vónia kivételével) ne maradjanak egy­ben, egy ország keretein belül a történelmi vármegyék, és azt sem értették, miért választják a nemzetiségi régiók az általuk elképzelt demokratikus és szocialista köztársaság helyett az elnyomó, autoriter (de legalább velük többé-kevésbé egynyelvű) szomszéd országok rájuk oktrojált, néha hangzatos nemzetgyűlésekkel legitimált fennhatóságát.

A könyv lapjait olvasva szinte érezzük a szociáldemokrata tárgyaló felek meglepődését, amikor rájönnek, hogy nemzetiségi elvtársaik (és egészen addig honfitársaik) a velük vállalt népközösség helyett inkább a román, szerb, cseh „burzsoá elnyomókat” választják. Ugyanakkor az is kiderül, hogy a megszálló csapatok ellen demonstrációkkal, politikai sztrájkokkal leginkább mégiscsak a szervezett, többnemzetiségű szociáldemokrata munkásság vette fel a harcot a menekülő középosztály helyett.

Az öncsaló illúziók terén Károlyiékkal osztoztak azok a polgári, pályafutásuk alapján is markánsan jobboldalinak ítélhető társutasok (a későbbi keresztény kurzus lovagjai), akik mélyen hittek abban, hogy Károlyiék mögé besorolva, az antant jóindulatát elnyerve, a wilsoni elvek érvényesítésével elkerülhető az országvesztés.

Az ellenállás illúziója

A teljes igazsághoz tartozik, hogy a területvédő propaganda és annak jelszava, a „Nem! Nem! Soha!” is a rövid életű Károlyi-kor terméke. Hatos könyve meggyőzően érvel amellett, hogy a fegyveres honvédelem sok mai történeti revizionista által utólag alaposan túlbecsült esélye meglehetősen csekély lehetett a maga korában.

 

Fotó: Fortepan

A Monarchia vert seregeinek amúgy is a lázadás állapotában lévő maradékaiból akkor sem lehetett volna sokkal ütőképesebb haderőt összerakni, ha a Károlyi-kormány politikáját a harcos körkörös védelem határozta volna meg, és nem az új vallásnak tetsző pacifizmus. Amúgy az ilyen-olyan magyar fegyveres erők így sem adták ingyen és önként a megszállók által fenyegetett (és nem is mindig magyar többségű) területeket, habár némely fegyveres akciókból több kár származott, mint haszon, a különböző különítmények és tengerészbrigádok ténykedése nyomán még magyar városok polgársága is inkább felszabadítóként és rendcsinálóként várta a szerbeket, cseheket.

A Hatos által meggyőzően használt történeti narrációban valósággal hemzsegnek a színes figurák és kalandorok – korántsem valamennyien élvezik a szerző rokonszenvét, aki nem titkolja, milyen kártékonynak tartja a káoszt csak fokozó baloldali radikálisok szerepét, mint, mondjuk, a Katonatanács éléről a kormányt revolverező Pogány Józsefét, vagy a magát utólag átstilizáló, cinikusnak, intrikusnak és képmutatónak beállított Kunfi Zsigmondét. Hatos remek könyvéből is kitűnik, hogy mennyi messianisztikus (tév)hit töltötte ki a kor szereplőinek agyát, és milyen sokan hittek az elkerülhetetlennek elképzelt szocialista, sőt a bolsevik típusú társadalmi kísérletben – akár mint végső menedékben, az integer Magyarország megőrzésének utolsó reményeként.

Ebből a szempontból is világosan látszik a folyamatosság a Károlyi-köztársaság és a he­lyére lépő, a régi szereplőket részben újra felsorakoztató kommün között, amelynek vezetői a hiú reményekre és a kollektív lelkiismeret-furdalásra (no meg az antant és az utódállamok agresszív, a bolsevik megoldást kiprovokáló imperializmusára) alapozva gátolhatták meg, hogy valóban kiteljesedhessen a még éppen csak születőben lévő demokratikus parlamentarizmus. A Károlyi-rezsim saját kudarcai és a belőle kinövő (éppen ezért vele bármikor összemosható) kommün pedig hosszú időre sikerrel diszkreditált minden republikánus-demokrata, pláne demokratikus szocialista programot és eszményt.

Jaffa Kiadó, 2018, 486 oldal, 3490 Ft