Herner Dorka: Kudarcos terápiák (Centrál Könyvek)
E „sötét kor végén”, amikor idehaza százezrek burkolódznak alkoholba és más drogokba, amikor minden egyes szenvedőre két pszichológus, három coach, tíz spirituális tanító és még több self-help könyv jut, no, akkor jól esik egy ilyen „beismerő” könyv. A Kudarcos terápiák témájáról az elrontott házi sütemény jutott eszembe, ami ehető, de nem az igazi, mindenki vállal belőle egy kóstolást, ízlelgetjük, elemezgetjük és együttérzünk a készítőjével. Hogy legközelebb jobban sikerüljön neki. Ebben az interjúkötetben Herner Dorka pszichológus kilenc ismert és elismert szakemberrel – különböző területeken tevékenykedő pszichológussal, pszichiáterrel – beszélget gyönge pontjaikról, munkájuk kudarcos pillanatairól. Ez már önmagában megnyugtató olvasmányélmény, hiszen ha ők mernek ilyen „sütiket” kitenni az asztalra, mi miért ne tehetnénk? Legalább magunkban. „Az interjúalanyaim (…) nemcsak a kudarcról való eszmecsere fontossága mellé álltak, hanem mindenki mellé, aki hibázott már életében” – írja a szerző. Az egyik megszólaló, Szondy Máté pedig úgy fogalmaz, „ne a kudarc elkerülése legyen a cél, hanem a fejlődés – és a tökéletlenségünk elfogadása.” Évösszegző óráinkban hasznos lehet egy ilyen olvasmány. (Dusza Erika)
Krasznahorkai László: Zsömle odavan (Magvető)
Nagyon, de tényleg nagyon jó, hogy Krasznahorkai László visszatért Európába, az pedig még jobb, hogy Magyarországra. A Zsömle odavan című szatírát megtörtént eset ihlette. Így jött létre a 91 éves Kada Józsi bácsi története, aki valahol az ország keleti csücskében éli szürke hétköznapjait, amit teljesen felforgat egy csoport hungarista. Kada Józsi bácsi azt állítja, hogy az Árpád-ház leszármazottja, és ekképpen a trón várományosa. Krasznahorkai világának egyre markánsabb része a humor – ezt az oldalát már a Sátántangóban is megcsillogtatta, arra mégsem ezért emlékszünk –, ezúttal az együgyű villanyszerelő története a NER szatírája is lehet, amelyben az alternatív történelem rajongóinak fantazmagóriái és a politika gátlástalansága is megjelenik egy semmit nem értő kisember életén keresztül. De mégsem a legjobb élő magyar íróról lenne szó, ha a szatirikus hangnembe nem vegyülne drámai erő. Józsi bácsi ugyanis azon túl, hogy megmosolyogtató dolgok történnek vele, valójában elképesztően magányos. Egy elöregedő falu lakója, ahol nincs kocsma vagy kultúrház, csak a kert és a kutya, akit Zsömlének hívnak, s mellesleg odavan... A regény egyben a magányos öregkor és a dolgát nem teljesítő állam története is, szerintem a sokadvirágzását élő Krasznahorkai László életművének egyik újabb csúcsa. A hosszú-hosszú mondatok ezúttal ne ijesszenek el tőle senkit. (Fekő Ádám)
Alekszej Navalnij: Hazafi (Helikon)
Napjaink polarizált közéletében kevés olyan alakot találunk, akire mindkét oldal hősként tekint – és Alekszej Navalnij is olyan, akire csak a nyugatbarát értelmiség tekint hősként. Pedig az 1976-os születésű rivális, aki idén februárban egy sarkvidéki börtönben halt meg a Putyin-rezsim mártírjaként, nagy vargabetűket írt le: nacionalista politikusból lett Putyin leghangosabb kritikusa.
A Hazafi meglehetősen keserű olvasmány, mivel Putyin rendszere azóta is fennáll, az Ukrajna elleni háború nem zárult le, és Navalnij gyilkosai máig büntetlenek – és alighanem azok is maradnak. A könyv Navalnij halála után nyolc hónappal jelent meg: első része életét, ifjúkorát, politikai pályaívének felemelkedését mutatja be, bajtársi-házastársi kapcsolatát Julija Navalnajával, a másik azonban börtönnapló. Utóbbi különösen megdöbbentő olvasmány, hiszen nem csak Navalnij bezártságának körülményeit és kegyetlenségeit ábrázolja, hanem azt is, hogyan küzdött meg – hol dühösen, ellenkezve, hol fáradt belenyugvással – azzal, hogy bebörtönözték. De igen tanulságosak azok a fejezetek is, amelyekben Szovjetunió végnapjairól, a kilencvenes években táplált álmokról és az országot sújtó nehézségekről ír. Mindezt abban a vagány, merész stílusban, ami Navalnij sajátja volt. Ő megtette, amit ebben a rendszerben lehetett: egy hőst kínált a Putyin-rendszer alternatívájaként, annak a mementóját, hogy Oroszország nem minden ellenkezés nélkül gyalogolt bele a 21. század Európájának legszörnyűbb háborújába. Ez a hős akkor sem halt, ha maga Navalnij már nincs közöttünk. (Csabai Máté)
Ádám István Pál: Házmesterek a vészkorszakban (Park)
Témájában és módszerében is hiánypótló könyv a budapesti Holokauszt Emlékközpont történészének eredetileg angolul 2016-ban, magyarul pedig idén megjelent munkája. A házmesterek társadalmának, tevékenységének a két világháború közötti időszaktól a népbíróságok munkájáig terjedő bemutatásával képet kapunk arról, miért csatlakoztak jelentős számban e nagyrészt a vidékről a fővárosba került társadalmi és foglalkozási csoport tagjai a nyilas mozgalomhoz, miért akartak maguknak nagyobb hatalmat, hatósági jogkört, valamint miért szimpatizáltak a zsidók vagyonának újraelosztását követelő radikális irányzatokkal. A vészkorszakban a zsidókat a nyilasoknak kiszolgáltató, illetve embermentő házmesterek egyaránt voltak; fontos megállapítása ugyanakkor a könyvnek, hogy utóbbiért gyakran járt a házmesterek munkájában korábban sok helyütt általánossá vált borravaló, anyagi ellentételezés (ami, vagyis a megvesztegetés a háborúban általános volt és széles körű társadalmi elfogadottsággal bírt – mint arra a szerző felhívja a figyelmet). Ádám István Pál munkája azt is illusztrálja konkrét esetek, személyek bemutatásával, hogy a legtöbb házmester tevőlegesen részt vett a zsidóellenes szabályok végrehajtásában, amiből anyagi hasznuk is származott, ám akadtak olyanok, akik e tevékenységükkel párhuzamosan mentettek is meg zsidókat. A könyv külön fejezetet szentel annak a kérdésnek a megvitatására, hogy a házmesterek vajon passzív szemlélők vagy tettesek voltak-e a vészkorszakban, és arra jut: bár számos esetben megtehették volna, de mégsem segítettek, ezért aktív szereplői voltak a zsidóüldözéseknek. (Ambrus Vilmos)
Tompos Ádám: Amíg élek én (G-Adam Kiadó)
Kissé hazabeszélek, mert eléggé szívügyem a DVTK focicsapatának rezdülése, és mindenkit sajnálok, aki nem élheti meg a futballszurkolói létet, ráadásul a szerzővel is jó viszonyban vagyok. Ennek ellenére bevállalom ezt a könyvet, mégpedig azért, mert az Amíg élek én valójában nem annyira focikönyv, mint amennyire egy különösen jól megírt, amolyan Moldova György-i éretelemben vett amatőr szociográfia. A DVTK története ugyanis valójában Miskolc története, Miskolc története pedig közelebb visz minket a rendszerváltás kudarcainak megértéséhez. Tompos tisztességgel külső szemlélőként járta körbe a várost, ahol mindenkinek van valamilyen véleménye az amúgy magyar szinten is nagyon rossz eredményeket elérő diósgyőri focicsapatról: beszél az egykori vasgyári munkás, beszélnek az új stadion miatt elbontott számozott utcák lakói, beszélnek a focihuligánok és az egyszerű ultrák is. Az egészből kirajzolódik az érzésvilág, aminek alapvető meghatározója a bezárt Vasgyár, és aminek a lakossága egyik napról a másikra szembesült azzal, hogy évtizedekig ugrálták őket körbe az országban, majd egyszer csak Budapestről úgy döntöttek, mostantól feleslegesek és semmi értelme nem volt annak, amit egész életükben csináltak. Hogy ez hogy kötődik a focihoz, azt focitól távol lévő emberek biztosan nehezen képzelhetik el, de épp ezért ajánlom bátran ezt a könyvet nekik is: talán kicsit megértőbbek lesznek azokkal szemben, akik még 2024-ben is azt tartják a legjobb hétvégi elfoglaltságnak, hogy helyiségneveket kiabálnak ütemesen a lelátón. (Fekő Ádám)
Debreczeni József: Hideg krematórium (Jelenkor)
„Hier bleiben! Nur zu Fuss!” – ismételgeti halkan a taligát toló ember 1944-ben Auschwitzban. A vagonokból kiszállított, jobb oldalra állított embereknek mondja, hogy maradjanak a helyükön. Ne lépjenek át a bal oldali csoportba, vállalják a gyalogmenetet. Mert a szerencsétlenek épp azt hallották egy német tiszttől, hogy tíz kilométeres hegymenet következik a táborig, és aki úgy érzi, ezt nem fogja bírni, átállhat a másik csoportba, őket teherautók fogják elvinni ugyanoda. Vannak, akik átállnak. Debreczeni József vajdasági újságíró marad a helyén, gyalogol. Így nem ölik meg, kényszermunkára viszik. Látja, hogyan nyomorodnak meg ismerősei, hogyan működtetik a németek a terrort az arra alkalmas foglyokból kiépített hierarchia révén, hogy válik teherré a rendes világban értéknek számító tisztesség, őszinteség – és hogyan puhulnak meg fogvatartóik, ahogy közeledik a front, milyen az, amikor egy erőszakos rendszer működtetői tanácstalanok, kapkodnak. Debreczeni könyve először az események után öt évvel jelent meg magyarul, egy év múlva szerbül, majd 1975-ben ismét magyarul, idén pedig 15 nyelven, és a New York Times 2024 tíz legjobb könyve közé sorolta.
Hatalmas tabló ez egy ceruzacsonkkal megrajzolva. Tárgyilagosságáért és érzékenységéért is lehet szeretni, és azért, mert az újságíró a pokolban sem veszíti el az érdeklődését az emberek dolgai iránt. Van szeme arra, hogy észrevegye az önkéntelen gesztusokat is. Azt, amikor valaki nem a számát mondja a másiknak, hanem eredeti nevén mutatkozik be, és ettől a megszólított zavarba jön, és szintén a saját nevét mondja; amikor a topolyai tábor és a vasútállomás közötti út mellé fölállított szuronyos rendőrök közül az egyik odaszól a menetnek, „Isten áldja magukat”. (Bakos András)
Paul Lynch: Prophet Song (Atlantic Monthly Press, angol nyelvű)
Eilish Stack Dublin egyik külvárosában él négy gyermekével és férjével, Larryvel. Csak apró utalásokból következtethetünk arra, hogy házasságuk az utóbbi időben nem volt teljesen felhőtlen, konfliktusaik azonban egészen más megvilágításba kerülnek, amikor politikai változások zavarják meg a család viszonylagos békéjét. Írországban autoriter rendszer épül, a hatalmat magához ragadó National Alliance leuralja médiát, a párt káderei beszivárognak az iskolákba és a cégekbe, a rendszer ellenségeire pedig az új titkosrendőrség emberei vadásznak. Hamar kiderül, hogy a rezsim a tanár Larry tevékenységét sem tolerálja.
Paul Lynch Booker-díjjal jutalmazott regényében egy írországi fiktív polgárháborúról olvasunk. Eilish férjét elhurcolják, neki a gyermekei épsége mellett az ellenálláshoz csatlakozó nagyfia miatt kell aggódnia, és demens apját ápolni. Még érdekesebb, hogy az elnyomás ellen saját lehetőségeik szerint harcoló – vagy éppen nem harcoló – férfiak vívódásait egy nő lencséjén keresztül ismerjük meg. Eilish bizonyos helyzetekben talpraesettebb és bátrabb a környezetében lévő férfiaknál. Paul Lynch könyve olyan klasszikus disztópiákra is épít, mint Orwell 1984-e, a regény legfőbb dilemmái Írországon kívül is érvényesek lehetnek. Eilish és családja története ugyanis egyszerre mutatja meg, mennyire fél a totális elnyomásban érdekelt hatalom az önálló gondolkodásra képes értelmiségtől, milyen könnyen szülhet valódi erőszakot a populista uszítás, és hogyan lehet egyik napról a másikra bárkiből menekült. Paul Lynch kifejezetten lírai prózája a legváratlanabb pillanatokban válik végtelenül nyomasztóvá, a szöveg mégis végig olvastatja magát. Noha a könyv magyarul még nem elérhető (és egyelőre sajnos nem találtam nyomát annak, hogy úton lenne a fordítás), érdemes eredeti nyelven is kézbe venni. A Prophet Song úgy segít közelebb kerülni a saját valóságuk megértéséhez, hogy közben egy kicsit el is emelkedik a hétköznapok realitásától. (Bajnai Marcell)
