Tóth Krisztina: "Kívül vagyok a hivatalos kultúrpolitika körein"

Új regénye, A majom szeme hideg disztópia, amelyben egy beteg társadalom beteg folyamataira is rápillanthatunk. A könyv kapcsán a hatalom természetéről, írói szándékokról, a közönségnek tett engedmények kérdéséről és a közös sérüléseinkről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hangsúlyozod, hogy ez nem egy magyar és nem budapesti történet. De ott van rögtön a testvérpár, Gizella és Hermina, akik azon utcák találkozásáról lettek elnevezve, ahol fogantak…

Tóth Krisztina: Ez csak egy kis játék, talán az egyetlen lokális utalás. Valójában egyáltalán nem akartam helyhez kötni a regényt. Nem a mai magyar valóságról szóló tanmesének szántam. Azon szerettem volna eltöprengeni, hogy vajon mi felé tartunk. Figyelni a tendenciákat, eljátszani a gondolattal, hogy ezeknek a folyamatoknak milyen lehetséges kimenetelük lehet. A populizmus általános jelenség. Az is, ahogy a társadalmi szakadékot a propaganda megpróbálja a saját javára fordítani. Ha már mindenképpen szűkíteni kell, akkor én azt mondanám, hogy ez egy kelet-közép-európai történet. De ne szűkítsünk!

MN: A disztópia divatos műfaj, sokféle előkép felderengett előttem, a kihaltság és a metró képe például Dmitrij Gluhovszkij Metró-köteteit idézte.

TK: Főleg a manipuláció izgatott. Az, hogy miképpen lehet emberek tömegeit befolyásolni. Ennek metaforája az az állatkísérlet, ahol fejátültetést hajtanak végre. Ez egy létező kísérletsorozat, láttam róla képeket, amelyek mélyen belém égtek. Az érdekelt, hogyan lehet a tudatot is átültetni, és tökéletesen módosítani. Először a pszichiáter alakja volt meg, aki szórakozik, manipulálja a pácienseit, és abuzív viszonyt folytat velük. És azt látjuk: ugyanez történik társadalmi szinten is, a hatalom abuzív viszonyban van a polgáraival. Komoly tudatmódosítást hajt végre, uralva a vágyaikat és az indulataikat.

MN: Sokáig nem esett le, mi is történik. A doktor hétköznapi figurának tűnt. Aztán jött a kérdés: tarthatok-e gonosznak valakit, akit mintha mindenki becsülne? Hol vannak a határaink? Mit engedünk még meg magunkkal szemben? Hannah Arendt jutott eszembe. A gonosz banalitása.

TK: Írói szempontból egy ördögien gonosz figura felrajzolása nem valami izgalmas. Bejön, látjuk, hogy milyen gonosz, oszt’ jól van. Azt megoldani, hogy apránként kezdjünk rácsodálkozni az árulkodó részletekre, és egyre közelebb hajolva fedezzük fel, mi is történik valójában, nagyobb kihívás. Itt egy csaknem rokonszenves alakból válik ijesztővé a figura. A feleség kezdetben ellenszenves alakja meg később talán, együtt­érzést vált ki. Nincs egyféle nézőpont, a szereplők tapasztalataiból fokozatosan bontakozik ki a regénybeli valóság. Ezért sem választottam mindentudó narrátort. Mindig módosít az érzékelésünkön, hogy az adott szereplő éppen mit lát. Mert mindig a részletektől függ, mennyit érzékelünk a körülöttünk lévő valóságból. A szereplők nem véletlenül viselkednek úgy, ahogy. Minden cselekedetük következmény: önvédelem, szenvedés, félelem van mögötte. Meg szégyen. Gizella, a középkorú nő eleinte teljesen érzéketlennek tűnik. Amikor megkérdezik, hogy mit gondol, a válasza általában egy hideg „nem tudom”. Lefagyott alak ő, aki a regény közepe táján kezdi csak alakítani az életét. Addig passzív elszenvedője az eseményeknek, mindenhez hozzáidomul. Ő is, mint olyan sokan, a túlélésre rendezkedett be.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az általad ábrázolt társadalomban a közhangulat azért mintha hajazna a jelenünkre. Társadalmunk tipikus alakjait látom a történetben.

TK: A regény hősei napról napra élnek, megpróbálnak lavírozni a rájuk kényszerített viszonyok között. Gizella megpróbálja az állását megtartani, de nincs igazi szeretetkapcsolata a férjével, nincsenek valódi barátságai. Amikor a regény részletein gondolkodtam, bizonyos dolgokról azt hittem, a disztópia részét erősítik majd, de közben a valóság futólépésre váltott, és igyekezett beérni a regényt. Bizonyos pontokon már sikerült, a humán reprodukció állami monopóliummá tétele például ilyen. Már bőven megírtam ezt a részt, amikor a mesterséges megtermékenyítést állami ellenőrzés alá vonták. A társadalmi szegregáció kérdése is hasonló: a hajléktalanokkal, a szegényekkel való bánásmód. A regényben a jobb státuszú emberek a biztonságos kerületekbe tömörülnek, hogy megóvják magukat a nyomor látványától. Nagyon kell ám vigyázni, miről gondolkodunk írásban. Mert a valóság figyel és másol. El lehet fedni a problémákat, de attól azok még nem oldódnak meg. Lehet kozmetikázni a városképet, de ettől még létezik a lakhatási szegénység. Még ha nincsenek is szem előtt, a lecsúszott rétegek igenis léteznek, és csúsznak egyre lejjebb. A regényben túlműködik az agitált államgépezet, amely folyamatosan rendelkezik, intézkedik, de ezek a radikális intézkedések soha nem a valódi problémákat célozzák meg, azok még csak nem is tematizálódnak, hanem a kreált ügyekre kínálnak álmegoldásokat.

MN: És látunk egy pszichés zavarokkal küzdő, köpcös kormányzót is.

TK: Általában a hatalomról gondolkodtam, a természetéről, a korlátairól. A szereplők közül mindenkinek megvan a saját nyomorúsága, amit mind igyekszik elfedni valami másik történettel. Az odavezető utat is próbálják betemetni. Ez személyes és társadalmi szinten ugyanúgy igaz. Komoly múltfeldolgozási problémák okozzák a regénybeli krízist. A polgárháborús időket és annak következményeit tilos emlegetni. Az egyetemi közegben mindenki megfigyeli egymást, mindenki gyanakszik a másikra, a szereplők szoronganak és túlteljesítenek, miközben felnő egy nemzedék, amelyik már a hamis narratívát kapja készen, azt kérik rajta számon.

MN: Beúszott a gondolataimba a csernobili katasztrófa is…

TK: Nem értem, hogy miért. Fura olvasó vagy. Egy épülő, tulajdonképpen derűs társadalomban, amely egyre jobban és jobban teljesít, mitől támadnak ilyen atomfelhős gondolataid?

MN: Egy ilyen beteg légkörben betegek az emberi kapcsolatok is. A pszichiáter például szexfüggő. De azt nem látjuk, amikor Gizellát is maga alá gyűri.

TK: Mert a konkrét pillanatot nem akartam megmutatni. A folyamatot kívántam inkább érzékeltetni, ahogyan észrevétlenül csúszik át az orvos-beteg viszony valami egészségtelen, függő kapcsolatba. A társadalmi szintű abúzus is ilyen. Egyszerűen nincs egyértelmű időpont, amikortól azt mondhatjuk, na, ez innen már tényleg, nyilvánvalóan egy bántalmazó viszony. Éppen azt szerettem volna közvetíteni, hogy mindez milyen nehezen tetten érhető. Amikor már maga a hatalom konstruál nem létező, fenyegető veszélyeket, csak hogy védelmezőként léphessen fel. Ahogy a pszichiáter hősöm, úgy a hatalom sem tud másképpen működni és a helyén maradni. Ilyen a működésmódja: az újabb és újabb abuzív gesztusaival visszafordíthatatlan károkat okoz, egyre mélyebben roncsol. Egy ilyen világban a létezés nem kínál valódi döntéshelyzeteket. A regénybeli pszichiáter is erős hátszéllel és támogatottsággal űzi a manipulálás sportját, hiszen pontosan tudja, hogy nem lesz következménye. Magát istennek képzeli, ezért is kapta a Mihály nevet. Alakja modellezi a hatalom és a polgár viszonyát. Tökéletes biztonsággal él vissza az érzelmekkel, sőt kifejezetten a sebezhető személyiségekre utazik. Mert az ilyen embe­rek megérzik, amikor az áldozatuknak nem működik jól a lelki immunrendszere, és ezáltal manipulálható állapotban van. A hőseim elveszítették morális igazodási pontjaikat. Egyetlen szereplő van, Bianka, az ápolónő, a mélyen hívő ember, akinek az erkölcsi normái megingathatatlanok. De az is világos, hogy ő, aki az örök emberi és isteni törvényekhez méri magát, a regény világában csak áldozat lehet. Megkérdezte tőlem valaki, hogy én melyik szereplőmmel azonosulok. Egyikkel sem. Nem kínálnak azonosulási pontot. Ha valakivel azonos vagyok, hát az a kísérleti majom.

MN: A családi átöröklés, a nemzedékről nemzedékre szálló traumák kérdésköre már az Akváriumban is megjelent, a legutolsó verseskötetedet, a Bálnadalt lehet az ökokritika felől olvasni.

TK: Íróként mélyen megélem, hogy ennyire része vagyok a folyamatoknak, elszenvedője és szemlélője is egyben. A rálátás nem jelent változtatási képességet. A Bálnadalban is fontos az emberi gőg. A téveszme, hogy uraljuk, kézben tartjuk a világot. A regénybeli szereplők közül Bianka az, akiben van alázat, mert egyedül benne van hit.

MN: A humor ott van a legtöbb szövegedben, ebben a regényben is. Olykor a perspektívában, máskor a nyelvben magában, megint máskor egy-egy abszurd jelenetben.

TK: Szerettem volna, ha időnként hátralépünk, és perspektívát váltunk. Igyekeztem levegőhöz juttatni az olvasót.

MN: A Litera20 jubileumi videó­interjú-sorozatban arra kérnek írókat, emeljék ki, mi az, ami számukra a legfőbb hajtóerő. Te ott is leszögezed, hogy íróként az egyik legfontosabb célod lenyomatot adni a korról, amelyben élsz. De hangsúlyozottan nem a napi politika szintjén.

TK: Mert az inkább az újságírók feladata. Én valami általánosabbat szeretnék megfogalmazni. Az ember, amikor fikciót ír, a jelenségek mögött mégiscsak az algoritmust keresi, az okokat, összefüggéseket próbálja rögzíteni. Nemcsak megmutatni akarom, mi történik, történhetik, hanem az írás által érteni. Egy történet számomra akkor izgalmas, ha megmagyaráz, feltár valamit a folyamatokból.

MN: Sok megnyilatkozásod még­is heves reakciókat vált ki. Megtámadnak egy-egy gyerekversed, vagy a kötelező olvasmányokról szóló véleményed miatt. Ez is a beteg társadalmak jellemzője: nem lehet véleményeket megfogalmazni, a tükröt akarják összetörni.

TK: Érdekes, hogy pont én keveredtem ennyiszer ilyen történetekbe. Ha valami távol áll tőlem, az a provokáció. Tényleg. Én dolgozni szeretek, egyedül szöszölni. Elfogulatlanul gondolkodni, kérdéseket feltenni. De úgy látszik, az emberek idegesek lesznek, ha közös gondolkodásra, főleg, ha önálló döntésre késztetik őket. A gondolkodás keltette feszültség hamar átcsap pusztító idegességbe. Nem igazán tudok ezzel mit kezdeni. Próbálok nem elsodródni, figyelni és reflektálni a történésekre, és megvizsgálni akár a saját előítéleteimet és hiedelmeimet is. Az ember nem mindig érzi komfortosan magát. Sőt, többnyire nem, legalábbis, ha nem zárja ki teljesen a világot. Az irodalomtól sokan azt várják, hogy elfeledtesse, miben is élünk. Nehogy már felzaklasson! Rohadjon meg az a beteg agyú, hülye író, hagyjon engem békén, én jól akarom érezni magam. Vigasztaljon meg a mű, adjon árnyékot, csillapítsa a szomjamat, ringasson el.

MN: Ez a giccs.

TK: Az autoriter társadalmak különösképpen vonzódnak a giccshez. A diktatórikus tendenciák párhuzamosak a giccs felemelkedésével. És basszus, hát tényleg, ne legyünk már ilyen kegyetlenek, legalább az irodalom legyen érthető és szép…

MN: De ez mintha átszivárogna a művészetbe is. Az utóbbi öt-hat évben lett igazán látványos az, ahogy ennek egy részét egyenesen magas kultúraként tálalják, amire még az úgynevezett értelmiség is fogékony. Ez hogyan történhetett?

TK: Coelho világsikere sem véletlen. A többség imádja magas irodalomként olvasni azt, ami tipikusan a middlebrow része. Mert azzal a jó érzéssel ajándékozza meg őket, hogy valami fontosat kapnak, miközben nem. Más önképet közvetít, bátran elfogyasztja hát az átlagolvasó, akinek a torkán akadna a valódi irodalom. Ami sem nyelvileg, sem gondolatilag nem hoz újat, hanem a már ismert társadalmi vagy pszichológiai problémákat magyarázgatja tagoltan, lebutítva, tetszetős mondatokban. Ez az irodalom kommercializálódása. És a kritika sem ad támpontokat, mert az is részben kereskedelmivé vált. Ráadásul már a magas irodalom immunrendszere sem löki ki magából ezeket a műveket, szerzőket. Nem tudom, kell-e foglalkozni ezzel. Inkább nem, az írással kell. Én mindig ott mérem le, hogy valami inkább magas irodalom-e, hogy van-e benne titok, van-e valami nehezen hozzáférhető a takarásban. Hogy kelt-e valamiféle diszkomfort érzést, hátramaradó nyugtalanságot. Mély meggyőzősédem, hogy az értékes szövegek kicsit kényelmetlenek is. Furák, idegesítők, meglepnek. Nem válaszokat és megoldásokat kínálnak, hanem kérdésekkel szembesítenek.

MN: De nálunk hivatalosan a remény színházát támogatják, a könnyűzenét társadalmasítják…

TK: Sokszor hallom, hogy miért kell ilyen nyomasztó dolgokkal foglalkozni, az ember derűre, vidámságra vágyna. Blabla. Én ezt olvasóként értem, mert tök empatikus vagyok, de íróként ezt a kérést nem tudom teljesíteni.

MN: Kívül a jelenlegi hivatalos struktúrákon, de nagyon erős külföldi jelenléttel hogy érzed, magányos alkotó vagy?

TK: Ez összetett kérdés. Egyrészt nem, mert kiterjedt baráti köröm van, és ezek részben irodalmi barátságok. És vannak olvasóim is. És van tényleg sok külföldi fordításom is. Másrészt igen, mert valóban kívül vagyok a hivatalos kultúrpolitika körein: nemhogy tisztelni, észrevenni sem illik, hogy írtam harmincvalahány könyvet. Nem baj, azért én ezt csak folytatom. És hozzáteszem, bizonyos értelemben egész életemben magányos voltam, örökös kívül­álló. Az ilyen-olyan területfoglalási játszmákban már csak azért sem tudok részt venni, mert tényleg tökéletesen lefoglal az, amit csinálok. Huszonöt éve folyamatosan gyereket nevelek, emellett alig marad energiám, hogy íróként is létezzem, hogy csináljam a dolgom. Írni meg muszáj, és hát jó is, ez a legfontosabb. Másra nem érek rá. Mindig a belső nyomvonalamat követtem. Ráadásul az utóbbi két évben többször szembesültem azzal is, hogy bármikor meghalhatunk. Te is, én is. Ezt a kevés időt ügyesen be kell osztani.

MN: Bánki György pszichiáter átnézte a kész szöveget. Voltak kétségeid, hogy hitelesen működnek-e a figuráid?

TK: Mivel több mint ötven éve itt élek, úgy éreztem, hogy séróból hozok bármiféle lelki torzulást, patológiát. Az ember annyi mindent látott már… De közben fontos volt, hogy a részletek is szépen stimmeljenek. Hogy a szereplőim viselkedésében valóban működjék a személyiségtorzulásuk sajátos logikája. Ehhez kellett a külső szem. Bánki nem kifogásolt semmit, azt mondta, igen, mindez történhetne így is. Csak a füst csípte a szemét: hogy a főszereplő pasas miért pipázik az ülések alatt. De hát ez egy ilyen figura, ebben is határt sért. Számomra egyébként roppant érdekes, hogy mennyire tisztán látjuk a káros, pusztító folyamatokat, a kihelyezett sorscsapdákat, de a saját életünkkel kapcsolatban mindig van valami vakfolt. Hogy ezekre rálássunk, ahhoz szükség van a többiekre, a barátokra.

MN: Felmerült benned, hogy külföldre költözz?

TK: Fel. Kiben nem, őszintén? De itt vannak a kulturális gyökereim, a baráti köröm. Nagyon igénytelen vagyok, nekem kevés kell: tulajdonképpen bárhol nagyon hamar rosszul tudom érezni magam. Itt ehhez eleve adott egy csomó minden, akkor meg minek az a sok felhajtás? Sokat utazom, a múlt év egy részét is külföldön töltöttem. És az én generációm számára a megélt múlt már ólomcipő. Lassúak és nehézkesek vagyunk már másutt, mert itt éltük le az életünk nagyobb részét. Én már nehezen tudnék hétmérföldes csizmát húzni. Ha menni kellene, akkor is ólomcipőben mennék. Egy kamasz gyerekkel nekivágni a világnak és letelepedni valahol, ahol nincs meg a közeged és nincs ez a folyamatos nyelvi fürdő? Nagyon nehéz. Soha nem gondoltam volna, hogy az életemben ez valaha reális probléma lesz. Amíg hagynak írni, addig írok, és addig itt írok. Nekem az írás a dolgom és egyben az otthonom is. Minden, ami eltereli a figyelmet vagy fizikailag gátol, az közvetlenül az életemet rongálja. Arra meg nincs idő.