Ásatás

"A stílus: választás"

Modern Talking: Egy nyelvtani kacsintás

  • Nádasdy Ádám
  • 2022. július 17.

Sorköz

Az Ásatás legfrissebb részében Nádasdy Ádám egotripjét hozzuk el újra.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz új sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.

Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2000. november 16-i számában jelent meg.

A "stílus" fogalmát könnyedén használhatja az irodalmár, a publicista, a dramaturg, a politikus, de a nyelvésznek - mint tudósnak - definiálnia is kell a stílust, legalábbis ha a stílus a nyelvészet érdeklődési körébe tartozik. Nos, a stílus annyiban nyelvi tény, amennyiben a beszélőnek vagy írónak módja van választani több olyan nyelvi eszköz közül, melyek ugyanannak a dolognak a kifejezésére alkalmasak. A nyelvészet akkor beszél stílusról, ha a beszélő vagy író a nem-semlegeset választja. Ha tehát valaki az almát almának nevezi, és arra, aki csónakázik, azt mondja: csónakázik, abban nincs stílus (vagy ha tetszik, a stílus zéró fokon van jelen), hiszen ezeket másképp nem lehet mondani. De ha valaki a kutyát ebnek nevezi, és arra, aki korcsolyázik, azt mondja: korizik, akkor már választott: a lehetséges eszközök közül a nem-semlegeset használta, és így szövegének már "van stílusa". A stílus: választás. (A nyelvészt nem befolyásolja, hogy a kérdéses stílust az emberek jónak vagy rossznak tartják-e: legföljebb a semlegestől való kilengést "pozitív" vagy "negatív" előjelűnek nevezheti.)

Az tehát nem nyelvi stílus, ha a várjobbágyot várjobbágynak, a polimerizációt polimerizációnak nevezzük, még ha e szavak szokatlan asszociációkat hordoznak is. Ha a szerző erről akart beszélni, így kellett mondania.

Ha a novelláját valaki várjobbágyokkal vagy polimerizációkkal rakja tele, akkor a szöveg a mai olvasó számára sajátos irodalmi stílusú lesz. Az irodalmi stílus is választás, ám itt a választás más: a szerző nem a nyelvi eszközök között választ, hanem a kifejezendők - értsd: az üzenetek - között. A várjobbágyok és polimerek esetén a szerző szokatlan dolgokról beszél, ám ezt nyelvileg semleges eszközökkel teszi. Az "eb" és a "korizik" esetében fordított a helyzet: semleges dolgokról beszélünk nem-semleges, azaz stilárisan jelölt eszközökkel.

A nyelvi stílus egyik alesete a szleng. Sokan ezt a címkét használják minden olyan nyelvi megnyilvánulásra, mely a művelt köznyelvtől (a jól nevelt normától) "lefelé" eltér. Ez nyelvészetileg pontatlan: a suksükölés nem szleng, hanem nyelvváltozat, és nem tartoznak a szlengbe olyasmik sem, mint föl-e jöttek, ehöz képest, tuggyaja fene, előrő-hátúrú, mint ahogy mondjuk a cigányos hanghordozás vagy kiejtés sem. Aki így beszél, az nem választ, hanem a rendelkezésére álló egyetlen megoldást használja, mely az ő közösségében, az ő világában semleges. (Az megint igaz, hogy ha egy író - vagy akár egy kocsmai történetmesélő - így beszélteti szereplőjét, akkor a semleges nyelvi forma irodalmi stíluselemmé válik, hiszen az elbeszélő választ: ő éppen ezt a formát adja szereplője szájába.) Az ilyen nyelvhasználatot nevezhetjük "közönségesnek" (szubsztandard, vulgarizmus) vagy "nyelvjárásinak" (dialektalizmus): elárulhatják a beszélő műveletlenségét, társadalmi-földrajzi kötődését, de nem nevezhetjük szlengnek.

A szleng legfőbb jellemzője ugyanis az, hogy átmeneti. Efemer divatjelenség. Használatba jön, majd hamar elavul. A hajat gyerekkorom szlengje "hárénak" nevezte, a villamost "tujának". A szleng gyakran valamely réteghez kapcsolódik: diákok, fiatalok, katonák, bűnözők s más foglalkozási vagy korcsoportok használják egymás között, s a kívülállók korántsem mindig értik. Ezért nem soroljuk a szlengbe a klasszikus trágárságokat (mint a f..., a p..., a b...), mert ezeket sok száz éve használjuk, s minden beszélő ismeri őket, tisztában van jelentésükkel - más kérdés, hogy használatuk szigorúan korlátozva van (ezért nevezzük őket "tabu" szavaknak).

A szleng a nyelv legkreatívabb, legjátékosabb formája, hiszen a szleng használója mindig tudja, hogy valami helyett választja az adott szleng-kifejezést. Kikacsint a nyelvből.

A szleng gyakran értelmetlen (mert más nyelvből vett vagy a felismerhetetlenségig elferdített) szavakat használ (haver, suska, gizda, ciki, para), de gyakoribb az, hogy nagyon is átlátható, kreatív metaforákat teremt: lenyúlja a pénzt, technóban nyomul, be van pörögve, kefél, rácuppan, bejön neki, se kép - se hang. Ezek semmiben sem különböznek az olyan szólásoktól, mint miben sántikál, se füle, se farka, ennek befellegzett, csak nem gyökeresedtek meg, és feltehetőleg nem is fognak, mert csak egy-egy szleng-kifejezéssel történik meg, hogy megrögzül, és köznyelvivé válik: alacsony stílusértékű (vagy trágár) közszó lesz belőle, mint a kaja, kefél, haver, lepusztult, megüti a bokáját.

A szleng döntően a szókincset érinti, a nyelvtant szinte soha. A szórendet, a ragozást mindenki a szokott módon használja akkor is, ha közben szleng-elemeket ont. Ezért nem lehet "szlengben beszélni", a szleng nem nyelvváltozat, csak szlenggel megtűzdelt beszéd létezik, hiszen a beszéd alapja a nyelvtan, melyre a szavakat úgy aggatjuk, mint faágak végére a gyümölcsöt. (Egyes szám!) Ritkán fordul elő, hogy a szleng a nyelvtant érinti: ilyen a mai diáknyelvben a névelő (a, az) elhagyása mint után: Tanulok, mint állat. Ráhajtott, mint atom. Rohangált, mint mérgezett egér. Ez a fajta szleng szokatlan, mert a névelő nem tartalmas szó, hanem nyelvtani jelenség, így elhagyásának nincs kreatív-metaforikus tartalma, nem idézhet föl semmilyen képet. A dolog talán annak köszönheti létét, hogy a mai iskolában nyaggatják a tanulókat: ne használjanak névelőt nevek előtt: Ugyanannyit tanulok, mint Béla (és ne: a Béla). Erőszakosabb vagy, mint Mátrai Zoli (és ne: a Mátrai Zoli). Ezt parodizálja az idézett szleng-jelenség: ha nektek nem kell névelő, hát tessék, tudunk mi a nélkül is beszélni. Kidobáljuk névelőt, mint gép.

A sorozat korábbi részeit itt találhatja:

 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.