(Az interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. május 23-i számában jelent meg „Ez mindenkit megőrjít” címmel. Most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
Magyar Narancs: A Swing Time narrátora, akárcsak ön, egy Jamaicából származó fekete anya és egy fehér angol apa gyermeke. Igazán sehol sem találja a helyét; Londonban túl fekete, Afrikában túl fehér. Ezek saját élmények?
Zadie Smith: A vegyes származás, mint az enyém is, mindig valami kívülállóságot hordoz, mintha mindig két világ határán mozognál, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezzel a legtöbb ember így van, nem kell ehhez az enyémhez hasonló családi háttér. Mindenesetre az én arcomról egyértelműen leolvasható ez az életérzés. A hovatartozásnak ezt a bizonytalanságát egyáltalán nem tartom negatív érzésnek, sokkal inkább kreatív erőnek. Inkább azoktól az alakoktól tartok, akik megkérdőjelezhetetlenül bíznak a saját identitásukban. A legtöbb ilyen ember veszélyes tud lenni.
MN: Londonban felnőve gyakran találkozott rasszizmussal?
ZS: Az igazi rasszizmus számomra nem azt jelenti, hogy volt-e részem rasszista megjegyzésekben, csúnya szavakban. Az igazi rasszizmust maga a rendszer jelenti, azok az előítéletek, amelyekre a társadalom, a gazdaság épül. És ez a születéstől a halálig végigkíséri az embert. Még itt, New Yorkban is nagy nap lesz az, amikor azt látod majd az utcán, a város bármely pontján, hogy egy fiatal fehér nő egy fekete nő gyerekére vigyáz.
| ||
MN: Pedig éppen New Yorkról gondolnám, hogy ott még istenes a helyzet…
ZS: Az iskolák itt pont olyan szegregáltak, mint amilyenek az ötvenes évek közepén voltak. Ön rasszizmus alatt arra gondol, hogy valaki beszól nekem, én meg arra, hogy egy New Yorkban született fekete gyereknek ugyanolyan esélyei vannak-e, mint egy fehérnek. És a válasz erre: nem.
MN: Az az előnye azért még megvan New Yorknak, hogy Trump-szavazóval csak elvétve találkozni. Aligha volt örömünnep, amikor a Mueller-jelentés nyilvánosságra került, gondolom, nagyobb leleplezést vártak.
ZS: Az egész város nevében nem beszélhetek, de Mueller-jelentés ide vagy oda, a legjobb, amit tehetünk, ha a választási urnákra koncentrálunk, olyan helyzetet teremtünk, hogy mindenki, akinek joga van szavazni, tud is szavazni. Az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk a mostani rendszertől, ha kiszavazzuk Trumpot.
MN: New York-i lakosként nyomon követi, mi zajlik Brexit címszó alatt a hazájában?
ZS: Vannak ismerőseim, akik mindkét híruniverzumban otthon vannak, de nekem ez nem megy, tanítok, nevelem a gyerekeimet és írom a könyveimet. Természetesen tudatában vagyok, mi zajlik Angliában, de nem érzek kényszert, hogy tízpercenkét kövessem a híreket.
MN: Az azért elég nagy hír volt, hogy a brit vezetés addig szerencsétlenkedett a kilépéssel, hogy Nagy-Britanniának részt kell vennie az EP-választáson. Elmegy vasárnap szavazni?
ZS: El én. Távollevőként is szavazhatok. És ha lesz egy második Brexit-népszavazás, azon is szavazni fogok. De erre egyelőre várnunk kell. Már ha egyáltalán lesz ilyen.
MN: Megírta már valaki a Brexit-idők nagy angol regényét?
ZS: Ahogy most Brexit-ügyben a dolgok állnak, a legkisebb gondunk is nagyobb annál, hogy az irodalom mit kezd a témával.
| ||
MN: Kiakasztja, ami otthon zajlik?
ZS: Nincs olyan brit, akit ez ne zavarna. Ez mindenkit megőrjít. Leginkább az aggaszt – és ezzel azok az ismerőseim is így vannak, akik odahaza az állami intézményekben, a szociális ellátásban dolgoznak, például a saját anyám –, hogy a kormány semmi mással nem foglalkozik, csak a Brexittel, minden mást hagynak lerohadni, az emberek mindennapi életkörülményeire alig jut energiája a vezetésnek. Sok brit számára ez az igazi aggodalom.
MN: A Swing Time-ot New Yorkban vagy Londonban írta?
ZS: Egy kisebb részét talán Londonban írtam, minden nyáron hazamegyek, de az emlékezetemben úgy él, hogy a regény túlnyomó része New Yorkban született. Állandó mozgásban vagyok, így aztán mindkét helyen idegennek érzem magam. Ez írói szempontból hasznos nézőpont. Sokszor elkap a honvágy, de ilyenkor nem a mostani, hanem a húsz évvel ezelőtti Anglia hiányzik. Persze, hiszen akkor voltam fiatal. Ez a fajta nosztalgia könnyen összetéveszthető más dolgokkal, sok angol regényíró azzal jön például, hogy minden egyre rosszabb, miközben csak a fiatalságuk hiányzik.
MN: Az angliai fiatalságához tartozott, hogy mellékállásban jazzénekes volt.
ZS: Muzikális családból származom. Mindkét testvérem zenész, rapper. Olykor én is beszálltam hozzájuk, de idegesítőnek találták a hangomat. Énekeltem soult és gospelt, de a jazzben voltam a legjobb. Talán a kis hangterjedelmem miatt is. De a jazzben a kicsivel is sok mindent lehet kezdeni, lásd Billie Holiday. Az utolsó fellépésem nem is olyan régen volt, ez nem egy fizetős műsor volt, inkább megtiszteltetés. A Carlyle Hotel bárjában adtam elő öt dalt, s tudja, ki következett utánam? Lady Gaga! Elmondhatom majd az unokáimnak, ha érdekelni fogja őket, hogy a nagymama Lady Gaga előzenekara volt! Nem mintha Gaga észrevett volna; öt perccel azután esett be, hogy végeztem a dalaimmal.
MN: A rap hatott arra, ahogy ír?
ZS: Gyakran használok rapszámokat a szövegeimben, de tudja, milyenek a rapperek, az isten áldja meg őket! Szeretnek perelni. Az évek során nagyon sok, a hiphopból átemelt szöveget kellett kitörölnöm az írásaimból, rengeteg pénzbe kerültek volna. Szerintem a rapperek nem is tudnak ezekről, de az ügyvédjeik nagyon is.
Volt, hogy átvettem sorokat és fizettem értük, volt, hogy el kellett távolítanom őket. A hiphopot a 20. századi Amerika második legnagyszerűbb új művészi formájának tartom, közvetlenül a jazz után. Mint mindenkinek, aki szereti a hiphopot, Kendrick nekem is megkerülhetetlen, de a szívem Kanyéhoz húz. Bármennyire is problematikus alak, de amit az elmúlt húsz év során letett az asztalra, annak szerintem senki sem ért a közelébe.
MN: A Swing Time főszereplőinek gyerekkora, akárcsak az öné, a nyolcvanas évekre esik. Michael Jackson klipje, a Thriller meghatározó élménye a táncért bolonduló két kis barátnőnek. Jackson megítélésében nemrég gyökeres fordulatot hozott a Neverland elhagyása című dokumentumfilm (a megszólalók arról vallanak, hogy Jackson hogyan molesztálta őket kisfiú korukban – a szerk.). Változott valami önben is a film hatására?
ZS: Nem igazán. Már gyerekként is szörnyszerű alakot láttam benne, erről az élményről próbáltam írni is. Látni, hogy mit tesz magával, ez nekem, az én családi hátteremmel, mindig is valami szörnyűségnek látszott. A további szörnyűségek nem leptek meg különösen. Nem hiszem, hogy ne sejtette volna ezeket mindenki, ha máshogy nem, hát tudat alatt. Úgyhogy ugyanaz az alak maradt számomra.
MN: Ön egyike Karl Ove Knausgård legkorábbi angolszász rajongóinak. Most, hogy Budapestet is elérte a Knausgård-láz, meg kell, hogy kérdezzem, változott-e a véleménye a műveiről.
ZS: Nagy csodálója vagyok, de az történt, hogy elvette feleségül az egyik barátomat, így a hozzá való viszonyom is megváltozott. Bekerült a belső köreimbe, a barátom férjeként tekintek rá. Persze, jó író.
MN: Ha róla nem is, beszéljünk Esterházyról! Hiszen ismerték egymást.
ZS: Egy toscanai íróprogramon találkoztam vele. Ez volt az első alkalom, hogy egy kortárs magyar író, a kortárs magyar irodalom közvetlen közelébe kerültem. Már korábban is sok amerikai íróbarátom ajánlgatta a könyveit, ilyen írók, mint ő, nincsenek az angloamerikai irodalomban. Jókat lógtunk együtt.
Tudja, egy ilyen helyen azért van az ember, hogy írjon, de azért az írók ebédidőben csak összefutnak. Egy kis kirándulásunkra élénken emlékszem. Felkerekedtünk, és meg sem álltunk egy közelben lévő outletig, ahol mindenféle divatos ruhamárkákat lehetett kapni, de olcsóbban. Michael Cunningham (amerikai író, Az órák szerzője – a szerk.) is velünk tartott, az expedíció célja ingvásárlás volt. Esterházy elemében volt, látszott, élvezi a helyzetet. Én nem vettem semmit, de a két gentleman számos ruhadarabbal gazdagodott.
| Névjegy Soha rosszabb pályakezdést: még be sem fejezte bemutatkozó regényét, a Fehér fogakat, amikor heves kiadói licitháború indult meg a kéziratért. A 22 éves cambridge-i diákra rászakadt az irodalmi hírnév, már csak be kellett fejeznie első regényét. A 2000-ben megjelent mű, amely három észak-londoni család életét követi nyomon, beteljesítette a hozzá fűzött – kiadói és olvasói – reményeket, mi több, a rettegett irodalomkritikust, James Woodot is sikerült felidegesítenie, aki „hisztérikus realizmusnak” aposztrofálta a regényt. Wood később megtért a Smith-rajongók népes táborába, a magyarul is megjelent NW-t már bátor tudatfolyamregénynek nevezte, merész elrugaszkodásnak a korábbi művektől, a szerzőt pedig a nagy urbánus realisták egyikének nyilvánította. Wooddal alighanem Barack Obama is egyetért; a volt amerikai elnök bizonyítottan lelkes rajongója a New Yorkban élő angol író prózájának. |
