Magyar Narancs: Rögtön az első oldalakon kiderül, kitől tanulta az esszéírást. A The New Yorker szerkesztőjétől, Henry Findertől. Komikus sztori, bár gondolom, amikor megesett, nem volt olyan vicces: a jó szemű szerkesztő azért terelte az esszéírás irányába, mert belátta, újságíróként reménytelen eset.
Jonathan Franzen: A cikk, amely meggyőzte Henryt, hogy ne erőltessük az újságírást, egy a szívemhez nagyon is közel álló NGO-ról, a Sierra Club környezetvédő társaságról szólt. A kilencvenes évek elején jártunk, épp egy nagyobb válságon ment keresztül a szervezet: egyesek úgy érezték, túl konzervatívvá vált, mások szerint a washingtoni politikacsinálás ejtette rabul, szóval a lázadók át akarták venni az irányítást, radikálisabb irányba akarták elvinni a Sierra Clubot. Az egyik gondom az volt, hogy egy szervezet sztoriját kellett volna megírnom, a másik meg az, hogy fogalmam sem volt, hogyan kéne újságíróként feldolgozni egy ilyen vagy másmilyen történetet. A The New Yorkerben megjelent első cikkemnél egyszerűen mázlim volt: egy chicagói újságíró berágott a szerkesztőjére, mert az nem hozta le a cikkét a helyi postáról, és bosszúból átpasszolta nekem a központi forrását. Elrepültem Chicagóba, két napig faggattam a hölgyet, s neki köszönhetően fantasztikus történettel tértem haza. A lap meglátta bennem a nagyszerű újságírót, holott csak belefutottam egy fickóba, aki mérges volt a szerkesztőjére. A második alkalommal viszont nem volt ilyen szerencsém.
MN: Hol veszett el a cikkben?
JF: Meghallgattam az illetékeseket, megpróbáltam valahogy összefűzni a részleteket, de ezek sehogy sem adtak ki egy sztorit. Ma már persze tudom, mi a teendő: vagy a saját nézőpontomból írom meg, vagy addig kutakodok, míg ki nem ásom a történetet. Idővel, azt hiszem, egész jó újságíró lett belőlem, de ’95-ben borzalmas voltam.
MN: Immár befutott regényíróként ugyanúgy bánnak önnel a lapszerkesztők, ha cikket ad le, mint a mezei bedolgozókkal? Meghúzzák, ha túllépi a megadott karakterszámot? Netán önkényesen belenyúlnak a szövegébe?
JF: Azért ma már szert tettem némi szabadságra. A The New Yorkernél szigorú stíluskövetelmények vannak érvényben, kezdőként kíméletlenül betartatták velem is ezeket, nem volt választásom. Később sikerült meggyőznöm őket, hogy tudom, mit csinálok, úgyhogy ha manapság nézeteltérésünk akad a stílust illetően, a legtöbbször rám hagyják. A hosszt persze előre lefixáljuk. Ha a National Geographicnál azt mondják, egy 6000 szavas cikket várnak, vagy azt, hogy valószínűleg csak 5000 fog beférni, de adj le 6000-t, hátha befér, akkor ehhez tartom magam. Ha valaki 1000 szót mond, nem fogok egy 22 ezres cikket leadni, hogy nesztek, oldjátok meg. Annyit írok, amennyit mondanak.
MN: Miután Cincinnatiben betiltották Robert Mapplethorpe fotókiállítását, az Esquire magazin felkérte, írjon színes beszámolót a közelben működő sztriptízbárok és szexboltok világáról. Ez a megbízatás sem ért jó véget.
JF: Hát igen, ez volt az első kalandom a professzionális újságírás világában.
| ||
MN: Az Egy barátság című esszéjének főszereplője egy önnel egyidős írókolléga, akire nagyon is felnézett a pályája elején, aztán ön világhírű író lett, Bill Vollmant meg alig ismeri valaki. Mint írja, Bill biztosan sokkal vagányabbul oldotta volna meg a sztriptízbáros cikket, az anyaggyűjtés nála nem állt volna meg a sztriptízbárok lelkiismeretes végiglátogatásánál.
JF: Bill biztosan remek anyagot írt volna, efelől semmi kétség. Talán ha ma visszamennék, jobb cikket hoznék össze én is. Velem ellentétben Bill egy hardcore kalandor, nem fél vásárra vinni a bőrét. És sokszor le is fekszik azokkal, akikről ír. A cikk megkívánta volna, hogy legalább egy sztriptíztáncossal megismerkedjek, ehelyett annyi tellett tőlem, hogy néhány helybeli művésszel felkerestem egy sztriptízbárt. Elég jó író vagyok, de ebből nem nagyon tudtam mit kihozni, le sem hozták a cikket. De amikor elkerültem a The New Yorkerhez, Henry, aki a szerkesztőm lett, elkérte a szöveget. Olvasta a könyveimet, tudta, hogy tudok írni, de látni akarta, mire jutottam újságíróként. Ő volt az utolsó, aki valaha is olvasta a sztriptízbáros anyagot, de soha egy szó említést nem tett róla. Persze én tudtam, hogy csapnivaló írás.
MN: Hajdani íróbarátja, az esszé főszereplője egy lőtérre is elcipelte. Valószínűleg nem az a kép él az olvasóiban, hogy Jonathan Franzen a lőfegyverek nagy barátja lenne, de az írásból az jön le, kifejezetten élvezte a kezébe kerülő fegyvereket; az .50-es kaliberű Desert Eagle-t éppúgy, mint a félautomata Tec-9-est.
JF: Fegyverekkel nőttem fel, apám tartott otthon lőfegyvereket. Évente kétszer fogtuk a .22-es kaliberű puskát, és kilátogattunk egy szeméttelepre, ahol órákon át felállított konzervdobozokra és üvegekre lövöldöztünk. Apám fontosnak tartotta, hogy a fiai megtanulják, hogyan bánjanak a fegyverekkel.
MN: Még ma is gyakorol? Tart otthon fegyvert?
JF: Nincs helye fegyvernek a házamban. De magát a tudást nem nevezném haszontalannak. Egy európainak sokkal idegenebb a fegyverek világa, jóval kevesebb is van forgalomban, míg Amerikában látszólag szinte mindenkinek van. Persze óriási különbség van aközött, hogy egy .22-essel üvegekre lődözöl az apáddal, és aközött, hogy Bill félautomata Tec-9-esével vagy a Desert Eagle-jével lősz. Utóbbi akkorát rúg, hogy a válladnak annyi. Ha egyszer majd egy szereplőm pisztolyt ragad, legalább tudni fogom, mivel jár elsütni egy ilyet, milyen a szaga, és hogy valójában milyen nehéz is lőni. Persze a filmekben mindenki remekül bánik a fegyverekkel, de a valóságban ez meglehetősen nehéz feladat.
| ||
MN: Írt egy esszét Edith Whartonról is. Aligha tette a kirakatba, amit ezért kapott, pedig az ember azt gondolná, Az ártatlanság kora szerzőjével nehéz felhergelni az irodalmi közvéleményt. Önnek mégis sikerült.
JF: Valaki szólt, hogy lehoztak egy őrült írást a Los Angeles Review of Books nevű kiadványban, egy esszét rólam és Edith Whartonról. És mivel szóltak, hát vetettem rá egy pillantást, de az első bekezdésnél tovább nem bírtam. Olyan mondatok jöttek szembe, hogy közismert például, mennyire gyűlölöm Edith Whartont. Hm, gondoltam, érdekes, hogy ennyire közismert lenne a véleményem, bármi is legyen az, amikor az egyetlen megnyilvánulásom Edith Whartonnal kapcsolatban egy bevezető volt, amit egy ünnepi kiadványhoz írtam. Egy kötethez, amit a születése 150. évfordulójára adtak ki, és a három legjobb regényét tartalmazta. Elég életszerűtlen, hogy pont egy Edith Wharton-gyűlölőt kértek volna fel egy Edith Whartont ünneplő kiadvány bevezető esszéjére. Tiszta őrület, de hát sok az őrült ember a világban. Nem tudom pontosan, miért is kötött belém a cikk szerzője, de vannak tippjeim. Veszélyes dolog a mai világban, ha egy férfi bármiféle megjegyzést tesz egy nő megjelenésére, a külső vonzerejére. Én sem jókedvemben tettem, de mivel a kötetben szereplő három regényében olyan nagy szerephez jut a női szépség, Whartonról pedig ilyet jóakarói sem állíthattak, úgy éreztem, ha ezt nem hozom fel, az olyan lenne, mintha nem vennék tudomást a közmondásos elefántról a szobában. Őszintétlen lett volna nem így tenni. És mivel ezt egy férfi hozta fel, azt hiszem, ez olaj volt a tűzre. Kitértem arra is, hogy Wharton nem örvendett túlzott rokonszenvnek, inkább tartottak tőle, mintsem kedvelték. Egy szál barátnője nem volt, férfitársaságban érezte jól magát, a nőkhöz megvetéssel viszonyult. Egy feminista irodalomkritikusnak kényelmetlen lehet mindezekkel szembesülnie egy feminista ikont illetően. Hát, bocs, de ez van: Wharton erősen konzervatív volt, a nőket nem tartotta sokra, meggyőződése volt például, hogy a nőknek nem jár szavazati jog. Feminista ikont faragni belőle? Hát, sok szerencsét, kritikusok! Mindez könnyen kiboríthatja azokat, akik az ideák elvont világában, és nem a valóságban élnek. De csak tippelek, mert nem olvastam végig a kérdéses írást.
MN: Nemrég a The New York Times nagy anyagot közölt önről. Mint kiderült, az hagyján, hogy egyre kevesebb fogy a könyveiből, de a Tisztaság tévésorozat-változata Daniel Craiggel is megfeneklett. Ez már a második sikertelen tévésorozatos kísérlete – hasonló sorsra jutott a Javítások adaptációja is.
JF: Ami közös a két projekt kudarcában, az a producer személye. Úgy tűnik, ez az ember, akinek a nevét nem említem, de utána tud nézni (Scott Rudin, a Nem vénnek való vidék Oscar-díjas producere – K. G.), nem jeleskedik, ha tévésorozatokról van szó. Vagy húsz másik sorozatából sem lett semmi. Ezt leszámítva nagyon más volt a két munka. A Javítások adaptációjához szűzen fogtam hozzá, fogalmam sem volt, mi kell egy jó tévésorozathoz. A producer mellett a rendező (Noah Baumbach – K. G.) sem volt a megfelelő személy a feladatra, és a megrendelő tévécsatornával sem álltam kapcsolatban, ami szintén nem volt szerencsés, hiszen ők mégiscsak jobban értettek nálam a sorozatcsináláshoz. Elég keserű szájízt hagyott bennem a dolog, örültem, hogy lerázhattam magamról. A Tisztaság azonban egészen más tészta volt: a rendezőt, Todd Fieldet nagyra tartom, és volt egy sztárunk is, Daniel Craig, aki több hónapon át teljes erőbedobással vett részt a sztori kidolgozásában. Nem hollywoodi hízelgésből mondom, hogy nagyszerű fickó. Lelkes voltam én is, úgy volt, egy vagy két órát írok csak meg a sorozatból, végül 11 epizódnyit írtam. Meg is lettünk a 20 órát felölelő szkripttel, csak egyetlen bökkenő volt: kábé 300 millió dollárba került volna megfilmesíteni.
| ||
MN: A The New York Times-cikk kitért a regényei csökkenő fogyására is.
JF: A Tisztaság nem fogyott rosszul, a többi irodalmi igényű regényhez képest semmiképp. Az emberek még mindig olvassák, amit írok. A Times cikkét szintén nem olvastam, csak a beharangozó néhány sort; tény, hogy őrületesen nagy a visszaesés a Javítások és a Szabadság kiugró eredményeihez képest, de mindkét könyv maga mögött tudhatta Oprah (Oprah Winfrey, Amerika egyik legbefolyásosabb médiaszemélyisége – K. G.) támogatását is. Szinte lehetetlen volt tartani azt a szintet, amit ez a két könyv produkált. De nem szeretnék olyan színben feltűnni, mint aki magyarázza a bizonyítványát, ellenben nézhetjük úgy is, hogy a Tisztaságból százszor több ment el, mint a második regényemből, amit a kilencvenes években írtam. Innen nézve ez csodálatos eredmény, nem?
MN: Ma mennyit írt?
JF: Hat óránál többet sosem írok egy nap. A mai etap már megvolt. Mostanában az átlagom napi egy oldal. Egyszer volt, talán igaz sem volt, de amikor A huszonhetedik várost írtam, volt nap, amikor 17 oldal is összejött. Dupla sorközzel.
MN: Ki van egyezve a napi egy oldallal?
JF: Tűrhető. Végül is ez évi 365 oldal. Gyorsabban megy minden, ha már összeraktam fejben a regény összes figuráját. Tavaly május óta dolgozom az új regényen, azóta a napi átlagom nem ment egy oldal fölé, de hamarosan begyorsulok, szerintem el fogom érni a napi két oldalt is. De aranyszabály, hogy a napi hat órát ne lépjem túl.
MN: Azt mondta, ez lesz az utolsó regénye.
JF: Igen is, meg nem is. Egy regénynek indult, ám azóta hárommá alakult. Hívhatja az utolsó regényemnek, de három külön részben fog megjelenni. Fájdalmas kimondani, de idén betöltöm a hatvanat, a hatvanas éveimet valószínűleg ezzel fogom tölteni.
MN: De miért ez az utolsó? Elege volt?
JF: Épp ellenkezőleg. Szeretném a lehető legmagasabb színvonalat hozni, de kevés olyan regényírót ismerek, aki világéletében ezt csinálta, és még a hetvenes éveiben is a csúcson volt. A nekrológokból ez jól látszik.
