„Akkor még, a nyolcvanas években másképp használtuk ezt a szót. Az erőszak pozitív, ösztönző jelentéssel bír. Inkább az erőn a hangsúly – erőnléti erőszak, a tréningben kitartást jelent és elszántságot, ami a sportoló alapmotivációja. Önmagad megerőszakolását, legyőzését.
A gyerekkorod megerőszakolását. Nyerni, elérni valamit, hajtani, jó állóképességgel felkészülni egy versenyre és bejutni a döntőbe. Az uszodai erőszak másik, negatív jelentésének nincs nyelve. Nem lehet és nem lehetett róla beszélni, így hallani sem, halk nyüszítés, csak kis sikoly volt. Hogy volna, hogy egyáltalán létezne, nem észlelték. Tudták, hogy van, de az nem rossz erőszak volt. Ami mégis rossz erőszaknak tűnt, egyhamar bagatellé vált. A sunyi erőszak így némul el.
A verés, a bántalmazás, az alázás. Pedig nagyon is ott volt. Még erősebb, még bántóbb ez az erőszak, hisz el van tagadva. Felismerni, észrevenni alig akarja (meri) valaki. Aki észlelte, azonnal szépítette, így tartozott mindez az uszoda természetes világához. (…)
Ahogy az úszástól búcsúzó Darnyi Tamás mondta 1994-ben Gyárfás Tamásnak adott tévés interjújában: „Elcsattantak pofonok”, ez volt a módszer. „A papucs az egy puha anyag, voltak annál keményebb dolgok is. A partvisnyél.” Lógós gyerekeknél komoly verések voltak. Az a kérdés, tette fel magának is a kérdést a többszörös olimpiai bajnok, „hogy a fenyítésre szüksége volt-e a gyerekeknek? Hogy lehet-e másképp eredményt elérni? Vannak országok, ahol ez elfogadhatatlan lenne.” És ekkor Darnyi is megbotlik, hangja elcsuklik, keresi a szavakat: Tamás bácsitól nagyon sokat kaptam. Szenvedélyesen szereti és tiszteli az edzőjét. Nekünk Kiss László volt az apa. Az edzésnaplók a világon egyedülálló könyvek – Széchy Tamás módszerét külföldről is „csodálták”. A csoda neve pedig a magyar úszás.”
Kiss Noémi írását a csütörtökön megjelent Magyar Narancsban olvashatják teljes terjedelmében.
