Magyar Narancs: Hányadszor kell a nulláról újraépítened magad?
Tomori Zsuzsanna: Két éven belül ez a mostani volt a negyedik műtétem, szóval van már ebben rutinom.
MN: Nehezebb az előzőnél? Januárban épphogy visszatértél a súlyos térdsérülésedből, majd volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, simán le tud rólad mondani az ETO.
TZS: Más. Akkor másfél éves kihagyás és egy borzasztó nehéz időszak után jöttem vissza, hiszen augusztusban egyszer már úgy tűnt, minden rendben, aztán kiderült, újra meg kell műteni a térdemet. Vagyis megint a cél előtt mondták, kicsit menj még vissza az öltözőbe, te ma nem indulsz. Aztán amikor újra itt voltam, és a klub közölte, nem tart rám igényt a továbbiakban, életem legrosszabb napjai következtek. Majd a kezdeti szomorúság után elhatároztam, bebizonyítom, hogy érdemes számolni velem.
A Larvik elleni meccs volt a fordulópont, 4 gólt lőttem, jól védekeztem. Utána az ETO kezdeményezte, hogy üljünk le tárgyalni, és nagyon örültem, hogy szerződést hosszabbítottunk, úgy gondoltam, ebben az egy évben vissza tudom adni a klubnak azt a másfelet, amíg nem játszottam. Erre október elején, a fehéroroszok elleni Eb-selejtezőn, mindjárt az első támadásnál megsérültem. Nem is ijedtem meg különösebben, fájdalmat sem éreztem, egy medvepuszinak tűnt az egész, gondoltam, 5–6 perc, és mehetünk tovább. Aztán amikor kiderült, hogy nekem ebből a sérülésből is sikerült a lehető legtöbbet kihozni – hiszen úgy tört le a térdemben az a porcdarabka, hogy akadályoz a mozgásban, így mindenképpen operálni kell –, dühös voltam. Egy héttel a BL-szezon kezdete előtt történt, és ugyan 5–6 hét csak a rehabilitáció, de megint az őszi fordulóból estem ki, vagyis megint a lényegről maradok le. Nem egy könnyű helyzet lelkileg, sőt az első pár hét kifejezetten nehéz volt: ráállni arra, hogy azért megyek le edzésre, hogy aztán lefeküdjek, és a lábamat emelgessem, vagy a falnál a nagy labdával guggolgassak. Tudom, hogy ez most egy türelemjáték. Amiben vannak jobb és rosszabb napok. De az, hogy a csapat mindig itt van, elég jó kapaszkodó.
MN: Mi van, ha kiderül, nélküled is jól működik?
TZS: Én ennek csak örülni tudok, a csapat érdeke az első. De szerintem most inkább az látszik, hogy nagyon kevesen vagyunk, 3–4 pluszemberrel jobban meg tudnánk osztani a terheket. Úgy gondolom, sokat segíthetek, ha vissza tudok majd állni, és nemcsak velem lenne több a csapat, hanem Nyckével (Groot), Janával (Knedlíková) és (Anne Mette) Hansennel is.
MN: Hallani olyan véleményeket is, amelyek szerint a nem megfelelő edzésmunka következménye a sok győri sérült. Erről mit gondolsz?
TZS: Inkább a nagyon felgyorsult játékkal magyaráznám ezt. Sokat változott a sportág ahhoz képest, amikor, mondjuk, még Gódornéék rohangáltak a Fáy utcai parkettán. Sokkal nagyobb a terhelés, 80 körüli meccsünk van egy évben, amiből 35–40 nagyon éles. És most már nem 14–13-mal ér véget egy mérkőzés, hanem 34–33-mal. És ezt a magas szintű, folyamatos, gyors kézilabdát már nem nagyon bírja 6–7 ember végig, ezekre a 60 percekre 10–12 komoly játékos kell. Mi viszont nem vagyunk gépek, egyformák sem, mindenki máshogy reagál, regenerálódik, és a szerda-szombat ritmusban – utazásokkal és napi két edzéssel – elég nehéz kimatekolni, hogyan legyen mindig mindenki a topon.
MN: Ki az agya ennek a csapatnak?
TZS: Ha vezérekre kell sarkítanom, akkor Görbe (Görbicz Anita), Duda (Eduarda Amorim), Nycke és Nora (Mörk) azok, akik a játékukkal és a személyiségükkel is kiemelkednek, nekik hozniuk kell magukat ahhoz, hogy jól tudjunk játszani. A Bajnokok Ligája Final Fourban (amit meg is nyert az ETO – a szerk.) is ez volt a pluszunk, hogy 4–5 ilyen játékosunk is van. De nincs rangsor, első és második, mindenki azt érezteti a másikkal, hogy együtt megy jól. Mert lehet három ügyes a csapatban, de ha a másik tíz nem megy utánuk – mondjuk, mert úgy érzi, alacsonyabb szinten van –, akkor biztosan nem működne. Előbb-utóbb mindenki elkezdene furkálódni – miért nem játszom, ő miért játszik többet –, de szerencsére ez nálunk nincs. Itt mindenki tudja, hogy fontos szerepe van, kinek a védekezésben, kinek a támadásban, és mindenki azért igazolt ide, hogy a Győr legjobb játékosa legyen, hogy 15–20 perc alatt megmutassa, beleillik ebbe a csapatba.
MN: Neked ezt mennyire volt könnyű elfogadni?
TZS: Fejben kellett helyre tennem, hogy itt ennyi idő alatt kell mindig a 100 százalékot hozni. A Fradiban vezér voltam, itt meg be kellett épülnöm. Ott mindig 60 percről szólt, hullámvölgyekkel is, amikből mindig ki kellett jönni, mert a 3–4 meghatározó játékos mögött fiatalok voltak tehetséggel, de kevesebb rutinnal. Tehát ott elsősorban rajtunk-rajtam múlt a siker, míg Győrben, ha annak a négynek nem megy, még négy ugyanolyat föl tudsz rakni a pályára.
MN: Görbiczcel milyen játszani?
TZS: Ha ő az irányítóm, százszor nyugodtabb vagyok, mert tudom, olyan lövési helyzeteim lesznek, hogy csak rajtam múlik a befejezés. Nem tudom, milyen agya van, szerintem ő előre lejátssza, mi fog történni. Bemondja a figurát, majd belevariál valami olyat, ami általában jól sül el. Régóta játszunk már együtt, kábé 4–5 hónap kellett, hogy tudjam, egy-egy mozdulatából mi következik. Az ő improvizációjában, zsenialitásában az is benne van, hogy ütemre és jól adja a labdát, fölösleges leütések nélkül, úgy készít elő a lövőinek, hogy jobbra néz, de balra biccent, amiből én már tudom, hogy be kell indulnom, fordulásból kapom majd a passzt, egy folyosó nyílik előttem, és be tudok a labdával sétálni. Nagyon szeretek vele játszani.
MN: Hány figurátok van?
TZS: Nagyjából 8–10-es repertoárunk van, amitől bármikor eltérhetünk és színezhetjük, de ehhez tudnod kell az alapokat. Ezeket Ambros (Ambros Martín, a Győr spanyol vezető edzője – a szerk.) megtanítja, és ösztönzi az improvizációt az utolsó két-három momentumra, amikor eldől az egész támadás. Kábé 2–3 hónap kell ahhoz, hogy minden egyes mozgást megtanulj, hiszen simán lehet, hogy az előtted lévő nem nyílegyenesen mozgott, hanem kicsit jobbra, és akkor már neked is változtatnod kell a pozíciódon. Van olyan figura, ami sokkal jobban működött belevariálás után, onnantól azt használjuk.
MN: Van edzésen gyűlölt feladat? Előfordul, hogy lógsz?
TZS: Futni nem nagyon szeretek. Ha van labda, akkor olyan vagyok, mint egy kisgyerek, de futópályán 8–10 kilométereket kora reggel egy pulzusórával, az nem én vagyok. Csalással régebben próbálkoztam, de általában lebuktam. Még Danyi Gábor volt az edzőm a junior válogatottban, amikor minden reggel egy tavat kellett körbefutni, amit annyira utáltam, hogy a harmadik napon kinéztem egy horgászó bácsit a Suzukijával, megkérdeztem: holnap is jövünk, átvinne-e minket a tó túloldalára? Másnap szóltam pár csapattársamnak, hogy ma kocsival megyünk, a bácsi elvitt minket, mi persze úgy lihegtünk, mint egy málhás szamár, amikor beértünk, mire Gabi mondta, látta, hogy beszálltunk a kocsiba, szóval menjünk szépen vissza, és fussuk le.
MN: Támadni vagy védekezni szeretsz jobban?
TZS: Most már védekezni. Persze nagyon szeretek támadni, imádok gólt lőni, de valahogy az sokkal több gondolkodást igényel, hogy védekezésben kitaláld, hogyan tudod az ellenfeledet lenullázni. És akkor azon a meccsen te nyertél. Az egy tök jó élmény, hogy jön egy sztár veled szemben, és a 12 kísérletéből csak 4 gólt lő. És lehet, hogy a szurkoló a statisztikából csak a 4 gólt látja, és hogy milyen szarul játszott, de te tudod, ez a te érdemed, mert jól védekeztél ellene.
MN: A májusi BL Final Four elődöntőjében a 2016 legjobb játékosának választott Cristina Neagu, a döntőben pedig a BL-gólkirálynő Andrea Penezić ellen kellett védekezned. Melyik milyen volt?
TZS: Jobbkettőben egyedül te felelsz azért, hogy a lövőd se kifele, se befele ne tudjon nagyon gyorsan leválni, ami nekem akkor, sérülésből visszatérve, 80 százalékos térddel, és hogy amúgy sem vagyok egy galopplábú, elsőre kicsit furcsa volt. Aztán mivel mindkettő hozzám hasonló fizikai felépítésű játékos, elkezdtem élvezni, hogy jó, akkor gyertek, remélem, én győzök. Magamból kiindulva tudtam, hogy ha támadás közben folyamatosan csépelnek, húznak, ott loholnak a nyakadban, sokkal nehezebb teljesíteni. Úgyhogy az első perctől kezdve igyekeztem velük közölni, itt vagyok, fájni fog minden egyes mozdulat. Hogy érezzék, ha errefelé jönnek, ütközéssel kell számolniuk.
MN: Volt az a szituáció a Vardar elleni döntő végén, döntetlen állásnál, amikor egy gyorsan elvégzett szabaddobás után Lekić megindult a kapu felé, te pedig a földre rántottad. Visszanézted már?
TZS: Nem. Azt érzékeltem, hogy a mögöttem lévő játékosuk anélkül végezte el a szabaddobást, hogy kikérték volna a 3 métert, majd a labda már az előttem lévő Lekićnél volt, gondoltam, megfaultolom, a szabályok engedik. Ez járt a fejemben akkor is, amikor lehajoltam, hogy fölhúzzam, aztán amikor láttam, hogy lepörgött az óra, átfutott az agyamon, lehet, nem jól gondoltam, akkor viszont az új szabály szerint az utolsó fél percben elkövetett szabálytalanságért automatikus hetes jár. Megnyugodtam, amikor a bírók visszaterelték a reklamálókat.
MN: Volt, aki azt mondta, a további karriered is múlt azon, hogy nem piros lap plusz hetest ítéltek.
TZS: Az biztos, hogy ha ezzel veszítettük volna el a BL-döntőt, az egy akkora negatívum lett volna a pályafutásomban, amit már nem biztos, hogy túléltem volna. De nem akarok ezzel foglalkozni, mert pozitívan alakult, köszönöm, az élet talán visszaadta ezzel az azt megelőző másfél évet. Ebben hiszek, hogy ha történt valami rossz, de dolgozol, és próbálsz rajta úrrá lenni, azt egyszer visszakapod. Nekem talán pont ez a szituáció volt az.
MN: Azt hogy viseled, ha téged zrikálnak?
TZS: Az azért elég ritka, ha engem valaki mer zrikálni… Ma már jól viselem egyébként, élvezem a helyzetet, hogy a csapatjátékban vannak olyan egy-egy elleni, egészséges párharcok, amikben le kell győznöd a másikat azért, hogy a végén nyerjen a csapatod. Kihívás és tök jó érzés, ha a végén te jössz ki ebből fölényesen.
MN: Van kedvenc lövésed?
TZS: Amikor ütemtelenül, gyorsan ellövöm talpról. Már nem emlékszem, hogy Németh András vagy Elek Gábor (az FTC edzője – a szerk.) mondta-e először, hogy ezt nagyon jól csinálom, gyakorolnom kéne. Magas vagyok, gondoltam, tök jó, még ugrálnom sem kell, és aztán egy idő elteltével ez lett a legnagyobb erősségem, ami nagy százalékban jól sül el.
MN: Kapusokból készülsz?
TZS: Persze. De van, akit nem nagyon lehet kielemezni, Lunde például egy teljesen más kávéház, ő mintha előre tudná, mi fog történni. Vagy ott volt a Vardar elleni BL-döntő, ami a kapusaikat illetően is egy teljes őrület volt. Hiába tudtam, hogy a kicsit alacsonyabb Leynaud-nak fölfele, a magasabb Szuszlinának lefele kell lőni, a nagyon mozgékony Pessoánál pedig a váratlan közbelövések működhetnek, annyira gyorsan váltogatták őket, hogy volt olyan kapura lövésem, amikor azt hittem, még Leynaud van fent, gondoltam, tuti elmegy az egyenesre, és csak amikor belőttem a vissza fölsőbe, akkor láttam, hogy a francba, már Pessoa áll a kapuban.
MN: Az emlékezetes elborulásaidról beszélünk?
TZS: Mindegyik én voltam, egyiket sem szégyellem. Tanultam belőlük, de nem bánom, hogy megtörténtek, mert ezek nélkül valószínűleg nem lennék most itt. Ha hét éve a Ljubljana elleni gólom után nem kiabáltam volna trágárságokat az edzőmnek, akkor nem kellett volna eljönnöm Győrből, nem kerültem volna a Fradiba, és az az ottani öt év sincs, ami alatt érett játékossá kezdtem válni. Nem riadok föl, hogy úristen, a 2012-es Montenegró elleni Eb-meccsen reklamálásért kipirosoztak a bírók, én meg a pályáról lefele jövet még fuck you!-ztam is egyet a közönségnek. Akkor éppen olyan periódust éltem, úgy éreztem, feldühítettek, és azt kívántam, hagyjon engem békén az egész világ. Ott tényleg nagyon ideges voltam, mert nemcsak engem bántottak, hanem nagyjából mindegyik csapattársam kirepült már a falból, végül ott szakadt el a cérna, amikor Zizi (Szucsánszki Zita – a szerk.) akkora ippont kapott, hogy tarkóra esett. Csúnya szavakkal jeleztem, hogy egész meccsen egy kétperces kiállítást sem kaptunk – mindegy volt, csak valahogy meg akartam mondani a véleményemet.
MN: Amikor Konkoly Csaba elküldött, az hogy zajlott?
TZS: A meccs utáni videózásra bejött az egyik klubvezető, hogy felolvasson egy levelet, én pedig poénból odasúgtam a mellettem ülő Ginnek (Pálinger Katalin – a szerk.), hogy nézz oda, kirúgnak. Kósza vicc volt, ami aztán öt perccel később valósággá vált. Meglepődtem, ahogy a többiek is. Később a menedzserem még próbálta megoldani a helyzetet, de ott már nem nagyon volt visszaút. És én sem szomorkodtam annyira, mert várt a Fradi. Nem sajnálom egy percig sem, mert ha nem küldenek el, valószínűleg nem így alakul a karrierem. És ma már Csabival is tök jókat tudunk beszélgetni, mindketten sokat változtunk, talán mi egy rossz periódusban találkoztunk.
MN: És amikor a 2010-es Eb-n a holland Lameint lerúgtad magadról?
TZS: Együtt elestünk, ő közben „véletlenül” pofán vert, majd miután rám esett, és megütött, úgy gondolta, nyaral rajtam pár másodpercet, amit nehezményeztem. Ne pihenjünk már egymáson, azért ez nem az a sportág. Először megpróbáltam eldobni, ami nem sikerült, aztán azt gondoltam, ha a kezemmel nem megy, megpróbálom lábbal. Nem volt egy szép momentum, de nem is volt olyan durva, mint amilyennek kívülről látszott.
MN: Az első, pályán kapott pofonra emlékszel?
TZS: Még a junior válogatottban történt: jött a beállós, és annyira belekönyökölt a szemüregembe, hogy az egyből szétcsattant, két-három hétig nem is láttam. Az volt az első és utolsó látványos sérülésem, azóta próbálok erőt demonstrálni a pályán, azt mutatni az első kis csipkedés, oldalba lökés vagy ütés után, hogy mindenből nagyobbat tudok, úgyhogy ezt szerintem hagyjuk abba most. De nagyon nagy durvaságok azért nincsenek, például, hogy valaki direktbe jön, és elkaszál. Figyelünk egymásra, senki nem akar sérülést a másiknak, de mindenki tudja, hogy ez egy kemény harc. Kicsit megcsíp a beállós, vagy úgy zár, hogy kirakja a könyökét, és a májad elindul a veséd felé. Vagy amikor ketten darálnak, szorítanak, csavarnak, ütnek folyamatosan. Ezek tényleg apróságok, bár 60 percen keresztül azért elég idegesítőek.
MN: Kisgyereknek milyen voltál?
TZS: Az oviban duci, kerek fejű, piros pöttyös labdával a sarokban duzzogó kislány, aki nagyon szeretett enni. A sport még általánosban sem nagyon fogott meg, bár a batár termetem miatt atlétikai versenyekre vittek, és a súlylökéstől kezdve mindent megnyertünk. Engem a zene érdekelt, gitározni tanultam, szolfézsra jártam, hosszú hajam volt, és kitűnően tanultam abban az iskolában, ahol anyu is tanított. Apu viszont korábban kézilabdázott, és már a bátyám is a Dunaferrben játszott, amikor a közelünkben alakult egy klub, fater pedig fölvetette, menjek már le egy edzésre. Lementem, betonpályán pattogtattuk a lasztit, és az ugyan nem volt jó érzés, amikor vizes kézilabdával fejbe dobtak, de tökre tetszett, hogy nagy vagyok, mindenkit fellökök, és minden dobásom gól. Nádori Pali bácsi 2–3 hónap után átvitt az akkor még NB I-es Spariba, majd fél évre rá jött Perger Pista bácsi és a Dunaferr, ahol 17 évesen Kiss Szilárd felnőtt csapatában is játszhattam: Bohus Beával, Pálffy Zsuzsival, Radulovics Bojanával vagy Pálinger Katival. Emlékszem, teljesen meg voltam szeppenve – mit kérsz a kulacsodba, vihetem? –, csodáltam és próbáltam utánozni őket, ami az akkori mozgáskoordinációmmal elég nehéz volt. Nagyon jó közösség volt, komoly hierarchiával, ahol azért mindig kaptam egy-két jó szót… És emlékszem arra is, amikor először mentem haza Dunaújvárosból, ahol a kollégium elindított bennem valami lázadásszerűséget, és anyukám nem annyira örült a többszínű, rövid hajamnak és a piercingemnek. Viszont rögtön megszerette Németh Andrást, aki közölte, amikor meghívott a válogatottba, hogy egyszínű haj, piercinget ki, és akkor jöhetsz.
MN: Mikor térhetsz vissza?
TZS: Talán az utolsó őszi BL-meccsre. Aztán – mivel lejár a szerződésem – januárban újra le kell ülnünk tárgyalni, hogy mi legyen a jövővel kapcsolatban. De most az a legfontosabb, hogy egészséges legyek, és onnantól kezdve könnyebb lesz ezzel foglalkozni.
| névjegy A kezdetektől a két évvel idősebbek között kézilabdázott, pályafutása a Budapesti Spartacusban indult, első felnőttcsapata pedig a Dunaferr volt. Onnan a Vasasba került, majd a győri szupercsapatba, ahol 22 évesen BL-döntőt játszott, majd később úgy összerúgta a port az edzőjével, hogy a klub szerződést bontott vele. Öt év Fradi, két KEK-győzelem és egy BL-gólkirályi cím után 2015-ben tért vissza az ETO-hoz, többszörös magyar bajnok és Magyar Kupa-, egyszeres Bajnokok Ligája-győztes. Válogatottként olimpiai 4. (Peking, 2008), Eb-bronzérmes (Szerbia, 2012). A decemberi, németországi vb-n szeretne ott lenni, bár „10 nap alatt 8 meccs borzasztóan megterhelő még egészségesen is, pláne egy friss térddel”. Kim Rasmussen szövetségi kapitány mindenesetre számít rá. |
