„Amit az osztrákok csinálnak”

Az elmúlt években százmilliókat költöttek a bakancsos turizmus fejlesztésére. A nyomok a Mátrába vezetnek.

Soha nem folyt még annyi állami pénz a mátrai természetjárás fejlesztésére, mint 2013 óta. Tavaly fejeződött be a kormány 2,7 milliárd forintos, jórészt uniós támogatásból megvalósult, a teljes országra kiterjedő gigaprojektje, az Országos Kékkör, a három kéktúra összekötése 2550 kilométer hosszban. Ennek a pénznek jelentős részét itt, a Mátrában költötték el a Garancsi István vezette Magyar Természetjáró Szövetség (MTSZ) fennhatósága alatt.

Az elnök lapunknak elmondta, hogy országos szinten a projekt elsősorban a túraút teljes kiépítését és az ezzel járó munkálatokat (turistajelzések felújítása, információs és irányító táblák elhelyezése, pihenőhelyek létesítése, új pecsételődobozok kihelyezése stb.) és fejlesztéseket (országos szolgáltató hálózat kiépítése és üzemeltetése, a szolgáltatásokhoz kapcsolódó kedvezménykártya kibocsátása, a turistautak karbantartását végző „ranger” hálózat kiépítése) jelentette. Ennek felelőse és koordinátora volt az MTSZ. Véleménye szerint az Országos Kékkör azért kiemelt jelentőségű, mert „olyan a természetjárásban, mint egy autópálya a közlekedésben: ez az, amire építeni lehet”. Garancsi István elmondta azt is, hogy a projektre alakult konzorciumok élén valóban a szövetség áll, de a nagyobb szabású beruházásokat az erdőgazdaságok végezték. Az MTSZ elsődleges feladata a 20 konzor­ciumi tag munkájának koordinálására terjedt ki, melyek között erdőgazdaságok és egyesületek egyaránt megtalálhatók. „A szövetség többletenergiát csak a galyatetői turistacentrumba és kilátóba fektetett, minden más beruházást az erdőgazdaságok önál­lóan intéztek” – tette hozzá, de épp ez a fejlesztés volt a projekt legnagyobb szabású tétele.

 

Galyatető

„Jól emlékszem arra, hogy valamikor 2009-ben – néhány évvel és néhány kilóval könnyebben – a később oligarchává nyilvánított Garancsi Istvánnal egyetemben nekilendültünk, hogy megmásszuk Ausztria legmagasabb hegycsúcsát. Két-három osztrák turistaházban is eltöltöttem egy-egy éjszakát, és akkor fogalmazódott meg ott, a beszélgetések során az a gondolat (…), hogyha már csinálunk valamit a magyar természetjárásban, az nem lehet rosszabb színvonalú, mint amit az osztrákok csinálnak” – mondta Orbán Viktor tavaly szeptemberben, a 480 milliós beruházás keretében megvalósult Galyatető Turistacentrum megnyitóján, ami egyúttal az Országos Kékkör központja is.

A tervezők a legmodernebb építészeti megoldásokat alkalmazták (bővebben lásd Példa nélkül c. cikkünet): közösségi tereit, mosdóit, zuhanyzóit éppúgy használhatják a kirándulók – nem kötelező a fogyasztás –, mint a szállóvendégek. 52 férőhely, két- és négyágyas szobák, a legfelső szinten pedig két 16 ágyas bakancsos szállás. A bátrabbak a közeli kilátóban is megszállhatnak, ott három, egyenként ötszemélyes bivakot alakítottak ki árammal és wifihasználat lehetőségével. A turistaház melletti tisztáson sátorozási lehetőséget is biztosítanak. A bivak szállás díja 2000 forint egy éjszakára, mely pusztán a fenntartási költségekre nyújt fedezetet. A szobaár 4200 forint személyenként, és ha figyelembe vesszük, hogy egy kulcsos ház napi szállásdíja átlagosan 3000 forint, ez meglehetősen nyomott árnak tűnik. Már csak azért is, mert a szobák legfeljebb annyiban maradnak el egy háromcsillagos szálloda színvonalától, hogy nincs telefon és tévé.

„Úgy gondolkodtunk, hogy ha már belevágtunk, akkor csináljunk valami olyat, ami maradandó, ami húzóerő nemcsak a szövetségnek, de az országnak is. Emblematikus létesítményt akartunk egy emblematikus helyszínen. Először Ágasvárra gondoltunk, majd a Kékesre, de különböző okokból ezek a helyek nem voltak megfelelők. Így esett a választásunk végül Galyatetőre, amely, úgy tűnik, jó döntésnek bizonyult. A természetjárókon kívül az építészeti szakma is díjazta a megújult Galya-kilátót, és a projekt más elemeivel is értünk el eredményeket” – mondta Garancsi.

„A centrum az összes erre járó turista és sportolni vágyó rendelkezésére áll. Az udvaron öltözőszekrényeket helyeztünk el, ahol a látogatók ingyen tárolhatják a csomagjaikat, ha pedig visszatérnek a túráról, nyilvános zuhanyzóban tisztálkodási lehetőséget is biztosítunk számukra. Hamarosan egy olyan sportboltot is nyitunk, ahol nemcsak vásárolni, de kölcsönözni is lehet a tollasütőtől a bicikliig számos sporteszközt. A kerékpárral érkezők részére hamarosan szerviz is nyílik, az udvaron pedig kerékpármosó. Létesítettünk egy különleges helyiséget is – mi csak zarándokszobának hívjuk –, ahol a magányra, meditációra vágyók csendesülhetnek el” – említi Molnár Tamás ügyvezető azokat az extrákat, amelyek közül jó néhány nemzetközi viszonylatban is rendhagyónak mondható. Mindeközben igyekeznek környezettudatosan működtetni a létesítményt. „Az épület hőkibocsátási mutatója A+ minősítésű, a szigetelés kiváló, a napelemeknek köszönhetően majdnem önfenntartók vagyunk, összegyűjtjük a csapadékvizet is” – sorolja az ügyvezető a modern műszaki megoldásokat. Azt is megtudhatjuk, hogy az itteni teendőket nyolcan látják el főállásban, mindennap 7–21 óráig. Az Egererdő Zrt. tulajdonában lévő centrumot a Magyar Természetjáró Szövetség gondjaira bízták, egy nonprofit cégen keresztül zajlik a nullszaldósra „belőtt” üzletmenet, így nem a közvetlen anyagi haszon a legfontosabb a hétvégenként telt házzal működő túracentrum gazdái számára. Molnár szerint nehéz is lenne számokban kifejezni, hogy a létesítmény mennyire pörgeti fel a környék idegenforgalmát.

Az biztos, hogy ilyet nem látott még Galyatető, különösen ahhoz képest, hogy a környékbeli (Mátraháza, Kékestető, Mátrafüred) ún. turisztikai látványosságoknál 1991 táján megállt az idő.

 

Rudolf-tanya, Szalajkaház

Ha Galyatetőről északkeleti irányba ereszkedünk le, s a mátraalmási úton kelet felé fordulunk, különösebb megerőltetés nélkül jutunk el a fenyvessel övezett Rudolf-tanyához, amit szintén ünnepélyes keretek között avattak fel tavaly ősszel. A vezérszónok itt Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter volt, aki kerékpárral érkezett, mondván: „A 700 méter tengerszint felett fekvő Rudolf-tanya a kerékpáros turizmus fellegvára lehet.”

A korábban erdészeti dolgozók munkásszállásaként üzemelő házat kívül-belül felújították, így most azt mondják rá: „pihenőhely”. „Elsősorban a kerékpárosoknak épült, de a bakancsos turisták is igénybe vehetik, sőt a ház autóval is megközelíthető” – mondja Somay Gergely, az Egererdő Zrt. parádfürdői erdészetének vezetője. Az erre járók tehát kulturált körülmények között fogyaszthatják el uzsonnájukat, igénybe vehetik a hűtővel és mikrohullámú sütővel felszerelt konyhát, elmehetnek vécére, nyújtózhatnak egyet. Noha az épülettel szemközt több szálláslehetőség is kínálkozik – apartmanházak –, azoknak semmi közük a felújításhoz, többségük nem is az Egererdő Zrt., hanem a Szegedi Vízművek tulajdona. Ezért is különös, hogy hozzájuk képest az egykori munkásszálló sokkal komfortosabbnak és igényesebbnek tűnik. Az üzemeltető a környékbeli iskoláknak is felajánlotta a helyet, hogy itt tartsák a rendhagyó földrajz-, biológiaórákat. „A tervek készen vannak, hogy szobákat alakítsunk ki a felső szinten, ám egyelőre ennyire futotta a pályázatból. Nagyon remélem, hogy egy-két éven belül, a következő lépcsőben kialakíthatjuk a szálláshelyet, mint a cég két másik, közelmúltban felújított házában, a Bátonyterenyéhez közeli Fenyvespusztán, és a gyöngyössolymosi Szalajkaházban. Ez utóbbi a lajosházai erdei vasút végál­lomásánál található” – mondja
Somay Gergely.

Akkor irány Gyöngyössolymos!

Az erdei kisvasút barátai ünnepnapként jegyezték fel 2009. október 10-ét, ugyanis ekkor avatták fel a Gyöngyös–Lajosháza-vasútvonal 3,5 kilométer hosszúságban visszaépített szakaszát, amit valamikor a ’80-as években bontottak el. Nem sokáig örülhettek a rajongók: a megnyitót követő ítéletidő miatt néhány nap alatt megrongálódtak a sínek, és mivel a vasút gazdája, az Egererdő Zrt. 2010 végén a vonal megszűnését is kilátásba helyezte, a felújított szakasz újabb felújítása lekerült a napirendről. Nem sokáig. A közönség nyomására 2011 áprilisában ismét megindult a forgalom Lajosházáig, egy évvel később pedig újra felavathatták a két és fél évvel korábban egyszer már átadott szakaszt; az új végállomás a Szalajkaház lett. A megnyitó idején az utasok lepusztult épületként tekinthettek a nagy múltú névadó házra, amit már 1929-ben turistáknak is ajánlott „erdei lakként” emlegettek az útikönyvek. A ház története során – hasonlóan a Rudolf-tanyához – inkább favágók munkásszállójaként működött, s többször is átépítették. Néhány évvel ezelőtt arra az elhatározásra jutott a tulajdonos erdőgazdaság, hogy ismét megnyitja a természetjárók előtt. A 2013-ban elkezdett 60 milliós beruházás keretében kialakítottak nyolc szobát, ami 30 férőhelyet jelent. A házban jól felszerelt konyha és iskolai foglalkozásokra is alkalmas konferenciaterem is található. A szállásdíj 4300 forint, de itt szó sincs olyan extra szolgáltatásokról, mint a Galyatető Turistacentrumban. Amikor február végén, péntek délelőtt előzetes egyeztetés nélkül beállítottunk, nagy volt a meglepetés: itt azért az előre bejelentkező szállóvendégeknek áll a zászló, nem az arra tévedő turistáknak. A ház ajánlójában arról olvashatunk, hogy az udvaron „30 férőhelyes fedett filagória kemencével és grillezővel, valamint két külön tűzrakó hely található”, ám ezeket a szolgáltatásokat csak a kerítésen belül tartózkodó szállóvendégek vehetik igénybe.

 

Ágasvár

„Itt is lesz kerítés, építkezni szeretnénk, sajnos nem megy másképp” – mondja Juhász János, az egyetlen eredetiben megmaradt mátrai turistaház tulajdonosa. Ha a galyatetői centrum a jövő, akkor Ágasvár a hagyomány háza. Ide nem lehet autóval feljönni, csak gyalogosan, turista­úton a környékbeli falvakból: a leghamarabb Mátraszentistvánról az Országos Kéktúra vonalán vagy Mátrakeresztesről a piros jelzésen, több mint 4 kilométeres túrával. A 638 méter magas tisztáson álló turistaház (Ágasvár csúcsára tovább kell kapaszkodni 789 méterre) valójában kettő, az egyiket – itt lakik a tulajdonos a családjával, és itt van a büfé-ebédlő is – még 1929-ben építették, a tőle pár méterre lévő 28 férőhelyes szállást 1961-ben húzták fel a „régi, korszerűtlen helyére”, legalábbis az 1973-as Mátra útikalauz szerint. Juhász János nélkül ma már nyoma sem lenne ezeknek; mielőtt hozzájutott, évekig senki nem viselte a gondját. „Ahogy a rendszerváltás után egy csomó turistaház, ez is pusztulásnak indult. Szinte romokban állt, és úgy gondoltam, hogy ezt nem hagyhatom” – emlékszik vissza arra a döntésére, ami megváltoztatta az életét. 22 évvel ezelőtt bérbe vette a házat, majd a hozzá tartozó telekkel együtt 2006-ban tulajdonjog-fenntartási szerződéssel megvásárolta a Magyar Természetjáró Szövetségtől, azóta itt él a családjával. Elkötelezett természetjáró, a házat a közösségépítés helyszínének tekinteti, nem buliterepnek. „Mi itt egy bizonyos értékrendet képviselünk, akik megszállnak nálunk, ehhez kell, hogy tartsák magukat” – mondja, és nem szívbajos: előfordult, hogy az éjszaka közepén csomagoltatott össze embere­ket, mert nem tartották be az amúgy nem túl szigorú házirendet. A ház nyolc szobájából két kétágyas és hat négyágyas (3900, illetve 2900 Ft/fő/éj), hétvégenként szinte mindig telt házzal működik. Ennek ellenére az Országos Kékkör fejlesztéséből Ágasvár kimaradt. „Még akkor tárgyaltam Garancsi Istvánnal, amikor nem járt le a tulajdon-fenntartási szerződés, ő olyan ajánlatot tett, hogy visszakapjuk a pénzünket, amit eddig kifizettünk, és itt maradhatunk bérlőként a jövőben – emlékszik vissza Juhász, aki nem élt a lehetőséggel. – Ha elfogadom, az olyan lett volna, mintha húsz évet kidobok az életemből. Eleve sokkal kevesebbet kaptunk volna vissza, mint amennyit eddig beletettünk, hiszen ez alatt az idő alatt rengeteg invesztíciónk volt: építés, újjáépítés, és részt vettünk néhány pályázaton is nagyon komoly önrészekkel. Felszámoltuk a lenti életünket, nem volt hova hátrálni. Ha elfogadom az ajánlatát, akkor ez mind mehetett volna a levesbe.” Juhász szerint az lett volna a jó megoldás, ha a kékkör projekt kapcsán sikerül az MTSZ-szel konzorciumi szerződést kötniük, de ebből nem lett semmi.

„Nekünk Ágasvár jelentette a nagybetűs turistaházat. Szerettük volna visszavásárolni a tulajdonostól, sőt eredeti terveink szerint itt lett volna az Országos Kékkör központja, nem pedig Galyatetőn. Csakhogy a projekt keretében magántulajdonban lévő ingatlanra uniós támogatást nem tudtunk igénybe venni. A pályázati kiírás szerinti feltétel volt a nonprofit alapon történő működtetés – mondja erre Garancsi István, hozzátéve, hogy Galyatetőn is ilyen feltételek mellett tudták a fejlesztéseket megvalósítani. „Az ágasvári ház tulajdonosának el kellett döntenie, hogy mit szeretne: megtartani a tulajdont, vagy fejleszteni. A kettő együtt nem ment. A tulajdon mellett döntött, így maradt ki a fejlesztésből. És nem azért, mert bármi bajunk lett volna egymással, épp ellenkezőleg! Nagy tisztelői vagyunk, tudjuk, hogy kiváló vendéglátó, és hogy milyen értékes, áldozatos munkát végzett az elmúlt húsz évben.”

Juhász János is elismeréssel beszél azokról a fejlesztésekről, amelyek a Mátrában zajlottak. A jövőt illetően azonban vannak kételyei. „A Országos Kékkör valóban megüti az osztrák szintet és szervezettséget, tényleg örömteli, hogy ilyen változások történtek, de arról mintha elfeledkeztek volna, hogy Ausztriában 2 millió tagja van a természetjáró szövetségnek, és csak a tagdíjbevétele 150 millió euró évente. Egy ilyen szervezetnek az elnök személyétől függetlenül is komoly érdekérvényesítő képessége van, megáll a saját a lábán. Itt viszont hol talál 2 millió elkötelezett természetjárót? És mi lesz azután, ha már nem ad az állam több pénzt?” Juhász szerint ma még sokan összekeverik a természetjárást a turizmussal – „az első egy tudatos választás, a másik pedig egy egyszerű szabadidő-eltöltés és pénzköltés” –, komoly nevelőmunkával és szemléletformálással is legalább tíz évre van szükség, hogy a hazai közönség megváltozzon. Garancsi István azonban derűlátó. „A természetjárásban korábban nem volt se pénz, se összetartó erő, csupán civil kezdeményezések. Az Országos Kékkör fejlesztésének épp az az egyik legfontosabb célja, hogy megteremtse az összefogás feltételeit, melynek nyomán pozitív változások kezdődhetnek. Azt gondolom, hogy a következő 5-10 évnek arról kell szólnia, hogy amit most elkezdtünk, azt tovább tudjuk vinni. Az alapokat megteremtettük.”

Ami Ágasvárat illeti, Juhász János úgy érzi, ezek után neki már nem kötelessége bármi áron „közfeladatot” ellátni, ezért épít kerítést. „Évente több ezer ember megy át rajtunk, és azt gondolom, hogy a kékkör projekt beindulása óta nem egy ilyen kicsi hely feladata az ő igényeiket kielégíteni. A jövőben bekerítjük a telkünket, gyümölcsfákat ültetünk, gazdálkodni kezdünk, de azért továbbra is vendéglátunk, turistaházaskodunk erőnk és lehetőségeink szerint. A férőhelyek számát 28-ról 16-ra csökkentjük, és továbbra is igyekszünk pályázati forráshoz vagy hitelhez jutni. 50 éves leszek, a jövőre, a gyerekeimre is gondolnom kell, mert csak úgy éri meg, ha látják az értelmét a szüleik munkájának és áldozatának. Sok mindent elvettem magunktól és tőlük is, hogy megmaradjunk Ágasvárnak.”