Ha tehát valaki azt hiszi, hogy majd csak úgy leül a tévé elé és megnézi a holland-skótot, és attól majd jobb lesz neki, az csak üljön le úgy a tévé elé, zabáljon szalmonellás epret, neki úgyse árt, legfeljebb annyit, hogy éjszaka nem tud majd aludni a szalmonellavírusok keserves jajgatásától.
A hollandok már megint összeszedtek egy olyan csapatot, ami bármit megnyerhetne az EB-től kezdve egész a Telemázliig. Villámgyorsak és baromi erősek - ott volt például az a jelenet, amikor Bogarde megindul félpályáról, MacNemtudomky megpróbálja megállítani, először egy kézzel fogja Bogarde mezét, aztán kettővel, és folytatná még, ha az anatómia nem kiáltana megálljt, és Bogarde fut tovább, mezén a rátapadt skóttal, az meg lebeg ott, mint egy piros zászló a kilógó rakományon - jóindulatú tekintetük mögött csupa kis Terminátor ólálkodik, ember még úgy másik embert fel nem rúgott, mint Taument MacAkárkyt - miközben annyi féltő aggodalommal nézett a feje tetején elröppenő skót után, mintha gyengeelméjű kisöccse indulna el egy zimankós reggelen az oviba -; ezer méterről zuhanó labdák ragadnak a lábujjuk hegyéhez; minden cselük virtuóz és körmönfont; és mégse.
A skótokat ezzel szemben Mándy írta. Öregszenek, kicsik és kajlák, egy szomorú ország hátsó udvarában melóznak, nemzetközi eseményeken a pofozógép minden bizonnyal keserves szerepe jut nekik, az elődöntő számukra az Elízium, és közben akkora a szívük, hogy jaj, mekkora. Vigyorognak, mint a vadalma, aztán eltűnik a képükről a vigyor, fejjel előre vetik be magukat a hollandok erősen nuncsakura emlékeztető driblijeibe, utoljára olyan iramú és intenzitású meccs, mint a holland-skót, a tatárjárás zárószakasza tájékán lehetett. Van bennük, ahogy az utolsó pillanatig fel nem adó, meg nem tépázható, le nem álló hollandokban is, valami nagyon esélytelen. Kár értünk.
