Magyar Narancs: Május végén még Debrecenben voltál az Európa-bajnokságon, majd visszautaztál Los Angelesbe másfél hónapra. Miért döntöttél úgy, hogy ilyen rövid időre visszamész?
Hosszú Katinka: Próbálom a lehető legtöbb időt Dave-vel tölteni (Dave Salo a USC vezető úszóedzője - a szerk.) és az ő irányítása alatt készülni. Az elmúlt 4 évben vele edzettem, és nem akartam változtatni néhány hónappal az olimpia előtt. Gyorsan teltek a hetek, és úgy érzem, megérte visszajönni, mert összességében jól sikerült az elmúlt másfél hónap.
MN: Tavaly a világbajnoki cím védőjeként 15. lettél 400 vegyesen, a legjobb eredményed végül egy 6. hely lett 200 vegyesen. Akkor is ennyire biztos voltál benne, hogy vele szeretnél felkészülni Londonra?
HK: Már Sanghajban megbeszéltük, mit rontottunk el. Egy hónappal a vb előtt azt mondta, ne is induljak. Pontosan tudta, hogy nem sikerülhet jól ez a verseny, és kint már én is tisztában voltam ezzel. Mindketten hibáztunk. Nem azt mondom, hogy nem bánt, hogy így sikerült, de úgy gondolom, kellett ahhoz, hogy idén sokkal keményebben dolgozzak. Szörnyű érzés volt, amit nem akarok újra átélni. Ez jelenti a motivációt a mostani felkészüléshez.
MN: Miért döntöttél mégis az indulás mellett, ha az edződ azt tanácsolta, hogy hagyd ki?
HK: Mindenképpen szerettem volna Magyarországot képviselni a világbajnokságon. Nem arról volt szó, hogy nem készültem. Rendesen edzettem, de nem 100 százalékosan - azt mondanám, 98 százalék -, és az úszásban ez már nem elég. Amikor úgy döntöttem, hogy az edzőm javaslata ellenére rajthoz állok, megbeszéltük, hogy az utolsó egy hónapot nagyon meghajtjuk. Így a 200 vegyes 6. helye volt a maximum, amit a tavalyi felkészülésből ki tudtam hozni.
MN: Mi volt az a hiányzó 2 százalék?
HK: Nem tettem oda magam teljes egészében, és Dave sem adott bele mindent. Tavaly halt meg az édesanyja, ami nagyon megviselte, sokat kivett belőle. Belőlem a motiváció hiányzott leginkább. Elvoltam edzéseken, néha elhülyéskedtünk egy-egy tréninget, és egyáltalán nem fogtam fel, hogy ennek következménye lehet. Nem gondoltam, hogy egy-két kihagyott edzés ennyire meglátszik majd az eredményemen. Idén ott vagyok a heti tíz edzés mindegyikén, tavaly volt, hogy beértem nyolccal is.
MN: Éreztették veled, hogy inkább haza kellene jönnöd?
HK: A sajtóban megjelentek ilyen nyilatkozatok, de hozzám nem igazán jutott el személyesen. Igyekeztem meggyőzni Kiss László szövetségi kapitányt, hogy nekem jobb kint, és úgy gondolom, hogy ő ezt megértette. Szerintem belefér, hogy egy élsportolónak nem úgy jön össze egy-egy év, ahogy szeretné. Ettől függetlenül pedig azután lettem világbajnok, hogy Dave-vel kezdtem dolgozni.
MN: Rajta kívül mi szól még az Egyesült Államok mellett?
HK: Leginkább a csapat, ami tele van olimpiai és világbajnokokkal. Koszuke Kitadzsima, Rebecca Soni, Oussama Mellouli, Markus Rogan, Jessica Hardy, hogy csak néhány nevet említsek. Éppen pár hete gondolkodtam el azon, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen versenyzőkkel készülhetek. Igen komoly önbizalmat ad, hogy világcsúcstartókkal edzem nap mint nap. Ők a világ legjobbjai, tehát biztosan jó az, amit csinálunk. Emellett a versenyrendszer is nagyon fekszik nekem. Év közben majdnem minden hét végén utazunk valahova. A heti 10 edzés mellett versenyzünk egyet szombat délutánonként. Nagyon sokat lehet ebből tanulni. Otthon ez úgy zajlott, hogy volt minden évben a nyári nagy világverseny, amire készültünk, és amellett csak néhány kisebb versenyen állhattunk rajthoz. Így sokkal nagyobb volt rajtunk a nyomás. Itt márciusban van az egyetemi bajnokság, ami a csapatnak nagyon fontos. Tavaly ez nagyon jól sikerült, és ellensúlyozta valamelyest a vb kudarcát.
MN: Miért pont Los Angeles és a USC?
HK: Tudtam, hogy Kovács Ági kint töltött 4 évet. 14-15 évesen eldöntöttem, hogy én is kipróbálnám. Gondoltam, milyen jó lesz, megtanulok angolul, lesz egy diplomám, de semmi többre nem számítottam. Semmit sem tudtam az amerikai rendszerről, fogalmam sem volt, hogy hol van jó csapat, melyik városba érdemes menni, ki számít jó edzőnek és egyáltalán, hogyan kell jelentkezni. Kisebb csapatoktól kaptam megkereséseket, de végül az segített, hogy a bajai edzőm, Pass Feri szólt Kerékjártó Tamásnak (Európa-bajnoki bronzérmes vegyesúszó, szintén a Dél-kaliforniai Egyetem hallgatója volt - a szerk.), hogy beszéljen Dave-vel, esetleg mehetnék-e oda úszni. Aztán a 2007-es debreceni rövidpályás Európa-bajnokságon sikerült találkoznom a USC egyik segédedzőjével - Bodrogi Viktor fordított, mert egyáltalán nem beszéltem angolul. Tudtam, hogy a SAT-t (az amerikai egyetemeken használt nyelvi alapvizsga - a szerk.) kell letennem, mást nem. Az amerikaiak általában már május környékén aláírnak azzal az egyetemmel, ahova szeptembertől elkezdenek járni. Én július végén írtam csak alá, aztán jött a pekingi olimpia, egyáltalán nem foglalkoztam a dologgal. Még a repülőjegyem sem volt meg. Végül valahogy kijutottam, de az alapvizsgát csak végigtippeltem. Először Dave azt mondta, hogy nem mehetek Los Angelesbe, mert az eredményem elég gyenge. Egy louisville-i edző viszont nagyon akarta, hogy hozzájuk menjek, de az meg nem annyira erős csapat. Szerencsére aznap kaptam meg a USC-től az értesítést, hogy mégis mehetek, amikor már az aláírt lousville-i jelentkezésemet postára adtam volna. Összességében hatalmas véletlen, hogy így alakult.
MN: Mikor kezdted el újra komolyan venni az úszást?
HK: Úgy mentem ki, hogy ez egy hatalmas buli lesz. Los Angeles, strand, napsütés, fizetik a sulimat, mellette meg úszogatok egy kicsit. Azt sem tudtam, hogy a USC jó egyetemnek számít-e. Az olimpia miatt késve érkeztem ki, azonnal fel kellett vennem az óráimat, viszont alig beszéltem angolul. Tiszta káosz volt az egész. Edzésen még annyira sem értettem a dolgokat, mint a suliban. Dave elhadarta a feladatokat, én meg csak lestem. Az első néhány hónapban nagyon lassan úsztam, nem is igazán figyeltek rám. Aztán volt egy edzés, ahol Dave azt mondta, hogy nézzük meg, Katinka milyen gyorsan tud úszni. Fél órával az edzés vége előtt megadott egy szintidőt 400 vegyesen, hogy ha azon belül úszok, akkor az egész csapatnak vége az aznapi edzésének. Mindenki nekem drukkolt, ötvenen ordítottak, biztattak a partról. Nem tudom, mikor volt, hogy ennyien szurkoltak volna nekem - Magyarországon egyáltalán nincs hangulatuk az országos versenyeknek. Itt egy edzésen olyan szurkolást kaptam, mintha olimpián lettem volna. Ez volt az a pont, hogy élvezni kezdtem az edzéseket. De még mindig nem a jó szereplésért úsztam, hanem mert újra örömömet leltem benne. 2009 márciusában vettem észre, hogy milyen jól megy, és akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ebből akár egy nagyon jó világbajnokság is lehet.
MN: Miben változott a felkészülésed az itthonihoz képest?
HK: Az első évben elkezdtem súlyzózni, amit korábban sosem csináltam. Nagyon sokat segített, mert nem volt megfelelő izomzatom, és a súlyfeleslegemtől is meg tudtam szabadulni. A csapatnak van saját dietetikusa, aki személyre szabott étrendet állít össze mindenkinek, így a táplálkozásra is kezdtem odafigyelni. A súlyzózást mostanra a futás váltotta fel, mert úgy érzem, nincs szükségem több izomtömegre, viszont jó, ha kicsit szálkásodom, és tovább javul az állóképességem. Az elmúlt négy évben igyekeztem kitapasztalni, hogy mi az, ami jó nekem, és mi az, ami nem.
MN: A tanulmányaid mennyire járultak hozzá a fejlődésedhez?
HK: Nehéz magamat kívülállóként elemezni. Nem tudom reálisan megítélni, hogy mit gondolok jól, és mi az, amin változtatni kéne. Azt azért megtudtam magamról, hogy a hozzáállásom és a hangulatom egy-egy versenyen nagyon sokat számít. Ha van kedvem versenyezni, könnyedén megy az úszás, de ha túlizgulom, vagy elkezdek azon gondolkodni, hogy mennyire fog fájni, akkor nehézkes lesz az egész. Szerencsére egyre jobb a hozzáállásom tudatos irányítása.
MN: Egyértelmű volt, hogy pszichológus leszel?
HK: Az amerikai egyetemi rendszer úgy van kialakítva, hogy az első két évben még nem kell eldöntened, hogy mit akarsz tanulni, alapképzésen veszel részt. Én viszont már úgy jöttem ide, hogy tudtam: pszichológiát fogok hallgatni. Idén diplomáztam, és úgy terveztem, hogy rögtön elkezdem a mesterképzést is, de inkább most tartok egy kis szünetet. Mindenképpen szeretném folytatni a tanulmányaimat, mert szerintem a jó álláshoz a mesterdiploma kell.
MN: Kint akarsz maradni?
HK: Még nem tudom. Azt hittem, hogy négy év elég lesz arra, hogy kitaláljam, mit akarok, de nem így lett. Most úgy látom, hogy addig biztosan maradok, amíg úszom, főleg Dave miatt. Nagyon élvezem az edzéseit.
MN: Mitől lesz élvezetes egy ilyen monoton sport?
HK: Imádom, hogy sosem tudom, mi vár rám az edzésen. Otthon mindig tudtuk, hogy a szerdai lazább, a csütörtöki kemény. Itt fogalmam sincs, mi fog történni. Van, hogy az egész úgy megy el, hogy észre sem vesszük, de van, hogy végig maximális sebességgel kell úszni, ami nagyon fájdalmas. Valahogy sokkal változatosabb. Előfordult, hogy egy megterhelő sorozat után Dave műanyag székeket dobált a vízbe, és azokon ülve kellett medicinlabdákat dobálnunk egymásnak. Állandóan azon jár az esze, hogyan tudja feldobni a tréningeket. Volt lufifújó verseny is Mellouli és Kitadzsima között.
MN: Nem sok ennyi topversenyző egy csapatban?
HK: Tavaly valóban nagyon sokan voltunk, de Sanghaj szinte senkinek sem sikerült jól, így a világbajnokság után jó néhányan elmentek. Szeptembertől kevesebben voltunk, és voltak olyanok is, akiket Dave küldött el. Végül 25-30-an maradtunk, ez így már kezelhető - három segédedző segíti a munkáját.
MN: Az Európa-bajnokságon elindultál, pedig volt róla szó, hogy esetleg kihagyod.
HK: Amikor februárban olvastam az interneten, hogy Antwerpen helyett Debrecen rendezheti meg az Eb-t, eldöntöttem, hogy hazajövök. Az edzőm egyáltalán nem örült neki, a hosszadalmas hazaút miatt elég sok kiesett a felkészülésből, de én úgy gondolom, jól döntöttem. Kicsit megtörtem az edzések monotonitását, néhány napot a családommal, barátaimmal tölthettem, és hazai közönség előtt úszhattam. Ez annyi pluszt adott lelkileg, ami bőven ellensúlyozta a kimaradt edzéseket.
MN: Az olimpián ki lesz az edződ? Dave az amerikai csapat tagjaként utazik Londonba.
HK: A barátom, Shane. Már Debrecenbe is ő jött velem. Lehet, hogy Londonban, a bemelegítés közben nem Dave nyomja le a stoppert, és vezényli a feladatokat, de az úszásaim előtt biztosan tudok majd vele néhány szót váltani, és a taktikát ő határozza meg, a futamok után pedig elmondja, mit hogy látott, min kéne változtatni. Nekem nagyon fontos, hogy Shane ott lesz lelki támaszként, vele minden mást meg tudok beszélni.
MN: Ezt elfogadták a válogatottban?
HK: Az olimpiai akkreditációja nem volt egyszerű, hiszen korlátozott az utaztatható edzők száma. A kijutott sportolók számától függ, hogy hány kísérő tarthat az olimpiai csapattal. Kellett egy kicsit harcolni, hogy ő is bekerüljön a válogatottba - szerencsére mindenki pozitívan állt hozzá, már az Európa-bajnokságon is nagyon jól érezte magát.
MN: Annak idején ahhoz is mindenki pozitívan állt hozzá, hogy kiutaztál?
HK: Az elején nehéz volt elfogadtatni, hogy az Egyesült Államokban készülök. Szerencsére Kerékjártó Tamás eredményei igazolták, hogy úgy is lehet sikert elérni, ha nem Magyarországon készül az ember, bár nem volt könnyű kitaposni ezt az utat. A világbajnoki címmel sokat változott a helyzet, most már minden támogatást megkapok, és úgy alakíthatom a dolgaimat, ahogy nekem a legjobb. Azért mentem ki, mert belefásultam a bajai úszásba, szükségem volt környezetváltozásra, és arra, hogy ne csak erre kelljen koncentrálnom. Meg kellett tanulnom angolul, bele kellett rázódnom az egyetemi életbe, az amerikai létbe.
MN: Megkeresnek fiatal úszók, hogy segíts nekik kijutni?
HK: Igen, előfordul. Tudják, hogy jó edzőnél vagyok, jó csapatban, most már a szövetségi kapitány is hozzám küldi azokat, akiknek ilyen tervei vannak. Igyekszem segíteni, és úgy néz ki, lesz olyan magyar úszó, aki az olimpia után itt folytatja a pályafutását.
MN: És mi várható az olimpián?
HK: Ha sikerül döntőbe kerülnöm, akkor én már nagyon boldog leszek. A döntőben meg bármi megtörténhet.
