Tényleg, hogy is kezdődött? A rémes megnyitóval. Maga a műfaj a rémes persze, végtelen hosszúságú bevonulás, ami csak a sportruházkodási divatok rajongóinak lehet egy darabig élvezetes (bár a csehek gumicsizmáját magam is díjaztam) és valami nagyzoló tömegmutatvány, megalomániás bohócfesztivál, aminek ugye Peking volt az igazi terepe - mind világtörténelmi, mind aktuálpolitikai okokból. Na, most még ez is élvezhetőbbre sikerült a szokottnál, a Trainspotting és A gettómilliomos c. filmek rendezője, Danny Boyle kötelezően monstruózus műve bár kicsit iskolás volt (ez nyilván elkerülhetetlen), ám nyomokban még szellemesnek is mutatkozott, ami viszont tökéletes unikum.
Futott még: Bolt
A "hogy is kezdődött?" kérdés persze egész másra vonatkozott, arra, hogy nekünk hogyan kezdődött. De mielőtt belevágnánk, muszáj bevallani, hogy ez volt az első olyan olimpia, amin a többiekre csak azért volt szükség, hogy összemérjük velük a mieinket - mi, a tévén vagy a világhálón szurkoló nézők.
Mert hiába örültünk, hogy a versenyek a labdarúgással már két nappal a megnyitó előtt elkezdődtek, s a női torna akár lefolyásában, akár végeredményét tekintve a tavalyi nagyszerű világbajnokság visszavágójára sikeredett. S hiába esett le az állunk már az első napon, a vén bűnös, a minden disznósága ellenére örök közönségkedvenc Alexander Vinokurov országúti kerékpárgyőzelme láttán (szent ég, a hajrában mennyire megrajzolta Uránt, a szerencsétlen kolumbiai szakmunkást). Szóval minden hiába volt, hiszen gyakorlatilag minden napra jutott olyan magyar versenyző, olyan csapat, akit nemcsak derűs jóindulattal kellett követni esetleges előmenetele során, de érdemes volt kiszurkolni érte a lelkünket is, de legalább gajra vágni a hangszálainkat.
Még mindig ott tartunk, hogy "hogy is kezdődött". Nem túl jól. Cseh László fő számában, a 400 méteres vegyes úszásban nem jutott döntőbe, mert csoportjában, ah, egy árnyalatnyival, csak pár századmásodperccel a második helyen végzett, óh, épp Michael Phelps mögött.
Lovas nemzet (Berki Krisztián)
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Tudjuk jól, hogy a sport jó nagy részben, különösen befogadóinak, hitbéli kérdés is - s csak aztán a jelenidejűségé és a megismételhetetlenségé. Olyannyira hitbéli, hogy arra egy egész - vadul virágzó - iparágat is bazíroztak, a sportfogadást. S mindig abból lesz a baj, amikor ezek a hitek túllépnek a sportfogadás és a kocsmai kommunikáció keretein. Ilyenkor rögzülnek mindenki fejében olyan ostobaságok, mint az, hogy "Phelps és Lochte is verhető" - ugye, hallották már? Azon túl, hogy egymást időnként elkalapálják, ez egy, csak hazánkban élő masszív tévhit. Mennyivel jobb lett volna, ha az rögzül, hogy 400 vegyesen már egy olimpiai negyedik-ötödik hely is óriási siker, amire jó okkal lehet büszke a megszerzője, s mindenki más is. S csak menni kell hozzá, mint a meszes, s nem Phelpsre tenni a kereket, hogy ha ő bejut, bejutsz te is (bejutok én is, ez mindegy); s akkor mindenki kiugrik a bőréből egy olyan bronztól, mint amilyet egy újabb kudarc után Cseh László mégis megszerzett.
Szilárdan ki nem mozdulva az első napról, esett ott egy olyan bronz is, amitől speciel mindenki kiugrott örömében a bőréből, Csernoviczki Éva szerezte cselgáncsban, konkrétan egy ipponnal egy volt világbajnok ellen. Jelentkezzen, aki az olimpia előtt ismerte Csernoviczkit! Pedig világbajnokságon, Európa-bajnokságon is szerzett már bronzérmet, U23-as Európa-bajnok volt. Jelentkezzen, aki Atom Anti emlékén túl fel tud idézni valamit az egész dzsúdóból! Nincs is ezzel semmi probléma, nem "látványsport", nem nézik, nagy pénzeket sem raknak bele, de érdemes ennek fényében értékelni Csernoviczki produkcióját, mellyel a magyar szurkolók lelkivilágát helyrebillentette a 400 vegyes balesete után. Nem mellesleg a cselgáncs hozott még egy ezüstöt is Londonból, Ungvári Miklós kitűnő teljesítményével. S ha Joó Abigél nem sérül meg?
S ha már tatami, legyen szőnyeg: a birkózásról elmondhatnánk ugyanezt a verset, se néző, se pénz, se ismertség, a londoni közvetítések alatt meg csak lestük, hogy mikor jön már Módos Péter vagy Lőrincz Tamás - előbbi bronzot, utóbbi ezüstöt nyert, tehát az ugyancsak mostoha szőnyegesek is megmutatták. S ha már szőnyeg, legyen pást, az sem nagyon más, a vers meg ugyanaz, csak itt hozzá lehet tapasztani még egy strófát a régi dicsőségünkről, egy nyomorult csapatot kiállítani sem képes vívóink közül rögtön az elején Szilágyi Áron aranyérmet szerzett.
Persze, teljes szívvel méltányoljuk e mostohán kezelt sportágak heroizmusát, de tegye ezt mindenki felelőssége teljes tudatában. Már olimpia utáni hír, hogy a Fidesz Kereszténydemokrata Néppárt nevű fiókszervezete máris kiterjesztené az úgynevezett látványsportokra adott támogatás után járó társasági adókedvezményt biztosító törvény hatályát az olimpián sikeres magyar sportágakra is - azt most hagyjuk is, hogy ez attól lett hír, hogy a szóvivőjük iszonyatos marhaságokat gondol a sportról. Inkább azon gondolkodjunk el, hogy valóban az élsportba kell-e önteni féktelenül az állami lóvét, nem pedig a tömegsportba és az utánpótlásba. Hiszen már az is tévhit, hogy pusztán az aranyak száma határozza meg egy-egy olimpia alatt, illetve utána közvetlenül a honderű mértékét. De az is kérdéses, hogy hol terem az aranyérmes? Egy kedvvel mozgó, jó kedélyű országban, ahol nagy lehetőségek nyílnak mindenkinek a kedve szerinti testmozgásra, és a fiatalokat hatékony sportiskolák várják, ahol nem feltétlenül a szülőknek kell kicsengetni a dressz vagy a verőcei edzőtábor árát, vagy ott, ahol mindez nincsen, de az a pár szerencsés, aki a világszínvonalra vergődik, keres egy kazal pénzt. Idevág az őszinte beszéd tökéletes negligálása is; pillanatnyilag nem tudható, hogy mennyit kapnak az aranyérmesek a produkciójukért, csak annyit kotyogott ki a fő illetékes, hogy többet, mint Pekingben. Ez akkor 20 milla feletti összeget jelent, s nyilván nem tíz- vagy százezrekben kifejezve. Ami azért egy tudományos összeg, rendesen a spiccen vagyunk vele a világban, pedig az is elég biztos, hogy vannak nálunk gazdagabb országok is ezen a bolygón - az egyik sikeresebb élsporttal, a másik kevésbé sikeressel. A dolog e pillanatban eléggé arra látszik fordulni, hogy az élsport mindent visz. Ne vigyen.
Hősök és áldozatok
Visszatérvén számos sikerünk és csekély kudarcunk lajstromozásához, az öttusázóinkat nyilván még az előbb emlegetett hátrányos helyzetű csoportba kell sorolni, a kis hősök közé. Szereplésük ráadásul ugyanúgy alkalmat ad két bronz fényének az összevetésére, mint ahogy Csernoviczki és Cseh bronza is. Aznap, amikor Douchev-Janics Natasa bronza miatt volt félárbocon a zászló, befutott estére bronzával Marosi Ádám öttusázó, és minden rendben volt a világban megint, volt minek örülni.
Hát nem aranyos (Csernoviczki Éva)
Fotó: Kollányi Péter / MTI
Janics teljesítménye elsősorban azért kudarc, mert ő így élte meg, és ezt közvetítette a külvilágnak is, és a külvilág is úgy volt vele, mert mást várt. Itt az előbb komplett sportágakat ünnepeltünk egy ezüstért meg egy bronzért, annyiért éppen, amit Janics egymaga nyert. Janics nem egész egy éve szült, s könnyek közt vallott az újságíróknak arról, hogy milyen nehéz neki itt az olimpián a kislánya nélkül - ezt mindenki érti, valóban nehéz lehetett. ' mégis kibírta, s megcsinálta, bronzra és ezüstre futotta gyakorlatilag emberfeletti teljesítményéből, de ahelyett, hogy boldogan ugrana fel a dobogóra, ahogy csak ő tudott régen, a partnernőjének kell figyelmeztetnie, hogy ne fonja már karba a kezét eredményhirdetéskor.
Megint ott vagyunk, ahonnan el sem mozdultunk, ott, hogy valakik elhitették valakivel, hogy az aranyérmeket névre osztják - Janics nem azonos háttérrel készült az olimpiára, mint a versenytársai, s ez teljesen független attól, hogy kinek a döntése volt az indulása, de kitűnő eredményeket ért el. Mégis a kudarc emléke marad utána. Látták, ahogy Marosi a futás céljában ölelkezik az első helyezett cseh és második kínai versenyzővel? Az ilyen pillanatokért érdemes olimpiát nézni, ilyenkor elhisszük Coubertin minden szavát.
Névre szólóan elvárt aranyunk nemcsak az egyébként lenyűgözőt alkotó kajakszekcióban (Kozák, a fiú kettes, a női négyes húsz év után) volt, de ilyesmi történt a vízilabdázókkal is - az ötödik hely csalódás. Már a várakozásokhoz képest. Mely várakozásokat nyilván az ördög szőtte, hiszen a mondott csapat a pekingi olimpia óta, tehát az elmúlt négy év világversenyein egy szem Eb-bronzérmet szerzett, Eindhovenben. Az ötödik hellyel hozták a formájukat, tisztes helytállást tanúsítottak, le a kalappal. Más kérdés viszont, hogy felnőtt emberek hihetnek-e abban, hogy a fák igenis elnőnek az égig, és lehet zsinórban négyszer is olimpiai bajnokságot nyerni ugyanannak a csapatnak (persze hogy cserélődtek a játékosok, de ez még akkor is sydneyi együttes). Hát, nem lehet, s ezzel a magyar vízilabdázás pontosan négyéves hátrányba került a világ élvonalához képest, amit persze be fog semmi perc alatt hozni, ha nem is feltétlenül Rióra.
Még náluk is cifrább eset a kézilabdásainké, akik a negyedik helyen végeztek, ami egyfelől szép siker, és mindenki boldogan beleegyezett volna előre gondolkodás nélkül, másfelől egy szerfelett obskúrus igazolás előzte meg, és szinte teljes egészében a mázlinak köszönhető. Mégis, ha az olimpia legfelejthetetlenebb élményeit vesszük számba, az Izland elleni mérkőzésük hosszabbításai csak Szilágyi aranyának váratlanságával (benne csak Nagy Bandó András bízott), Berki csodálatos bizonyításával vagy éppenséggel Risztov visszatérésének a történetével kerülnek egy lapra - az aranyakkal. De ez a hosszabbítás volt minden, ez volt a negyedik hely, ez hozza azt is magával, hogy egy rossz szavunk nincs Nagy Lászlóra, sőt rajongunk érte. Csak ez a négyszer öt perc. Ennyi a világ. Mert a meccs maga inkább kiábrándító volt, vezettünk hosszan, ami a végére vereségbe fordult, 14. másodperccel a lefújás előtt egy góllal vezetett Izland, és hetest kaptak. Győzelmükre amúgy nem szólhattunk volna egy rossz szót sem, hisz előrébb járnak kézilabdában. De ezt a meccset mégis mi vesztettük volna el, ha nincs az a fizikai képtelenséggel felérő 14 másodperc, amit persze csak sport nyújthat. Izland legyőzése, a negyedik helyezés végül is nagy fegyvertény, de ki mondja, hogy a svédek nem voltak verhetők az elődöntőben?
Hősebbek
S végül jöjjenek a legnagyobb hősök, Gyurta Dániel, aki a gyengébbik számában, 100 mellen úgy szerzett negyedik helyet, hogy valahányszor vízbe szállt, megjavította egyéni legjobbját (az aktuális országos csúcsokat), majd fő számát világcsúccsal nyerte. Pars Krisztián, akinek az arany mellé az ezüstöt is oda kellett volna adni, hiszen a második legnagyobbat is ő dobta a kalapáccsal.
És a hősnél is hősebbek, Berki Krisztián, aki nemcsak hogy a pekingi olimpián őt ért méltánytalanságért (gyalázatos módon nem kapott szabad kártyát) vett méltó elégtételt, de olyan nyomás alatt küzdött meg a félelmetes tudású helyi erőkkel, amit leírni aligha lehet, s amikor kellett, hibátlanul teljesített.
A magyar olimpiai csapat igazi hollywoodi történetét mindezzel együtt Risztov Éva szállította. A bukott versenyző, aki már visszavonult, akit úgy kellett visszacsalogatni kudarcai közegébe, a vízbe. Vele visszakanyarodunk fősodrunkhoz, tudniillik a hitbéliséghez és kollektív kényszerképzeteinkhez. Risztov Éváról, mert tényleg nagy tehetségként indult, valahol eldöntötték, hogy ő lesz az új Egerszegi Krisztina, mintha az Egerszegi Krisztinák minálunk csak úgy teremnének, mint ahogy egyébként a világ többi részén nem teremnek. Risztov nem lett az új Egerszegi, neki csak három Eb-ezüstre futotta, amit az "ország sportszerető közvéleménye" (bármi legyen is az) nem nagyon tolerált, de rosszul tűrte a "szaksajtó" és a szakma egy része is, végül olyan helyzet alakult ki, hogy Risztov menekülőre fogta, visszavonult, feladta még fiatalon. S ím, most visszatért és megmutatta, ugyancsak emberfelettit alakítva, végig vezetve egy gyilkos kétórás versenyen, ilyet még nem látott senki. S amikor a farvizén úszók a cél előtt hajrázni kezdtek, s felúsztak rá, ő nem hagyta magát. Mint ahogy végül egész sportpályafutásáról is ezt mondhatjuk el: a végén nem hagyta magát. Megbecsülésünkön még a nevetséges tréningruhájában pimasz légyként körülötte zümmögő Kósa Lajos ellenszenvessége sem változtat. A két óra egyetlen perce alatt sem gondolt rá senki sem, mindenki csak azért szorított, hogy Risztov, ne hagyd magad!
