Hajrá, Paraguay! - Labdarúgó-világbajnokság

  • Fecser Péter
  • 2006. június 15.

Sport

Münchenben pénteken, a Németország-Costa Rica mérkőzéssel megkezdődött a 18. labdarúgó-világbajnokság. A futballünnepet talán soha nem előzte meg akkora felhajtás, mint most.

Münchenben pénteken, a Németország-Costa Rica mérkőzéssel megkezdődött a 18. labdarúgó-világbajnokság. A futballünnepet talán soha nem előzte meg akkora felhajtás, mint most.

Nem részt vevő ország állampolgáraként és a már említett hatalmas érdeklődés miatt nem volt könnyű jegyet szerezni. Szponzori és médiatámogatás nélkül számunkra is a hagyo-mányos út maradt, reménykedni, hogy a sokfordulós jegyrendelési szakaszban a szerencse mellénk áll. Az allokálás részben sikeres, két nyolcaddöntőre is jut tikett, de csoportmérkőzésre egyre sem.

Felmérve a lehetőségeket

kénytelenek voltunk Paraguay-drukkerként be-jelentkezni a FIFA-nál. Lelkesedésünket siker koronázta, ott lehetünk a dél-amerikaiak valamennyi mérkőzésén. Természetesen kötelességünknek éreztük, hogy ettől fogva a paraguayi csapat törzsszurkolói legyünk, s ezért próbáltunk valamilyen azonosulási pontot keresni. Paraguayi úti, irodalmi vagy zenei élményeink felelevenítése gyorsan zsákutcába jutott, és a Caceres-Riveros kettős drogdíler imidzsével is nehezen barátkoztunk meg. Jól jött a segítség az angol-magyar riporterétől, aki azt mondta, hogy az angolok azért hívtak meg minket, mert mi modellezzük az albirroját a legjobban. Nem is értjük, eddig miért nem tűnt fel, Toledo kiköpött Éger, Acuna mint Vanczák. Sőt Kanizsa (Caniza) és Kuvasz (Cuevas) is a keretben van. Ezek után útközben már teljes átéléssel aggódunk, vajon Santa Cruz (Torghelle?) felépül-e időben.

De a nyitónapot még mi is Münchenben töltjük. A várost megszállják a világ minden részéből érkezett futballőrültek, a közel egy hónapos ünnep a Marienplatzon indul. A színes forgatagban most még mindenki barátja mindenkinek. Német fotózkodik Costa Rica-ival, mexikói angollal, japánok brazil nőkkel, ausztrálok brazil nőkkel, mindenki brazil nőkkel. A hangulat leírhatatlan, tényleg megbocsáthatatlan, hogy a kilátástalan magyar labdarúgás a részvétel élményétől most már szinte végérvényesen megfosztja a hazai híveket.

Az esti nyitómeccsre a feketepiacon még lehetne jegyet venni, de a több ezer eurós induló ár megijeszt bennünket. A hivatalos ügynökségek és utazási irodák melletti árusítás láthatóan külön foglalkozás lett. Főleg rosszarcú déliek, spanyolok, szerbek és olaszok uralják az üzérbizniszt, még névjegykártyát is adnak: Manolo toros e futbol, vagy csak a telefonszám. Ha legalább a számokat megtanulnák németül vagy angolul, biztos jobban menne az üzlet. Az árakat tollal a kezükre írják, s ha alkudunk, az új ajánlat a régi alá kerül. A végén letörlik, persze nem százszázalékosan, így hamar látjuk, mi volt az előző kuncsaftnál az utolsó licit, ez jó alkupozíciót ad. A marketingmunka viszont kiváló. Az általunk kiválasztott Gigi rögtön jelzi, ő valahonnan tudta, hogy jövünk, ezért félretette a magyarok részére a legjobb jegyeket. Kételkednénk szavai igazságában, de bizonyít. A többi vevőnek a bal zsebéből árul, de mi kiérdemeljük a jobb zsebben lévő legjobb darabokat. Sajnos a végső árképzésnél a magyarok iránti szimpátiája alábbhagy, ez az élmény tényleg megfizethetetlen, így marad a kivetítő.

Akiknek ugyanis nincs belépőjük, azok a régi Olimpiai Stadion mellett lévő hivatalos vb-parkba igyekeznek. Elképesztő tömeg, mintha egész München itt lenne. Négy óra körül már nem engednek be senkit, ezért a tömeg megrohamozza a kerítéseket. Határozott rendőri fellépés, helyreáll a rend.

Csak egy kivetítő van, azt próbálja körbevenni

a félmilliós tömeg,

de nem nagyon sikerül. A sörkertekben nincs tévé, ott kényelmesen elférünk. A megnyitóból nem látunk semmit, a meccskezdésre már próbálunk jobban helyezkedni. Felfedezünk egy műfüves pályát, befekszünk a közepére, fél perc múlva az egész pálya megtelik. A világ még mindig fogékony a magyar újításokra.

A szimpátia egyértelmű. Mindenki, aki nem német - nincsenek sokan - Costa Ricának szurkol. Az originál közép-amerikaiaktól megtudjuk, hogy a "Tikósz, tikósz" a legütősebb nemzeti rigmus. Ezt mindenki könnyen megtanulja, de a német hangorkán mellett hiába. A Costa Rica-iak kis táblát is körbecipelnek. Náluk nincs háború, csak barátság és demokrácia. De ez sem segít, a házigazdák hozzák a kötelezőt, az össznépi sörözés szinte oktoberfesti szintre ér, a németeknek eddig nagyon tetszik az általuk rendezett vb. Egy alkalmi német poéta a "Münchenen át Berlin felé" dallal hamar művészi pályájának zenitjére érkezik. Percek alatt több százezren tanulják meg és éneklik. Kérdésünkre, hogy ez a döntőre vagy az Ecuador elleni csoportrangadóra vonatkozik, gyorsan jön a válasz. "Das Finale, natürlich!"

Az esti meccset már tévén nézzük. Kicsit sajnáljuk a lengyeleket, főleg szövetségi kapitányukat. Ritka nehéz éjszaka lehetett, amikor megálmodta, hogy klasszisai, Dudek és Frankovski helyett teszetosza fiatalokkal kísérletezzen.

Másnap Frankfurtba indulunk. A Waldstadion nevéhez méltóan erdei létesítmény. Az autópályáról hangulatos úton közelíthető meg, a parkoló egy tisztás, a pályát kis ösvényeken lehet elérni.

A legtöbb kiránduló

természetesen angol, és az evolúció érdekes példánya. Jobb kezéhez sörösüveg, testére focidressz nőtt, és minden helyzetben buzdító dalokat énekel. Napolajat nem használ, és bátran szembenéz ennek minden látható következményével.

A szigetországiak nagy részének nincsen jegye, de ez nem probléma, lényeg, hogy a csapat közelében legyenek. Magabiztosak, bár szárnyra kel a hír, valaki látott egy angolt, aki nem biztos benne, hogy megnyerik a vébét. Mi ilyennel nem találkozunk, ezért ezt nem tudjuk megerősíteni. Az előző nap beszerzett albirroja de corazon póló feszül rajtunk, az angolok megszánnak bennünket, és elárulják, felesleges izgulni, 3-0 lesz a vége.

A lelátón teljes brit főlény, a műsorújságból még azt is megtudjuk, hogy a részt vevő országok állampolgárai közül hány hivatalos bevándorló él Németországban. A paraguayiakra ráfér az erősítés, összesen csak 988-an próbálták pótolni a II. világháború után kicsit nagyobb számban hozzájuk érkezett nácik által itt hagyott űrt. A legtöbb regisztrált emigráns (545 798) olasz, az ellenpólus Trinidad és Tobago, közülük öszszesen 432-en választották ezt a karibi élet helyett. Név szerint nem sorolták fel őket, a német precizitás sem a régi.

Ezek után nem lepődünk meg a Paraguay follow me szektor összetételén: 4998 angol és két magyar.

A dél-amerikaiak tényleg úgy kezdenek, mintha a mieink lennének, az angolok hamar vezetést szereznek, Carlos Gamarra öngólt fejel. Ezért Kolumbiában már lőttek le játékost. Nagyon meleg van, hosszú még a sorozat, az angolok nem erőltetik a további góllövést. Szurkolóik emiatt persze egyáltalán nem szomorúak, ami a hagyományos éneklés és hullámzás mellett számunkra új elemeket is tartogat. Talán valami régi törzsi szokást elevenítenek fel, mindenesetre láthatóan kedvesnek és pajkosnak tartják, hogy a több szektorral arrébb lévő barátjukat letolt nadrággal s meztelen fenekük mutogatásával üdvözlik. Mi nem látunk ismerőst, de ha volna is, valószínűleg maradnánk a kispolgári integetés mellett.

A meccs után az erdőben együtt baktatunk a kicsit letört paraguayi barátainkkal. 'k biztosak benne, ezután már csak jobb jöhet. Ebben mi is biztosak vagyunk. Még nem esett ki senki, az aranyat még mind a 32 csapat megnyerheti.

Fecser Péter

Németek, angolok

Biztosan sokan vannak, elsősorban németek, akik úgy vélik, ha létezik isteni igazságszolgáltatás, akkor Németország-Anglia döntő lesz, és a németek győznek a hosszabbításban egy szabálytalan góllal, majd a 120. percben rúgnak még egyet, igaz, akkor már fél Berlin is a pályán van. De vajon valóban elképzelhető-e egy ilyen felállás, lehetséges-e, hogy a mostani német és angol csapat fordítva koppintsa le az 1966-os londoni eseményeket?

Az első fordulóban látottak alapján mindez valóban csak a gondviselés segítségével történhet meg, mi viszont imádkozzunk, hogy véletlenül se legyen így! Mert hiába győzött magabiztosan a német válogatott, ezeket a srácokat (?) már a nyolc között sem látnánk szívesen. Hiába a kedves vendéglátás, a remek szervezés, egyszerűen botrányos lenne, hogy egy olyan csapat kerüljön a kupa közelébe, amelynél csupán egy hátvéd (Lamm) képes valódi sziporkákra, és az a leglátványosabb elem, hogy ha gólt lő az ellenfél, a tartalék kapus teli szájjal vigyorog. Nem engedünk 1974-ből, de persze 1990-et sem felejtjük, amikor a német csapat Lothar Matthäusszal az élen legalább egymilliárd ember önfeledt szórakozását rontotta el. Ez a szégyen még akkor sem ismétlődhet meg, ha a mostani válogatott (Oliver Kahnt leszámítva) sokkal szerényebbnek tűnik, mint a tizenhat évvel ezelőtti. Nekik a döntőben Argentína-B ellen egyszerűen malacuk volt. A mostaniaknak csak Schweinsteigerük.

De a németek első fordulós produkciója még így is nagyságrenddel jobb a sztárokkal teletömött angol válogatotténál. Úgy tűnt, csupán Beckhamben van némi spiritusz (hiába, parfümöt is reklámozott), a többiek ugyanis olyan bénázást mutattak be, ami egyszerűen nem való a képernyőre, de még a grundra se nagyon. Szerencséjükre a paraguayiak még ezt a szintet sem érték el. Parades és a többi "jó nevű" játékos ugyanis csupán egy dolgot tudott. Azt, hogy hol van az ellenfél kapuja. Igaz, azt se mindig. Az angoloknak pedig jó lesz vigyázniuk: nem lehet kétszer ugyanazt a tévét kidobni az ablakon.

Neked ajánljuk