A periferikus néző - Kezdődik a labdarúgó-világbajnokság

Sport

Van egy ismerősöm, nagyon ért a futballhoz. Ezer évre visszamenőleg kívülről tudja az összeállításokat, köpi-vágja a góllövőket, emlékszik a hetvennégyes vb-döntő partjelzőire, de egy dolgot nem tud: tippelni. Ha mégis vállalkozik rá, rossz helyen sejti a meglepetést, vagy akkor teszi meg a biztosat, amikor mások már rég az esélytelent pártolják.

Van egy ismerősöm, nagyon ért a futballhoz. Ezer évre visszamenőleg kívülről tudja az összeállításokat, köpi-vágja a góllövőket, emlékszik a hetvennégyes vb-döntő partjelzőire, de egy dolgot nem tud: tippelni. Ha mégis vállalkozik rá, rossz helyen sejti a meglepetést, vagy akkor teszi meg a biztosat, amikor mások már rég az esélytelent pártolják. Totózni soha nem is próbált, de a nagy tornák előtt valahogy mindig elkapja a szenvedély. Táblázatokat készít, és rokoni-baráti körben nyerőnek hitt módszerekkel próbálja kikövetkeztetni, ki hogyan jut el a döntőig. Szerencséjéről mindennél többet mond, hogy a két évvel ezelőtti Európa-bajnokság idején a többiek részéről kissé kényszeredett családi tippjátékban rosszabb eredményt ért el, mint kétesztendős kislánya, aki a meccsek kimenetelét 1, x, 2 helyett piros, kék és sárga építőkockáira találomra mutogatva jósolta meg. Ismerősöm ezek után - elsősorban saját, halhatatlan lelke megnyugtatására - kidolgozott egy elméletet a futball megismerhetőségéről, amelynek módszertanát a szórt figyelem fogalmára építette. Attól fogva a széleket kutatta a központ helyett, a látszólag elhanyagolható tényezőt előnyben részesítette a mindenki számára nyilvánvalóval szemben, az isteni Ronaldinhót pedig kevésbé figyelte, mint a vonalas Mertesackert.

Nemrég kiderült, hogy a periferikus látás elméletének még legalább egy híve van: néhány héttel ezelőtt ugyanis az angol válogatott szövetségi kapitánya, Sven-Gsran Eriksson bevette a csapatba a tizenhét éves Theo Walcottot, akit korábban soha nem látott élőben játszani. Sok vesztenivalója persze nem volt: a két legjobb csatár sérült, a sorban utánuk következők gyenge pontjait pedig az is kiszúrja, aki egyszer sem látta őket a pályán. Ismerősöm nem meri kimondani, de számára Eriksson hirtelen elhatározása óta a torna nagy esélyese Anglia lett. A csapat szereplése évtizedek óta a legjobb bizonyíték arra, hogy az olyan túlértékelt, túlfigyelt tényezők, mint a játéktudás vagy az összeszokottság messze nem olyan fontosak egy világverseny végkimenetele szempontjából, mint a véletlen szerencse vagy a sors keze. Anglia pedig alapvetően és mindenekelőtt a sorsok és jellemek miatt szerethető; szinte alig akad világverseny angol tragédia nélkül. Sokan emlékeznek például a kilencvenes vb-ről Des Walkerre, az egyik legjobb felépítésű, legtehetségesebb középhátvédre, aki óriási reménységként kezdte, de válogatottbeli karrierje összeroppant a folyamatos szerencsétlenségek, rossz mozdulatok és egy kupát eldöntő öngól súlya alatt. E helyütt épp csak megemlítjük a kihagyott tizenegyeseket, a megnyertnek hitt, hősiesen elvesztett meccseket, Stuart Pearce-t, Peter Shiltont vagy Paul Gascoigne-t. A mai angol csapat a felsoroltak méltó utóda lehet; mintha nem is Eriksson, hanem maga

Shakespeare válogatta

volna össze őket: Lampard és Terry - Guildenstern és Rosencrantz, Sol Campbell - Othello, Beckham - még mindig Romeo. Peter Crouch leginkább Nemes Keszeg uramra hajaz a Vízkeresztből, Rooney pedig nyilván Falstaff egyik régi cimborája.

A világbajnokságon részt vevő csapatokon végigtekintve egyébként is feltűnő, hogy rengeteg a potenciálisan tragikus hős, ebből adódóan pedig az előre borítékolható drámai helyzet. A braziloknál talán Lucio a leggyanúsabb. Van valami a tekintetében, sőt a mozgásában is, ami Lee Marvin legjobb bérgyilkosszerepeire emlékeztet. Az argentinoknál az ifjú Messi már ellenünk is bizonyította Budapesten, hogy pár másodpercnyi jelenlétét is felejthetetlenné tudja tenni. Az olaszok biztos megint többszereplős darabokban gondolkodnak, így kíváncsian várhatjuk, hogy nem fér meg egymással a szín-padon vagy azon kívül a két primadonna, Totti és del Piero. A franciáknál, bár a pályán lesz, Zidane középre képzelt hiányának árnyéka vetül majd minden jelenetre.

Már nem sokáig töprenghetünk, vajon mi lesz a sorsa azoknak a szerencséseknek, akikről egész évben mindig jó irányba pattant a labda. Mit tesz majd Luca Toni, aki három éve még az ötödosztályba akart szerződni, ha megint kiderül, hogy mégsem olyan jó játékos? Mi zajlik le Klose vagy Henry agyában, ha a kapufáról most kifelé pattan a labda, nem is beszélve szegény elátkozott Pauletáról?

Az igazán tragikus dolgok persze nem elöl és nem középen, hanem várhatóan hátul és a széleken következnek be. A brazil válogatott például túlságosan jónak tűnik, ezért mindenki az egyetlen gyenge pontot keresi majd, ebből pedig rögtön kettő is akadhat. Cafú és Roberto Carlos az utóbbi évtized két legjobb szélső hátvédje - volt. Mára azonban az anti-aging tabletták rendszeres szedése sem tudja elfeledtetni, hogy a meccsek során mindketten hosszabb-rövidebb időre ellankadnak, és ez abban az esetben, ha Adriano és társai nem lőnek négy-öt góllal többet, mint az ellenfél, akár még veszélyes is lehet. Ellenpéldaként két nagyon modern bekket tudunk felhozni, akik akár még Cristiano Ronaldót vagy Robbent is képesek megállítani: Willy Sagnolt és Ashley Cole-t. Előbbiről mindennél többet mond, hogy idén voltak olyan bajnoki meccsek, ahol jobbhátvédből irányította a Bayern játékát, míg Ballack a Chelsea-re gondolt, az utóbbi pedig többek között Nick Hornby kedvenc játékosa.

A csapatok hierarchiájában a balbunkó után közvetlenül a kispad következik. Németországban, ahol az elviselhetetlenségig fokozták a vb előtti mesterséges marketinglázat - labdát festettek a repülőgépek orrára, a berlini tévétoronyra, az éttermekben a szalvétákra, a buszmegállóban a kijelzőre, emblémát ragasztottak a sörre, a mobilra, a falakra, a vécécsészékre -, ott, ahol a bevásárlóutcák szabályosan metszett fáin szomorúan himbálóztak százával a fölaggatott bőrlabdák, szóval ebben az országban hónapokig az volt a legfontosabb téma, vajon Kahn vagy Lehmann ül-e a kispadra, ha egyáltalán leül. Valószínűsíthető, hogy Kahn - aki, legalábbis a jelen helyzet szerint, a rövidebbet húzta - nem éppen finom metszésű arcára minden meccsen több kamera tapad majd. Rajta kívül egyébként egy egész világválogatott szorul időlegesen tartalékba: Rooney, Messi, Totti vagy a világ egyik legjobb kapusa, Coupet, nem is beszélve a fél brazil támadósorról. Utólag

a német statisztikák

biztosan kimutatják majd, hogy soha ennyien és ennyit nem bámultak még a kispadokra. Folytatva a gondolatmenetet, könnyen megjósolható, hogy a vb végére a statisztika is mindent elborít majd: soha még ennyit nem birtokolták a labdát, soha ennyi test test elleni párharcot nem nyertek meg, soha még ennyi kolbászt és sört nem adtak el.

Az egy meccsre eső keresztvetések száma annak ellenére növekedni fog, hogy egyes ázsiai vagy afrikai országok ezt nem gyakorolják. Várható a mez alatti vallási témájú feliratok megszaporodása is, ezek között több olyan is lesz, amit elsőre nem értünk majd, de a másnapi világsajtó már közli a fordítást. Lesz ezenkívül nagyszabású közös ima a pálya közepén, feltéve persze, hogy a brazilok legalább az elődöntőig jutnak. Ahogy a híres német képzőművész, Sigmar Polke fogalmazott a világ állapotával kapcsolatban: "Még soha nem volt ennyire komoly a helyzet."

A vallási-politikai tényezők mellett az időjárás-előrejelzéseknek is sorsdöntő szerep juthat, elsősorban a statisztikailag valószínűtlen események miatt. Hiszen soha nem ér minket váratlanul, ha Mexikóban 50 fok van a pályán, vagy Japánban három hétig esik, de ha itt, a szomszédban történik hasonló, mindjárt más a helyzet. Példaként csak a '74-es lengyel-német elődöntőt említhetjük, ahol a munkások kőkorszaki eszközeikkel órákig szárították a pályát, hogy egyáltalán guruljon a labda. Na, kinek gurult be? Persze, hogy Gerd Müllernek.

A mondás úgy tartja, hogy a németekkel mindig számolni kell, akármi is történjen. Most, hogy viszonylag gyengébbnek tűnnek, még hatványozottabban oda kell figyelni rájuk. Ismerősöm, aki becsüli, de ki nem állhatja a német focit, a bizonyosság kedvéért az esély-latolgatás rendszerét is átdolgozta. Teljesen szubjektív, lelki-stratégiai szempontok szerint három kategóriába osztotta a csapatokat: vannak a jók, a rosszak és a csúfak. A jók között találhatók az angolok, a brazilok és a spanyolok, a rosszak régóta konstans csoportjában a németek, a franciák és az argentinok, míg a legkocsonyásabb kategóriában, a csúfak között az olaszok, a hollandok és a portugálok. Vannak csapatok, amelyek kiesnek ebből a rendszerből, ilyenek a teljesen negligált mexikóiak, illetve a svédek, akiket a múltkori Eb óta annyira nem bír, hogy nem is gondol rájuk. A csoportok között minimális átjárás lehetséges, hiszen minden relatív, de ismerősöm tartja magát ahhoz az elképzeléshez, hogy Európában rendezett vb-t csakis Jó csapat nyerhet. Esetleg egy Csúf.

A kategóriák persze megint a centrum felé húznak, így az elmélet nyomán tekintsünk vissza a perifériára. Itt van például Kelet-Európa, amelyre ha egy kicsit is kívülről tudunk nézni, futball szempontjából csak irigykedhetünk. A periféria centrumát jelenleg

talán a szerbek

alkotják (emberi számítás szerint ebben az életben utoljára látható majd Montenegró neve labdarúgó-világversenyen), akik egységesek, szervezettek, lelkesek, és talán a legjobbak azóta, hogy nem létezik Jugoszlávia. Mellettük a csehek is labdába rúghatnak, nekik is igazi (ahogy Dobor Dezső szokta volt mondani egy-egy jól sikerült súlyemelő-gyakorlatnál: "Nagyon erős!") csapatuk van, meccseiket pedig Poborsky egyetlen mozdulatáért is érdemes lesz végignézni.

Ázsia sztárjai - erre a szerepre talán Ali Karimi vagy Park a legalkalmasabb - hol elszánt, hol meglepett arccal, egyre több dél-európai gesztussal fognak majd operálni. Az európaiak részéről megnyilvánuló érdektelenséget ezen a vb-n még nem fogják tudni leküzdeni, de addig talán elmerészkedhetünk, hogy néhány éven belül a koreaiak lehetnek Ázsia görögjei.

Míg az ázsiaiak a "mindenkivel jók lehetünk egy döntetlenre" fázisánál tartanak, addig az afrikaiak továbbra is, csakúgy, mint az elmúlt húsz évben, a "bárkit megverhetünk, de bárkitől bármennyire ki is kaphatunk" kategóriájában dagonyáznak, amiből nagy valószínűséggel most sem tudnak majd kilábalni. Sztárjaikat év közben Afrika Kupával, kegyetlen bajnoksággal kizsigerelték, úgyhogy nagy bravúr lenne tőlük bármilyen komolyabb megnyilvánulás. (Drogbáról például azt hittük, évekig nem lesz nála jobb játékos, egyelőre azonban úgy tűnik, gyorsan elweahsodott.)

Ismerősöm fejében egyelőre kavarognak a tippek. Barátai továbbra is szinte naponta kérdezik, vajon szerinte ki nyeri a vébét, de nem mer válaszolni, csak felidézi magában régi tévedéseit: amikor a '94-es vb előtt végigtippelte a meccseket, majd minden eredményt eggyel arrébb csúsztatott; így nála a bolgárok nyertek. Négy évvel később alufóliát gyúrt apró gömbölyű galacsinokká, ezeket dobálta egy pár méterre lévő korsóba. Az egyes válogatottak szerepébe helyezkedve, önmagával versenyezve határozta meg az eredményeket, de mivel ő volt minden csapat, a kedvencei jutottak a döntőbe - ezzel is messze járt az igazságtól.

Néhány napja aztán, elmélete igazolásaként négyéves gyermekét is megkérdezte, vajon szerinte melyik ország nyeri a világbajnokságot. "Londonország" - vágta rá kislánya, miközben fel sem nézett a babázásból. Ezek szerint tényleg van remény.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.