2006. július 5-én este a Párizsi Magyar Intézetben Rév Lívia zongoraművész 90. születésnapját ünnepelték az egybegyűltek. A rendezvény filmvetítéssel indult, s az egykori tanítványok koncertjével zárult. Kissé mellbe vágott a bejelentés, miszerint a portugál-francia középdöntő miatt a Debussy-Rahmanyinov-Bartók-est lerövidítése mellett döntöttek a szervezők... Ám amint véget ért az amúgy igen szép és felemelő születésnap, a feszes nyakkendők meglazultak, a nyári selyemruhák meglibbentek, s mindenki rohant.
*
A spanyol-francia meccs óta Franciaország lassan bontakozó, de folyamatosan dagadó őrületben élt. Legalábbis a mérkőzések éjszakáján. A vb elején a kékeket (les Bleus) nem kímélte a sajtó, Lizarazou - a '98-as világbajnok csapat balhátvédje, ma egy kereskedelmi tévé szakkommentátora - csak annyit mondott: ez minden idők leggyengébb csapata, Raymond Domenech pedig a legrosszabb szövetségi kapitány. A start után a válogatott megítélése tovább romlott, a Togó elleni mérkőzés nézettsége jócskán elmaradt a svájciétól. Az öltözőből olyan hírek jöttek, hogy megbomlott (de inkább ki sem alakult) a csapategység, az öregek semmibe veszik a szakvezetést, a fiatalok félnek. A szélsőjobb egyenesen azt állította, hogy nem is nemzeti válogatottról van szó, ahhoz ugyanis "igazi franciák" is kellenének. Az ország elengedte a csapat kezét, Zizout ismét Zidane-nak hívták, pláne miután úgy hagyta el a pályát lecserélésekor, hogy a kapitányi karszalagját a földhöz vágta. Minden úgy haladt, mint egy átlagos hollywoodi forgatókönyvben. S ahogy a forgatókönyv-írói kurzusokon okítják, mintegy váratlanul, de talán nem véletlenül, megtörtént a sorsfordító csoda, a kékek magabiztosan legyőzték a spanyolokat, nem utolsósorban Zidane tanári góljával.
Ekkor meg- vagy újjászületett a trikolór csapata, ahogyan anno a valmy domboknál a nemzeti hadsereg. Domenech és Zidane kezet ráztak. A remények egy hosszú korszak lezárásaként éledtek újjá. Az 1998-as világbajnoki győzelem belpolitikai üzenete világos és közérthető volt: a csapat a tolerancia, a sokszínűség megtestesülése, a BBB (black-blanc-beur [arab] együttműködés) a befogadó nemzet lelkületét és társadalmi céljait tükrözi. Ám eltelt nyolc év - nagy idő. S megint a szkeptikusoknak lett igazuk: a győzelmi mámor még Franciaországban sem képes a társadalmi feszültségek elkenésére; a hősök (Thuram, Zidane és Barthez) sem lettek fiatalabbak. Franciaország az elmúlt nyolc évben sokat komolyodott, pesszimista lett, s még az EU-t sem szereti annyira, hogy megszavazza az alkotmányt.
A brazilok felett aratott diadal pedig már előre jelezte a jól kiérdemelt őrületet. Legyőzték a labda művészeit (Zidane adta a gólpasszt), a zsonglőröket, s legyőzték önmagukat. A széthúzást, az előítéleteket. Zidane-t (aki talán pont a brazilok ellen játszott utoljára ilyen zseniálisan - nyolc évvel ezelőtt), ismét Zizounak hívják, a szent három B pedig újra működik. Egyelőre. A július 5-i, portugálok elleni középdöntőre már előre készült az ország. Az amúgy racionálisnak mondott és individualizmusukról hírhedt franciák azon a bizonyos szerdán mindent elkövettek, hogy az említett előítéleteket szertefoszlassák. A francia közgondolkodástól általában nem idegen a történelmi személyiségek szerepének (túl)hangsúlyozása, de Zizou kultusza ezekben a napokban túltesz Jeanne d'Arcén, XIV. Lajosén, de még Napóleonén is - otthon és külhonban egyaránt. Míg odahaza szerényen (kék) angyalnak nevezik (L'ange bleu a sportújságban), Németországban egyenesen istenítik. Fél Párizs kék trikóban és 10-es mezben várta a találkozót, a vendéglők megteltek, a főutakat lezárták, s emberek tízezrei, stadionokban összegyűlve, óriás kivetítők előtt kollektív Zizou-tiszteleteket tartanak. Gondoljunk csak bele, Robespierre milyen boldogan dörzsölte volna a kezét, ha az ætre Suprme kultuszához vannak stadionjai is. S a kiszenvedett győzelem után - amikor a 11-esnél a csapat és az ország egyként és ösztönösen emelte vigyázó tekintetét Zizoura, aki kis szerencsével ugyan, de tette a dolgát - elszabadult a pokol Párizs és a nagyvárosok főutcáin. Leállt a forgalom, mindenki dudált, a szökőkutakban letolt gatyájú fiatalok fröcskölték a gyanútlan járókelőket, blancok és blackek, sőt beurök és blancok ölelgették egymást, s a patrióta csókok közepette üvöltöttek Zizout, az úton és a kocsikon (esetleg a teherautókon) fiatalok ugráltak, óriási kék-fehér-piros zászlókkal terítették be az óvatlan kocavezetőket. Soha nem felejtjük a két hölgy ábrázatát, amikor kis Renault-juk tetején néhány félmeztelen fiatalember ugrált, behorpasztva a kasznit. Megértettük, miért kellett a Magyar Intézet rendezvényét hamarabb befejezni.
*
A franciáktól a 21. században sem idegen az utca. A véget nem érő autóégetéses happening alig nyolc-kilenc hónapja indult, s az idén is volt hetekig tartó diáktüntetés. Csakhogy amíg a külvárosok fiataljainak autóborogatása vandál tettnek minősült, addig a győzelmi terrorhoz mindenki próbált jó képet vágni. Pedig az "elkövetők" ugyanazok. A csapategység nem csak a fociban, az utcán is helyreállt, a BBB-k egymást múlták felül a pályán és a Saint Michel és az Odéon sarkán, egyedül a Champs-Élysées-n használtak a rendőrök könnygázt - ott sok az amerikai turista, akik nem szeretik a focit. Zizou, akiről már többször kiderült, hogy zseniális médiaszereplő is, Napóleonhoz méltón fogalmazott: Teljes az egység, együtt örülünk és együtt halunk meg a pályán. Ahogyan az utca népe is. A szerdai éjszakának négy halálos áldozata volt.
És akkor hol volt még a vasárnap! A döntő 110. perce körül csend, mélységes csend terült a francia utcákra, stadionokra. Egyik pillanatról a másikra kiüresedett minden, elhaltak a szavak, a beszélt nyelv ügyefogyottá vált. Maradt a kép. Zizou arca. Talán soha nem láthattunk még bukott angyalt, ilyen közelről. A Champs-Élysées-n elmaradt az ünneplés, és sehol nem történt rendbontás. A Diadalíven azonban még sokáig láthattuk egy szerényen mosolygó 34 éves férfi képmását, fölötte a felirat: Zizou, on t'aime! (Zizou, szeretünk!)
