Minden vb-döntő előtt az egyik legnagyobb kérdés: ki lesz a hős? Ki lesz a kiválasztott, az istenek kegyeltje, aki véghezviszi a megismételhetetlent, akit a meccs után szárnyára kap a hírnév? Az újságok előző nap már a jelölteket teszik címlapjukra, találgatnak, kinek mit kell tennie ahhoz, hogy egyetlen mozdulatával vagy néhány labdaérintésével vastag betűt kapjon a futball világtörténetében. Az olasz-francia meccs előtt négy hősesélyes portréja jelent meg a legtöbb helyen: Zidane és Barthez az egyik oldalon, Cannavaro és Buffon a másikon.
Néhány perces fejetlen kapkodás (a fej mint vörös fonál!), és Materazzi lepkeszárny-suhintásnyi bokakoccantása után Zidane dönt úgy, hogy ma ismét ő lesz a hős. Ahogy előtte oly sokan, a biztosat teszi kockára a halhatatlanságért, és lőn: a lazán elrúgott tizenegyes épphogy, de bepattan a kapufáról. Az olaszok azonban nem azért jöttek Berlinbe, hogy mások hősiességéhez asszisztáljanak: Materazzi az ellenfél ötöse körül is megsuhogtatja szárnyait, Barthez csak a piedesztálról rugaszkodva érhetné el a labdát, ismét egyenlő. Az első félidő ezután azzal telik, hogy az olasz játékosok a megszerzett lélektani előny birtokában pontrúgásonként változatos hősi pózokba vágják magukat. Cannavaro persze alkatából adódóan nem is tehet másként; a világ jelenleg legjobb hátvédje folyamatosan úgy néz ki, mintha a saját lovas szobrához állna (ülne) modellt. A kimerevített (gerincű) képeken kétségtelenül látszik, hogy futás vagy felugrás közben ókori görög szobrok római másolatai alapján rendezi mozgását. Zambrotta egy XVI. századi vallási témájú festmény főalakját mímeli (Velencei Iskola), míg Gattuso ugyanezen mű vázlatos háttéralakjaként (talán az egyik pásztor?) domborít. Szép ívű, de markáns arcélével a Római Iskola képeire kívánkozna Totti, aki azonban az első félidő folyamán egyetlen hősi gesztust sem tesz, helyette egyszerűen eltűnik. A második félidő elejétől fogva pedig kísérteties módon társai is egyre-másra követni kezdik. Ha ez a túloldalon történne, a "Tíz kicsi négert" emlegetnénk, így azonban egyszerűen rögzítjük, hogy egy órával a mérkőzés megkezdése után az olasz csapat Buffon kivételével nincs sehol. Bár Henry úgy csetlik-botlik a labdával a tizenhatoson belül, mintha mások ebben zavarnák, a lassításon jól látszik, hogy csak odaképzeli az akadályokat.
Ennek a végül is egyórásra nyúlt leépülésnek tulajdonképpen azért nincs következménye, mert ezen a világbajnokságon a mérkőzések nagy többsége nem a felülkerekedésről szól, hanem arról, hogy elég, ha ott vagyunk "szemmagasságban", ahogy a német mondja. Mint a birkózásban, mikor az ellenfelek csak állnak percekig egymásnak feszülve, fogást bontva, védekezve, nehogy a másik támadhasson. Hosszabb-rövidebb huzakodás után majdcsak eldől valahogy, mondjuk a bíró leküld valakit - békába. Az egész vébé ilyenformán egy - Rijkaard és Mourinho néhány frissebb taktikai ötletével megfűszerezett - zanzásított olasz bajnokságra hasonlít, abban pedig egyértelműen az olaszok a legjobbak (ha ki nem zárják valamennyit).
Ebből a feltételezésből kiindulva, a felboruló pálya ellenére a rendes játékidő lejárta előtt arra gondolhatunk, hogy Marcello Lippi lesz a nap hőse. Aki úgy jut el a világbajnoki döntőbe, hogy két kulcsjátékosa, Totti és Del Piero közül egyik sincs formában, és az egyetlen igazi "fantasista", Pirlo viszi hátán a támadásokat, egészen addig, míg Toni mindet el nem nyeli, az megérdemli a sikert. Ráadásul Lippi cseréivel megint vakmerően kettészakítja a pályát. De most a cserék sem jönnek be, jön viszont a hosszabbítás.
Itt már minden egyetlen dramaturgiai ötletre van kihegyezve: ismét Zidane a kiszemelt hős. Sagnol beadására csodálatos mozdulattal ugrik, de fejesét Buffon kihalássza. Aztán néhány perc múlva váratlanul, a nézők és a bírók háta mögött egy látszólag érthetetlen jelenet zajlik le: a hősjelölt hirtelen megzavarodik, és mellkason fejeli Materazzit. Nem mintha ezért Materazzi az elmúlt évek során nem dolgozott volna meg, de hát ilyet még soha senki nem tett, nemhogy egy hős! Más magyarázat nincs, az istenek avatkoztak közbe, mint Patroklosz halálakor: "mert sürü ködbe takartan jött vele szembe az isten: s háta mögé állt, s vállait és megütötte gerincét szétfeszitett tenyerével: szédült kék szeme tőle." (Devecseri Gábor fordítása) Zidane túl magasra merészkedett, Materazzi pedig a kegyelmet nem ismerő istenek közvetítőjeként a katakombákba küldte.
A döbbenet enyhültével kiderül, hogy ma már nem jöhet el a bosszúálló Akhilleusz sem. A csodálatos Buffon, akinek emberi számítás szerint nem lehet gólt lőni, és a páncélmellű Barthez húzzák az időt, ők is hőssé akarnak válni a tizenegyesekkel, nekik ez maradt. De egyiküknek sem sikerül, elgurul mellettük a sors kereke. Még Trezeguet próbálkozik, a 2000-es Eb diadalmas bajnoka, akkor ő adhatta meg a kegyelemdöfést az utolsó percig helytálló olaszoknak. A labda azonban most kifelé pattan, ő is megsemmisül, mint egykor áldozatai.
Már csak Grosso van hátra, a legszélső halandó, aki ezen a világbajnokságon mégis mindig akkor érkezik, amikor egy hősnek kell. Látszik, hogy nem tud igazán cselezni, de az ausztrálokat mégis elfekteti, nem tud igazán helyezkedni, balhátvéd létére mégis a jobbszélső posztjáról lő mindent eldöntő gólt a németeknek. Most csak be kell rúgnia. Megteszi: Grosso a hős.
1934-ben, a csehszlovákok ellen győztesen megvívott döntő utáni napon az egyenlítő gólt szerző Raimundo Orsinak a pályán újra összegyűlt fotósok előtt meg kellett ismételnie a lövését. A kapu üresen állt, Orsi azonban még egyszer ugyanúgy nem tudta belőni, és huszadszori próbálkozás után feladta. Grossónak szerencséjére soha többé nem kell megismételnie a tizenegyesét, ismétlik majd ezerszer a tévék.
A döntő másnapján pedig a kihalt Olimpiai Stadionban csupán Zidane áll egyedül a tizenegyes ponton, az üres kapu előtt, labdája pedig huszadszor is bepattan a felső lécről.
