Minden úgy kezdődött, hogy Hollandia bejutott a 2008-as Európa-bajnokság tizenhatos döntőjébe, és ezzel lehetőséget teremtett magának arra, hogy Európa-bajnoki címmel ünnepelje meg a húsz évvel ezelőtti győzelem jubileumát. Ebben a lehetőségben azonban Hollandiában sem igazán hittek. A rajt előtti közvélemény-kutatások szerint a hollandok kevesebb mint tíz százaléka valószínűsítette a végső sikert, és ötven százalék volt azok aránya, akik attól tartottak, hogy a válogatott még a csoportkörből sem jut tovább.
Ha leszámítjuk, milyen nehéz ellenfeleket kapott Hollandia a "halálcsoportban", a borúlátást leginkább az indokolta, hogy Marco van Basten négyéves kapitánysága alatt sehogy sem akart összeállni a vágyott új nagycsapat. A hollandok a 2006-os világbajnokságon viszonylag hamar elbúcsúztak (0:1 Portugália ellen a tizenhat között), a mostani selejtezőből csak kínkeservesen és a mostani csoportellenfél, Románia mögött jutottak tovább, az előkészületi mérkőzéseken pedig - Horvátország, Ausztria, Wales ellen - győztek ugyan, de nem mutattak különösebben ígéretes játékot.
Bár statisztikailag van Basten a háború utáni legsikeresebb tréner - 52 meccsből 35 győzelem -, a szurkolók nem igazán hittek benne. Ezt mutatta az a tavasszal készült közvélemény-kutatás is, ahol a lehetséges tízes maximumhoz képest a kapitány csak hatos osztályzatot kapott, és a megkérdezettek többsége korántsem bánta volna, ha távozik, és helyére a Heerenveen egykori "örökös" edzője, Foppe Haan lép, aki 2007-ben a 19 éven aluliak Európa-bajnokságán győzelemre vezette Hollandiát.
2004, van Basten hivatalba lépése óta szinte állandóak voltak a válogatott összeállításával kapcsolatos viták. A fiatalon visszavonult klasszis, aki úgy került a válogatott élére, hogy előtte soha nem ült igazán komoly csapat kispadján, azzal kezdte - és azzal is folytatta - ténykedését, hogy kirostálta a sztárokat. Előbb elküldte az általa megújulásra képtelennek tartott "időseket" (Kluivert, Davids, Makaay, Zenden), majd mellőzte vagy cserepadra ültette a közvélemény által kihagyhatatlannak ítélt van Nistelrooyt, Seedorfot és van Bommelt. Az utóbbi három játékos háromféleképp reagált. Van Bommel hamar megunta a van Bastennel folytatott vitát, és bejelentette, hogy addig nem játszik a válogatottban, amíg az "alulteljesítményét" bíráló van Basten marad a kapitány. Be is tartotta a szavát, és 2006 óta nem lépett pályára a válogatottban.
Van Nistelrooy története
fordulatosabb, mert előbb örök búcsút vett, de aztán kiengesztelődött és visszatért. Seedorf egy ideig követte a van Nistelrooy-féle mintát (örök harag, majd visszatérés), majd néhány héttel az Európa-bajnokság előtt bejelentette, hogy neki túl kemény a kapitány garantálta cserepad.
A személyeskedésektől sem mentes viták nem tettek jót a kapitányról és a csapatról kialakult képnek, és némiképp eltakarták a válogatott pozitív változásait is.
Az utóbbiak egyike a csapatszellem megerősödése volt, ami korántsem kis dolog annál a válogatottnál, amelyben az 1988-as győzelem óta visszatérő probléma a csapaton belüli megosztottság. Elég, ha példának az 1996-os angliai Európa-bajnokságot hozzuk fel, amikor a fizetésüket keveslő színes bőrű, suriname-i származású játékosok diszkriminációval vádolták meg a szövetséget, és a mérkőzéseken kívül nemigen közösködtek fehér csapattársaikkal.
Komoly változás volt az is - és a szakértők leginkább ennek tulajdonították az olasz, a francia és a román meccseken látott játékot -, hogy 2008 februárja óta van Basten szakított a holland válogatottnál hagyományos 4-3-3-as felállással, és helyette egy lazább, 4-3-2-1-es formációt választott. Ez több szabadságot biztosít a játékosoknak, és kiküszöböli, hogy a csatárok és a támadó középpályások "összetorlódjanak".
A harmadik változást az előző generálta. A formációváltás kapcsán ugyanis vita robbant ki van Basten és addigi "gyámja", Johann Cruyff között. Míg az Európa-bajnokság előtt a két futball-legenda közötti vita megosztotta a közvéleményt, az olaszok és a franciák felett aratott győzelem után szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy a szakítás jót tett van Bastennek, mert végre felvállalhatta önmagát, és nem kötötte meg a kezét a Cruyff iránti tisztelet. A csoportmérkőzéseken nyújtott százszázalékos teljesítmény és látványos játék egy csapásra optimistává tette a holland szurkolókat. A francia meccs után már harminc százalék várta az első helyre a csapatot, és sokat javult van Basten megítélése is. Bár az Eb iránti érdeklődésre addig sem lehetett panasz - Hollandiából érkezett a legtöbb szurkoló, az oroszok elleni bázeli meccsre százhúszezer (!) -, az igazi Eb-láz csak ekkor tört ki. Az orosz meccs előtti közvélemény-kutatásokból tudni, hogy a hollandok fele szinte állandóan csak a válogatottról és az Európa-bajnokságról beszélget(ett).
A szombati meccs előtt Hollandia narancssárgába öltözött, és minden lehetséges és lehetetlen helyen nemzetiszínű zászló lobogott. Ez a fajta nemzeti felbuzdulás azért érdemel külön figyelmet, mert arrafelé általánosan elfogadott nézet, hogy más országokhoz képest itt "normál körülmények között" legfeljebb csak pislákol a nemzeti érzés, és a hollandokat csupán a nagy futballtornák idején kapja el a nemzeti hév. Az ország mondhatni organikus fejlődésének köszönhetően a hollandok számára olyannyira magától értetődőnek számít a nemzeti hovatartozás, hogy szívesen elbagatellizálják a jelentőségét, az átlaghoz - és a nálunk megszokotthoz - képest alig ápolják a nemzeti jelképek, a nemzeti hősök, a nemzeti múlt kultuszát.
A felfokozott hangulat egyik sajátos fokmérője volt a meccsről meccsre növekvő sörfogyasztás is. A megkérdezettek 66 százaléka bevallotta, hogy a hollandok meccsein a szokásosnál jóval több sört iszik. Az oroszok elleni meccs így feltételezhetően konkrét értelemben is kijózanítóan hatott. De józanok voltak a meccs utáni értékelések is, hisz szinte mindenki elismerte, hogy az oroszok jobbak voltak, és megérdemelten győztek. Bár itt-ott voltak kisebb rendbontások, a szurkolók viszonylag békésen beletörődtek a megváltoztathatatlanba. A legtöbb helyen már vasárnap fiókba került a narancssárga dekoráció és a nemzeti trikolór, és mostantól kezdve a következő fontosabb válogatott meccsig ismét illetlennek számít a "mértéken felüli nemzeti hőzöngés".
Az elején már utaltunk a húsz évvel ezelőtti holland Eb-győzelemre. Most visszatérünk rá, hadd legyen legalább a történetmesélésben némi rend! Akkor a döntőt Hollandia a Szovjetunió ellen játszotta, és a két győztes gól egyikét van Basten rúgta.
