Finoman szólva nem vetett szét a várakozás, amikor Szentendre felé haladtunk, gondoltam, a szokásos laktanya-zsúr fogad majd, ahol meg lehet nézni a tankot meg Kiss József honvéd kenyérbélből készített őrtornyát, amin másfél évig dolgozott, de nem tudta befejezni, mert harmadolták büntetését. Nos, ismét beigazolódott, hogy az előítélet nagyon csúf dolog.
A főbejáratnál már zajlik a zsezsgés, főleg kiskorúak hemzsegnek kezükben dobozokkal, de beljebb teljes a fesztivál, hosszú asztalok mellett görnyednek a résztvevők, érdeklődők és zsűritagok, hogy megtekintsék a maketteket.
A makett - amint azt Szekeres József őrnagytól, a humán és közművelődési alosztály vezetőjétől megtudtuk - leginkább abban különbözik a modelltől, hogy nem működik, csupán úgy néz ki, mint az eredeti objektum, persze kisebb, pontosabban egészen kicsi. Itt az
1 : 35 arány
hódít leginkább, de ez nem elvárás.
Már első pillanatban megéreztem, hogy egy olyan világ kapujában állok, melynek értékelése messze meghaladja szerény képességeimet, de felismertem a makettezők univerzumának teljességét, hibátlanságát és gyermeki báját. Ahogy baktattam a kiállított művek között, egyre nagyobb tisztelet ébredt bennem azok iránt, akik több száz munkaórát beleölnek egy életkép elkészítésébe, hogy minél tökéletesebben és élethűbben ábrázolják a tankkal elakadt amerikai katonák harcát egy romos istálló mellett. Komolyan mondom, azonnal elfelejtettem minden antimilitarista maníromat, és csorgó nyállal figyeltem a tizenéves srácok munkáit, miközben fejemben körvonalazódni kezdett egy új hadsereg-ember viszony, melyben a nemzeti érzés és a haza fogalma úgy jelenik meg, mint pozitív érzület, és a fiatal magyarok büszkén mennek katonának, a laktanyákban pedig nem űznek sportot abból, hogy emberi méltóságukban megalázzák és alkoholistává képezzék őket, hanem szakszerűen és gyorsan megtanulhatják, hogyan védjék meg hazájukat.
Ami az építészetben a Nemzeti Színház, az a makettezésben
a dioráma,
ami egy olyan komplex életképet jelent, ahol megtalálható a harci jármű, a környezet, a talaj, vannak katonák, civilek, összeomlott épületek, növényzet, állatok, olajoshordók, egyszóval minden, ami tökéletessé teszi az illúziót. Ezek az eszközök egységcsomagban is megvásárolhatók, kedvencem például az Autó a leomlott házfalak alatt című életkép, de darabonként is megvásárolhatók, például egy hangulatos rom már 7-800 Ft körül beszerezhető.
A diorámakészítés nehézségét érzékelteti, hogy a zsűri 31 szempont alapján értékeli az elkészült műveket, melyek között olyanok szerepelnek, mint tálalás, álcázás, környezetbe illeszkedés, anatómiai szabályosság, mozgási nyomok, vagy a szívemnek oly kedves kategória,
a koszolás
Ez a hiányos felsorolás talán érzékelteti, hogy a makettkészítés korántsem gyermekjáték, egészen elképesztő türelmet és korrekt történelmi ismereteket igényel, különös tekintettel arra, hogy a megvásárolt makettek szürkék, melyeket egyesével, szakkönyvekből kikereshető fotók alapján kell kiszínezni.
Az igazán profi csomagok ragasztót sem tartalmaznak. Mindenki kialakít egy technikát, ami neki a legmegfelelőbb, vannak, akik fecskendővel viszik be a ragasztót a résekbe, de akad olyan is, aki fogpiszkálóval dolgozik. A megkérdezett makettezők arca átszellemül, amikor mániájukról beszélhetnek, szemük csillogni kezd, és olyan intenzitással magyarázzák az életük értelmét alkotó elfoglaltság szépségeit, hogy azonnal kedvem támad összerakni egy kisebb harci repülőgépet.
Azt javasolják, hogy kezdjem egy egyszerűbb darabbal, az olasz cég nevét sajnos elfelejtettem (de Itallal kezdődik), amelyik kifejezetten remegő kezű újságírók számára gyárt maketteket 1 : 2 arányban, majd azt tanácsolják, ha sikerül, lassan elkezdhetem a kicsinyítést.
A nemzetközi show-n képviseltetik magukat a külföldi makettgyártók, -gyűjtők és a perifériák is, azaz lehet vásárolni a témába vágó újságokat, könyveket, minden létező alkatrészt. Az árakról csak annyit, hogy az első lépések viszonylag olcsón megtehetők, aztán a rákattanás függvényében felelős a gyermekek apja a hobbi szintjéért: gyermeket alacsony szinten bevezetni könnyű, aztán elégségesen végezni vele már sokkal nehezebb.
Kimegyünk a hátsó udvarra, ahol önjáró löveg pihen. Kérdezzük Vörös zászlós urat, hogy akkor ez tank-e, de mondja, hogy nem, mert az önjáró löveg messzebbre lő, míg a tankok csak közelre.
Két nem katona lélegzik szaporán a lánctalpasok előtt, lógósok nézik a harci járműveket, melyek hátán mestergerenda, de rögtön javít Szekeres őrnagy, a mestergerenda szögletes, ez meg kerek: hülye újságírók, árokvető, árokvető, naná! Kénytelenek vagyunk belátni, hogy a rutin lefejezi a cinizmust, a haza védelme sokkal fontosabb, mint az irónia, tehát innen már nem megyünk haza, maradunk készen, ha jönnek az ukrán hegyi lövészek: ölni.
Para-Kovács Imre
