Kezdjük ezzel: az Operaházat a szezon végén bezárják. A tervek szerint már el kellett volna készülnie az Eiffel Műhelyháznak. Nem készült el; ezért aztán az Opera honlapján külön műsorváltozás rovat van. Miért nem készült el? Most lenne egy másik játszóhely.
Ókovács Szilveszter: Csúszik egy évet az átadása. Nem játszóhelyként a legfontosabb, bár lesz ott egy négyszáz fős terem is. Ám az Eiffel elsősorban próbacentrum, amely a főpróbahétig alkalmas a munkára, és oda kerül minden műhelyünk, raktárunk is.
Milyen előadások lesznek ott?
Barokk, 20. századi és kortárs programok, balettben-operában. Nekünk mindegyik terepünk, de felesleges Magyarország két legnagyobb színházépületébe, az Erkelbe és az Operaházba vinnünk nyilvánvaló rétegprodukciókat, ha már van alkalmas terünk rá. Funkcionális, „alter” hely lesz. Magyarul: cool.
Miért nem lett kész? Kaptak rá sok pénzt.
Ez a lepusztult csarnokegyüttes alapterületében nagyobb, mint a Parlament, amely pedig (eddig) az ország legnagyobb épülete. A projekt célja nemcsak egy óriási ipari műemlék épület felújítása, hanem egy csaknem 7 hektáros telken pihenőpark létesítése, tehát összességében egy ipari városrész rehabilitációja.
Eiffel Műhelyház I Eiffel Art Studios
Uploaded by Magyar Állami Operaház on 2017-05-16.
A közbeszerzésre nem jelentkezett senki?
De igen, csak olyan magas árat mondtak, hogy nem mentünk bele. Most újra kiírtuk, megint tárgyalunk.
És mi a helyzet az Operaházzal?
Ugyanaz, tárgyalási szakasz. Egyszerre indul és készül is el majd e két nagyberuházás. Az Operaház felújítását nem lehetett elcsúsztatni, hiszen mi már 2020 nyaráig kész vagyunk a programmal. Szép lett volna, ha mindez a lejáró ciklusomban készül el, de mivel az lehetetlen, megelégednék azzal is, ha jövő februárban „minden jel” arra mutatna, hogy rendben befutnak a beruházásaink.
Lehet, hogy nem kapja meg újra?
Természetesen minden lehet.
Mostanában nincs erről szó, bár néhány hónapja volt.
Néha elterjed, hogy megyek „tévéelnöknek”. Hülyeség.
Akár hülyeség, akár nem, maga már tévéelnök is volt. Hülyeség volt?
Dehogy, megtisztelő. Negyvenévesen kulturális televízióra kaptam mandátumot, gyakorlatilag startra készen állt a DunArt nevű új csatorna, amikor az operai elhívás érkezett. Végül nem pont úgy és nem akkor, de az M5 csak elindult, és talán innen is érthető – meg eminens érdekünk –, hogy a messze legnagyobb magyar kulturális intézmény ott és a médiában általában is markánsan jelen legyen. Amennyit tehát most tévézni szeretnék, azt az Operában is megtehetem. Szívesen maradnék itt, ha megkapom a támogatást.
| ||
Ki helyezi kilátásba? És milyen támogatás ez? Pénz?
Nem csak pénz, más is. Még nagyobb bizalom, amely komoly döntéseken átsegít. Mondok egy példát. A mai törvényi struktúra a szimfonikus zenekarokra és prózai színházakra, táncegyüttesekre épül. Mi két szék közt a pad alá esünk: van zenekarunk, énekkarunk, balettünk, de közben színház is vagyunk. Sokat mondom, mert sose értik: a mienk tényleg összművészeti intézmény. Nálunk mindennap összekapcsolódnak művészeti ágak, és amit az egyiknél lehet, a másikra máris alkalmazhatatlan, miközben ugyanazon a próbán vagy előadáson vesznek részt. A munkaidőkeret módot ad a terhelés negyedéven belüli, korlátos átcsoportosíthatóságára. Csakhogy az 1300 közalkalmazott között működő 500 művészünk munkáját szolgálatnak hívjuk, a szolgálatot pedig nem lehet „lecsúsztatni”. Diszkrepanciák, illesztési hibák és mérethelytelenség mindenhol: a szerződéses szólistákkal, szolgáltatókkal, gyermekkarral és a kis balettintézetünkkel együtt 2000-en vagyunk. Nagyobbak, mint a fővárosi tulajdonú színházak társulatai összesen! Egy kifejezett operai jogszabályt szeretnék a speciális problémáinkra, ehhez jócskán kell bizalom.
Pénz még csak lenne, gondolom, az évi közel tízmilliárdból.
Egyszer szívesen helyre tenném a fejekben az abszolút szám és a fajlagos közti különbséget! Ha megnézzük, hogy a Vidnyánszky-féle Nemzeti majdnem kétmilliárdot kap…
Abban is van nem kevés „politikai bizalom”…
…de még így sem éri el a Jordán-idő finanszírozását, a Schwajdáét pedig meg sem közelíti. Drukkolok nekik, mert ez a helyes út: az európai élvonalhoz muszáj ott a Burgtheater, nálunk pedig az ugyancsak bécsi Staatsoper forrásait figyelni. És mi a prózai társulatok létszámához képest nemhogy ötször annyian, de bőven tízszer annyian vagyunk, aki tud szorozni, máris látja, hogy nem csak a Nemzeti, de egynémely megyeszékhely színháza is arányaiban jobban finanszírozott, mint az Opera – hogy mondjuk, a Fesztiválzenekart már szóba se hozzam. Minket minimum hozzájuk kell felemelni, de leginkább a feladatunk nagyságához és költségességéhez. A kormányzat támogatásával hat éve tart a fejlődés, de még egy nagy, 2018-as lépés hátravan.
Milyen segítő törvényre lenne szükség? A közalkalmazotti státuszt kéne megszüntetni?
Ellenkezőleg, néhány 2010 előtti kiszervezést visszahoznánk a Házba. Az énekeseknél szüntettük meg a közalkalmazást több éve, másoknál nem, hisz ők mindennap kellenek, legyen stabil állásuk.
Volt is balhé az énekeseknél…
Értelmetlen volt, sokkal többet keresnek most, tartottuk az ígéretet. A szólistáké válogatott csapat, abban nem lehet a helyet életfogytig szavatolni, csak pont a hang fogytáig.
| ||
A tánckarnál is volt balhé; ha valaki a huszonöt éves szolgálat vége előtt utcára kerül, az elég pokoli, nem?
Ez szomorú, hiszen a csúcsformát már korábban elveszíti a táncosok többsége. A minőség megemelése az utóbbi hat évben, amely mára klasszikus balettünket a világ élvonalához vitte, nem segített ezen a helyzeten, hiszen egyre nehezebbeket kell táncolni, és a korosabbja ezt egyre nehezebben bírja. Tervet dolgozunk ki az utolsó öt év átképzésre fókuszáló könnyítéséről, de régebben a szakmai nyugdíj a zenekari fúvósokat és az énekkart is megillette: ez már nincs, és központilag lehetőséget sem látok rá. Nekünk viszont lépnünk kell egyfelől az emberiesség és a kötődés jutalma, illetve a néző szempontja, a minőség miatt is, hisz a fájós háttal húzott óvatos vonó, a préselten indított rézhang vagy a torokból előtörő meleg levegő már nem elég. Ezek a kollégák itt, az Operában koptak el, nekünk adták az életüket!
A tánckarban egyszer csak sok lett a külföldi tag. Sokak szerint ez baj. Ez vajon kritikája-e a hazai képzésnek?
Igen, de nem feltétlenül a képzéssel van baj, hanem a merítéssel. Tavaly azért vittük színre a Billy Elliotot, hogy magunk is szervezhessünk saját, magyar iskolát, mélyíthessük a merítést. Mára van hetven kis palántánk, szerepelnek bemutatókban is. Fizetős balettintézetecske ez, állami pénzt nem igényel, ugyanakkor minden komoly együttes mellett működik ilyen. Ennek örvén azt is megtudtuk, milyen musicalt játszani. Nyolcvanezer ember látta az 55 Billy-előadást, és megy tovább idén nyáron… Ehhez képest, amit mi itt tolunk estéről estére…
Megirigyelte? Könnyű siker?
Nem, mert láttuk az egyéves felkészülést, az összeakadó szereposztási mátrixot, a gyerekeket-művészeket terhelő, lehetetlen hármas elvárást, az ének-tánc-próza hatalmas igénybevételét is. Szóval nem irigyeltem meg. Visszatérve a balettre: ez volt az első jel. De az énekesképzésben ugyanilyen problémák mutatkoznak: ma egyszerűen nem menő énekelni tanulni, főleg fiúknak. Ugyanakkor a kezdődő énekeshiány miatt előfordult már, hogy a Bánk bán Tiborcára román ajkú énekest hívtunk. Szerencsére kolozsvári, így kiválóan megoldotta.
Jön Vidnyánszky Attila Bánk bánt rendezni. Jó régen csinált egy igen emlékezetes Jenufát.
Szinetár alatt főrendező volt, 2004-ben Janáček operájával tette le a névjegyét, amely ma is megy. Csak most ért rá, de hat éve hívom őt is, hisz a világ egyik legszélesebb repertoárjához sok kiváló és többféle stílusban gondolkodó művész kell. Fabrikáltam egy jelmondatot: az Opera minden közönségréteghez szólni tud és akar is, de nem ugyanazon az estén.
Ha már a régi repertoárt elég erőltetett menetben, rengeteg új bemutatóval cseréli le, a rendezők terén van hová fejlődni, nemde? Egyszer-egyszer megfordulnak itt kiváló színházi rendezők, de az átlag nem az első vonalból jön. Azért van így, mert a közönség konzervatív, és azt kell kiszolgálni, vagy egyszer elég egy Mohácsi, egy Alföldi, egy Zsótér?
Amikor első vonalról beszélünk, ott a kezünkben az irón, amivel meghúzzuk… Szerintem az első vonalból választunk, csak a teljes szakmára kitekintünk. Zsótér Sándor kettőt rendezett.
| ||
Igen, bár A bűvös vadászban a targonca láttán kiakadt a közönség. Baj ez?
Nem. Tudható, hogy Zsótér nem Szinetár. Varietas delectat. A mű 80 éve nem ment Pesten, becsapta a nézőket a cím, meg hogy matiné is volt belőle a vidéki felutazók miatt. Hát nem családi opera ez, hanem egy zeneileg is formabontó, történetében pedig infernális, nehéz darab. Miközben szerintem tök jó, különös előadás született.
Szóval rendezői kar.
Legalább harminc előadást az elmúlt évadokban neves külföldiek rendeztek vagy koreografáltak. Nem tudom, látta-e a Székelyfonót; egy lengyel alkotta, Znaniecki, sokak szemében szentségtörés, de Kodályban lengyel vér is csorgott; ráadásul hagyta a fonót és a szokásos kelléktárat, és minden erőszak nélkül egy másik, megrendítő történetet talált benne. Színház lett belőle, mert a rendező is beleszeretett, Kodály műve pedig esélyt kapott arra, hogy kiszabaduljon a „magunknak játsszuk” aranykalitkájából.
Egy érvvel több a rendezők mellett.
Igen, de azért némi óvatosság is indokolt: nehezen szokják meg a prózához szokott rendezők, hogy kötött zenei anyagnál a tempót nem ők diktálják. Nem lehet kihúzni, betenni, ráadásul mindig kevésnek érzik a próbaidőt ebben a pörgő Operában, amely tavaly a világ legaktívabb operajátszó helye volt – mutatták ki Londonban. Egyébként pedig Anger Ferenc művészeti igazgatónk programja szerint évek óta jönnek rendezőhallgatók egyfelvonásosokra, aztán kiderül, ki ragad itt.
És ki?
Székely Kriszta. Már rendezett kettőt, és kérjük újra. Egy generációval feljebb Szabó Máté a legérzékenyebb, az idősebbek közül pedig Szikora tudja azt a mixtúrát, amely a mi szélesebb közönségünknek is megfelel; ők évente kapnak egy-egy megbízást. Nincs olyan muzikális és jelentős magyar rendező, akit ne kerestünk volna meg. De ne kerülgessük a kását: Alföldi Róbert is eljött, Rost-gálát és egy professzionális Gluck-előadást rendezett. Nem gondolom, hogy sok Alföldi-produkció kellene nekünk, de az is lehetetlen, hogy ne legyen itt jelen.
Kiből kellene sok? Kovalik?
Balázs munkái közül a Mefistofele, az Elektra és a Turandot megy, de az Anyegin és a Xerxes is visszajön még. És remélem, a Hovanscsinát egyszer össze tudjuk hozni vele, a Kovács János által menedzselt új hangszerelésben.
28 premier lesz, ez sok.
Valójában 16 teljes este az egyfelvonásosok miatt. Egy európai nagyoperában ma már ez a szokásos – nekünk pedig két színházunk van.
Amikor elővesznek egy régebbi előadást, újra próbálnak?
Igen, de megkülönböztetjük a tavaly játszottat az évek óta hiányzótól.
Hogy tudja így a rendező karbantartani az előadását?
Sehogy, hiszen nincs is itt. Játékmesterek vannak, ők instruálnak kottapéldányból, videóról – és anno velük dolgozott a rendező.
Ami nem sikerül, leveszik?
Levesszük. De nyilvánvaló bukás kevés van, mert ami ennek a tízezernek nem jön be, a másik húszezernek általában tetszeni fog. Sok van, mi csodálatos.
| ||
Mennyire kell lojálisnak lennie a kormányhoz? Mi az elvárás?
Nincs megkötött kéz. A miniszterelnök európai szintű operaházat szeretne, ennyi. Képesek vagyunk rá, teperünk, csináljuk.
Mit gondol, lenne-e főigazgató, ha nem lenne fideszes?
Szerintem nem, de ez természetes. Nem az a lényeg, ki, hanem hogy eredményesen vezessen. A kultúra része a kormányzásnak, minisztert senki sem a vetélytárstól választ. Az Opera stratégiai intézmény, mindig bizalom kell az elnyeréséhez, nem véletlen, hogy három év itt a történelmi vezetési átlag. Az a baj, ha a káder nem ért hozzá, vagy ha átnyúló igazgatói ciklust metsz el a politika, és lejjebb is irtást rendez. Három évre kidolgozott programot hagyunk a fiókban, boldog leszek, ha valaki végrehajtja. Ha pedig én lehetnék, az a sors kivételes kegyelme, és egyben a leghosszabb periódus az Opera élén, 140 év alatt, ever. Na, ennek a súlyába jobb bele sem gondolni.
(x)
