magyarnarancs.hu: A Vőlegény a női főszereplőnek, Kornélnak a színészi játék igen széles palettáját nyújtja: a magát a férfinak teljesen átadó, annak szerelméért könyörgő naivától az ugyanezt a férfit megtagadó kegyetlen díváig. Melyiket nehezebb játszanod?
Bata Éva: Mindegyik más miatt nehéz. Az első felvonásban Kornél egy szétesett, hebrencs csaj, ez inkább technikailag megterhelő a rengeteg le-föl járkálás, pakolás, fizikai akció miatt. A második felvonás szerelmi vallomásánál, annál a kirohanó őszinteségnél az a nehéz, hogy kinyissuk magunkat a partneremmel, Varju Kálmánnal, mégpedig úgy, hogy az talajt adjon Szép Ernő szövegeinek. Ezeket ugyanis szív-lélek nélkül nem igazán érdemes elmondani. De nekem talán a harmadik felvonás a legnehezebb, azt megérteni, hogy egy iszonyúan jól működő családot hogyan lehet elhagyni, otthagyni pusztán a pénz, az egzisztenciális előrelépés miatt.
magyarnarancs.hu: Téged Bartis Attila darabjában, a Romlásban fedezhetett fel a közönség a Pesti Színházban, melyben egy a halál közelségével küzdő, beteg fotográfus fiatal szeretőjét játszottad Hegedűs D. Gézával. Az, hogy ő osztályvezető tanárod is volt a főiskolán, segített vagy gátolt a játékban? Hiszen testileg-lelkileg nagyon intim helyzetbe kerülsz vele. Ráadásul le is kellett vetkőznöd.
BÉ: Egyáltalán nem gátolt. Hegedűs tanár úr kíváncsian, nyitottan, gyermekien tud hozzákezdeni egy darabhoz, és hiába van százszor több tapasztalata, az anyag ugyanúgy új a számára. A munka fel tudja oldani a gátakat. A vetkőzéssel kapcsolatban persze voltak félelmeim. Nekem ugyanis a főiskolán ez hál' istennek, kimaradt. De mivel a pasi a darabban aktfotókat készít rólam, és aktfotózáshoz nem lehet fürdőruhában bemenni csak azért, mert én szemérmes vagyok, vettem egy nagy levegőt, ledobtam a ruhámat, és valahogy megkönnyebbültem, hogy na, akkor ez is megvolt. Szerencsére a tanár úr is természetesen kezelte a dolgot. Azt gondolom, nem éri meg energiát pazarolni a szemérmességre.
| ||
magyarnarancs.hu: Egyértelmű volt, hogy színésznő leszel?
BÉ: Teljesen, noha tősgyökeres pedagóguscsaládból származom. Az nem volt kérdés, hogy a színművészetire megyek, de anyukám azért bejelöltette velem a tanítóképzőt is az utolsó helyen. Iskolai versmondó, mesemondó, népdaléneklési versenyen, színjátszó körön, táboron, mindenen végigmentem. A számítástechnika és matek szakos gimnáziumba is csak azért jártam, mert ott volt a legjobb színjátszó kör.
magyarnarancs.hu: Könnyen beilleszkedtél a Vígszínházba?
BÉ: Miután negyedévben itt voltam gyakorlaton, a főiskola elvégeztével pont akkor kezdtem, amikor Eszenyi Enikő váltotta Marton László tanár urat. Nagyon sokáig visszafogott voltam, nem adtam magam. Nem vagyok egy bratyizós típus, nekem idő kell ahhoz, hogy kinyíljak. Ebben sokat segített a munka, az együtt gondolkodás.
magyarnarancs.hu: Öt-hat-hét szerepet játszol egyszerre, a legkülönbözőbb karaktereket. Hogy tudsz ennyi lélek között ki-be járkálni?
BÉ: Nem éri meg energiát pazarolni arra, hogy most fáradt vagyok ehhez vagy ahhoz, vagy hogy nem bírja a lelkem. Én kénytelen vagyok minden energiámat odaadni a figurának ahhoz, hogy ő létezzen. Ezek az energiák belőlem indulnak, de rajta csapódnak ki. Az a jó, amikor a saját egóm teljesen eltűnik. A szereplő szándéka, világképe a fontos, nem pedig az, hogy az én igazságérzetem mit diktál abban a helyzetben, amiben ő esetleg nem úgy cselekszik, ahogy én cselekednék, de hát ez kit érdekel. Vagy ha valakit mégis, akkor az majd leül velem kávézni.
magyarnarancs.hu: A próbafolyamatnak általában melyik részét szereted a legjobban?
BÉ: Nincs kimondottan kedvenc próbafázisom. Nem kedvelem az óvatoskodó munkát. Csinálni szeretem a dolgokat, nem pedig analizálni. Szöveget tanulni is nagyon szeretek. Van, aki a próbák során tanulja a szöveget, mondván, egy-egy mozdulat vagy mozgássor segít az adott helyen az adott szöveget memorizálni, én viszont otthon szeretem megtanulni, és a próbára már a szöveggel érkezem. A rendelkező próbák után aztán, amikor először megyünk végig egyben a darabon, néha kicsúszik a lábunk alól a talaj. Ekkor tudatosul, hogy hát ott a partner, és ott vannak az ő szempontjai is. Most például úgy éreztem magam, mintha egy óriási esőerdő előtt állnék egy kiskéssel, és azzal kéne átvágnom magam rajta. A Vőlegény egy sűrű anyag, sűrű karakterekkel. Aztán lassan-lassan, egyszer csak valahogy eljön az elengedés fázisa, bár folyamatosan úgy érzem, még mindig van egy-egy szint, egy káposztalevél, amit le lehet róla hántani.
magyarnarancs.hu: A Ványa bácsiban Szonyát játszottad, a csúnya lányt, a mindenkit elbűvölő és elvarázsoló Jelena Andrejevna oldalán. Egy ilyen nő, mint te, hogyan tud csúnya lányt játszani?
BÉ: Ugyanúgy, mint bármi mást. Azt kell megkeresni, hogy Szonya mitől érzi magát csúnya lánynak. Azt gondolom, nem attól, hogy bazi nagy az orra vagy gülüszeme van. Szerintem, ha valaki csúnyának gondolja magát, az nem feltétlenül a külsőségeken múlik. Sokkal inkább lelkiállapot-függő, hogy az ember milyennek látja magát.
magyarnarancs.hu: Tavaly óriási sikerrel ment a Vénusz nercben a Pesti Színházban. Ebben Vanda, a főszereplő, egy kevéssé foglalkoztatott színésznő olyan metamorfózison megy keresztül, hogy a néző maga is elbizonytalanodik, ez a rendkívül nyers, buta, ösztönös nő miként tud a végére ilyen finoman cizellált, a rendezővel szemben is fölényes intellektussá válni. Te ösztönös vagy tudatos színésznő vagy, vagy a kettő együtt?
BÉ: Nagyon erősen végiggondolom a figurákat, a helyzeteket, és utána átengedem magam a „csinálásnak”. Azt hiszem, a tudatosság és az ösztönösség egymástól függ. A tudatosság és a gondolkodás jogosít fel arra, hogy aztán kicsapd magadból az egészet. Ez ad egyfajta biztonságot ahhoz, hogy ösztönösen próbálj. De pontosan nem tudnám megfogalmazni, mit jelent az ösztönösség.
magyarnarancs.hu: Mindkét színpadon folyamatosan játszol évek óta. A nagyszínpadot érzed inkább sajátodnak vagy a Pesti Színházat?
BÉ: Forgács Péter rendező szokta mondani, hogy egyfajta színészet van, és én ezzel egyetértek. Érezni, gondolni ugyanúgy kell, az intenzitás is ugyanolyan, csak az eszközök mások. A nagyszínpadot még csak most kezdem szagolni, de ez még nem nevezhető létezésnek egy ekkora térben. Azt gondolom, a térhez, amiben próbálunk vagy játszunk, arányosan kell használnom a testemet. Ez sok gyakorlást igényel, mert nem biztos, hogy egy gesztus érvényes két különböző méretű térben.
magyarnarancs.hu: A legkülönbözőbb szerepeket formáltad meg, olyan szélsőséges, sokszor reménytelen sorsokat, mint például Glóriát a Lovakat lelövikben, vagy az ízig-vérig naivát, Ibolyát Molnár Ferenc egyfelvonásosában. Annyiféle sors, hogy az emberben felmerül, honnan van huszonhat évesen mindehhez ennyi élettapasztalatod, főleg úgy, hogy az életed 98 százaléka, ahogy egyszer nyilatkoztad, színház.
BÉ: Én valahogy pont fordítva érzem. Ha az ember hasonló élethelyzetben találja magát, mint a szereplő, akit meg kell formálnia, az nem szerencsés, mert nem jó, ha terápiaként bemossa a saját történetét a szerepbe.
| ||
magyarnarancs.hu: De az segíthet is, nem?
BÉ: Igen, de nagyon kell vigyázni az arányokra. Hogy ne az legyen, hogy rólam szól a dolog. Át-átslisszan, az óhatatlan, de nem szabad hagyni, hogy átmenjünk a figurába. Ez nem pszichoterápia.
magyarnarancs.hu: Nem zavar, hogy sosem látod magad kívülről?
BÉ: Meg is őrülnék, ha így lenne. Vannak kollégák, akik képesek erre, de én ettől borzasztóan begörcsölnék. Akkor elkezdődne valami rosszfajta kontroll vagy valami fura viselkedés, ami nekem nem lenne jó. Szerintem nem szerencsés, ha az ember tudja a saját hatását, mert ha tudja, akkor nem éli a helyzetet. Ha kapnék egy ilyen képességet, hogy kívülről lássam magam, azt hiszem, a világból kirohannék.
magyarnarancs.hu: Szeretsz társulatban létezni? Fontos neked a közeg?
BÉ: Nem voltam soha szabadúszó, a főiskolán is nagyon zárt, összekapaszkodó közösség voltunk, itt is erősen ez van. Nem tudom, hogyan reagálnék egy lazább, szabadabb szituációban. Tartozni valahová nagyon jó dolog. Nem feltétlenül színházi szempontból, hanem egyáltalán. Fellini írja – és ez nagyon igaz szerintem –, hogy az embernek rettenetesen kell élvezni a saját társaságát ahhoz, hogy egy nagyobb közösségben is jól érezze magát.
magyarnarancs.hu: Gyakran előfordul, hogy egy fiatal színésznőt felkapnak, majd egy-két év múlva elfelejtik, eltűnik a süllyesztőben. Te nemcsak berobbantál, de már ötödik éve egyik főszerepet kapod a másik után. Hogyan viselik ezt ifjú színésznő kollégáid?
BÉ: Nagyon intelligens emberek vesznek körül, akik támogatnak. Anyukám mondta, hogy ha az ember csak a csíráját is felfedezi magában az irigységnek, jó, ha azonnal kimondja, és akkor már tudja kezelni. Én is ezt a technikát alkalmazom, és nekem ez beválik.
magyarnarancs.hu: A magyar filmekben ugyanazok az arcok tűnnek fel már vagy tizenöt éve, igaz, jelenleg filmgyártás is alig van, de ott lenne a helyed a képernyőn. Hogyhogy a film még nem talált meg?
BÉ: Nem tudom, ennek mi az oka, lehet, hogy nekem most ezt kell elfogadnom, de nincs semmilyen rossz érzés bennem ezzel kapcsolatban. Majd megtalál, ha megakar. Annyira szubjektív, hogy a rendezők milyen típust keresnek. Persze nagyon kíváncsi lennék, hogy milyenfajta koncentrációt jelent a filmezés. Úgy képzelem, teljesen mást, mint a színház.
magyarnarancs.hu: Számodra mi a legfontosabb a színészi létezésben?
BÉ: A keresés és a találás. Hogy annyi sűrűség van egy-egy sorsban. Nyitottnak kell lenni, kíváncsinak. Hogy ebből mi jön ki, az már a konkrétum. Az út a fontos, amin megyünk. Meg az, hogy az ember olyan pályát válasszon magának, ami örömöt okoz a számára. Én nagyon élvezem, amit csinálok.
