Színház

A Csepeli Munkásotthonba érkező közönség buszra száll, fülhallgatót húz - és indulás után már nem érezheti magát biztonságban. Színházban ritkán leptek meg és bizonytalanítottak el ennyiszer. Ugyanis a játék tere és a szereplők köre bámulatosan tág, pontosabban behatárolhatatlan: voltaképpen minden és mindenki benne van, akit az ablakból látunk.

Amikor bő húsz évvel ezelőtt először láttam Cristoph Marthaler-előadást (a Murxot a berlini Volksbühnén), a színpadon tizenegy színész-zenész ült-állt és mozgott kimérten az Anna Viebrock által tervezett, fával borított teremben.

A Nemzeti Színház társulata gálaesttel búcsúzott el a közönségtől. A műsorra nem sikerült bejutnunk, a Bajor Gizi parkban összegyűlt hatalmas tömegben tekintettük meg, a színház előtti óriáskivetítőn.

A kormány inkompetenciáján múlott, hogy nem kapott új színházat Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház ma leköszönt vezetője – derült ki az igazgató utolsó sajtótájékoztatóján, ahol sok más mellett szóba került az is, hogy mit gondol az elmúlt hetek buzizásairól.

Ha sokan ásatag műfajnak vélik is, azért az opera és világa egész jól elvan mindmáig, s olykor (lásd a Met-világközvetítések sikerét) kimondottan ügyesen boldogul a technológia által felkínált új lehetőségekkel. Így aztán a legkevésbé sem meglepő, hogy egy olyan operai világsztárnak és szexszimbólumnak, mint amilyen a szoprán Anna Netrebko, helyre és letisztult stílusú személyes honlapja van, obligát rovatokkal.

Kortárs tánc és opera tömény, asszociációs útvesztőkkel, nehéz referenciákkal telerakott, posztmodern töredezettségű előadás, amely elsősorban az A. E. Bizottság Jégkrémbalett és Kalandra fel című lemezeinek dalaira épül.

Van itt a sarkon nekünk - akik itt lakunk a faluban - egy "házi" hajléktalanunk. Zolit mindenki ismeri, immár a barátnőjét is; néha egymás közt keresünk nekik alkalmi munkát, a környékbeli boltokból, éttermekből enni kapnak, és nyilván inni is, hisz máshogy hogyan is lehetne ezt kibírni.

Tavaly év elején botrányoktól nem mentes, de az "átlagosnál" mégis békésebb pályáztatási folyamat során, egy hattagú rendezőtanács élén lett a miskolci színház igazgatója. Az első évad után beszélgettünk vele a politikusok elvárásairól, merész és kevésbé merész bemutatókról, és arról, hogy a közönséget nem nevelni kell, csak világosan fogalmazni neki.

Tegnap közel húszperces vastapssal búcsúztatta a tizedik, végső Mephistót a Nemzeti Színház közönsége, ami az Alföldi-éra legutolsó előadása volt.

Ha valamilyen különös véletlen folytán leszállna Budapesten egy, az operakultúra iránt érdeklődő földönkívüli, nem kétséges, hogy elsőre körültekintve bizonyosnak vélné: hazánkban valóságos Richard Strauss-kultusz tombol.

Fehér a padló, fehér a négy síkra osztott játéktér minden fala, fehérek a síkokat elválasztó tolóajtók: fehér dobozban játszódik a sepsiszentgyörgyi A fösvény, Bocsárdi László rendezése. Bartha József díszlete leginkább tér - alig néhány tárgy bukkan fel, ha nagyon muszáj. Éppen ezért domináns elem a leghátsó, tükörrel lezárt traktusban egy jókora, fej nélküli szobor (tán a milói Vénusz mása?), a feje helyén lámpaernyővel, és a földhányás, amely Harpagon pénzesládikáját rejti, míg ki nem lopják onnan.

A Pianínó című esten Szép Ernőként lép a Katona József Színház alagsori kisszínpadára. A szövegeket Benedek Miklóssal, a rendezővel együtt válogatta, de a kutyája is nagy szakértő.

Szombat este egy utolsó Mephisto-előadással lezárult a Nemzeti Színház Alföldi-korszaka. A jeles napon Stohl András nyomába szegődtünk: fotógalériánkban megnézhetik, hogyan jut el a színész a borotválkozástól Hendrik Höfgen végső színre lépéséig.

A Kossuth-díjas színművészt arról kérdeztük, hogy miért vállalta el minden különösebb rábeszélés nélkül a Börtönszínházak Országos Találkozójnak zsűrielnöki tisztjét.