Az a baj a búcsúgálákkal, hogy a szervezőknek nincs gyakorlatuk benne. Pedig ha lenne, el lehetne kerülni az olyan fiaskókat, mint az Alföldi Róbert igazgatta Nemzeti Színház ötéves periódusát lezáró gála szabadtéri élő közvetítésének első fél órája, amelyben ha véletlenül társult hang az óriáskivetítő képéhez, abban nem volt köszönet – ki akarná Miki egér-hangfekvésben hallgatni a torzításnak áldozatul esett igazgató szavait? –, ha pedig némák maradtak a hangszórók, akkor csak a tegnapi főpróbán már részt vett kollégának lehet hinni, hogy például Nádasdy Ádám éppen nagyon jókat mond, noha a réten csak olyan foszlányokat csípni el szavaiból, mint „semmi se stimmel” vagy „beletörődni”. Az még pont hallatszik az állítólag versben előadott beszédből, hogy talán nem baj, hogy ilyen csúnya ez a Nemzeti Színház, hiszen maga a nemzet sem túl szép. Aztán az eddigieket megkoronázandó és összefoglalandó megjelenik a kivetítőn a Windows logója.
| ||
Ünnepelni, nem temetni
A szabadtéri piknik roppant türelmes, döbbenetesen nagyszámú közönsége (ameddig a szem ellát, mint mondani szokás) viszont ünnepelni jött, béketűréséből nem zökkenti ki egy-egy ilyesfajta hibácska, még a késő estére beálló talajmenti fagyok sem tizedelik a sorokat, csak az okoz némi sikoltozós felbolydulást, amikor az egyik, közönséggel nagy népsűrűségben belakott füves részen egyszer csak működésbe lép a locsolórendszer. A kellemes, noha fesztiválszerűnek azért nem nevezhető hangulatot az sem zavarja meg, hogy láthatóan nincs igazán eldöntve, mi egy gála feladata – hiányzik, ugye, a búcsúgála-szervezői gyakorlat. Legyen a legnagyobb teljesítmények hadrendbe állítása, a tehetségek csúcspontjainak még egy utolsó felvillantása? Ne legyen. A színház színészeinek és más munkatársainak reprezentatív megmutatkozása? Az se.
Hanem legyen inkább egy Ki mit tud? jellegű műsor, fontos és nagyszerű művészek szabadon választott számaival. Pogány Judit táncdalénekléssel készült, Térey János versmondással, Gálffi László Márai-szavalással, Sinkó László Csehov-monológgal, mások pedig előadás-részlettel, zsűri nincs, mindenki nyer. Ha pedig a műsorszámnak van valami köze a jelen helyzethez – s hogy mi a jelen helyzet, arra igen számosak a válaszadási lehetőségek –, hát az külön jó. Sőt: közönség úgy még nem szomjazta az áthallásokat, mint ezen az estén.
Így aztán telitalálat a Vádli Alkalmi Színházi Társulás részlete a remek Caligula helytartója című előadásukból (ahogy telitalálat maga a hatalom és az alattvalók viszonyát, a diktátor letaszításának lehetőségét tárgyaló jelenet kiválasztása is): amikor Szikszai Rémusz közli a színpadon, hogy „Tömeg gyűlt össze odakint a téren”, a parkban percekig tart a nevetés. Amikor Fodor Tamás erre megkérdezi, hogy „Zsidók?”, fokozódik, ami fokozódhat, de az „Oszlassam szét? – Még ne, de az őrséget megduplázhatod” dialógra a piknikközönség már a boldogságtól ordít.
Magyar Nemzeti Nemzeti Színház
Ezek után alighanem érthető, miért kellett Spiró Györgynek félmondatonként tapsszünetet tartani a (talán) ez alkalomra írt, Képviselői javaslat a Nemzeti Színház arculatának erősítésére című szösszenetét felolvasva. Miszerint először is érdemes volna a teátrumot összevonni a vidámparkkal, a folyosókat luxusszállodává, s így az igazgatói irodát királyi lakosztállyá alakítani, a Gobbi Hilda Színpadon pedig a nap huszonnégy órájában ökumenikus istentiszteletet tartani. Spiró szerény javaslatai szerint a rendezőnek feltétlenül kellene a fiatal nézőknek ismerkedési esteket rendezni, a múltban többször besározott, ráadásul a kisantant minden országában használt Nemzeti Színház nevet a Magyar Nemzeti Nemzeti Színházra cserélni. „Az évad nézője” verseny is átalakításra szorul: feltétele lehetne az, hogy a nevező legalább egy előadást megnéz a következő szezonból, s ezt a pénztárban írásban igazolja – persze jegyet eleve csak az kaphatna, aki bemutatja erkölcsi és/vagy hittan-évvégi bizonyítványát.
| ||
Valahogy így és ilyen szellemben, ilyen hangulatban zajlott odabent a gála, és persze szólt közben a zene, hiszen az ritkán hiányzott az elmúlt öt év előadásaiból – Kovács Márton és zenészei húzták, mint már oly sok szép alkalommal. A hegedűnél is zengzetesebben hangzottak viszont a hazáról mint olyanról megfogalmazott gondolatok: a konkrét áthallásokon kívül ezek voltak a legtöbbet színpadon. Márpedig ha a fellépő művészek – színészek, írók, zenészek, rendezők – az Alföldi-féle Nemzeti Színházról szabadon szólva pont a hazájukhoz való viszonyukat szeretnék ilyen vagy olyan eszközökkel megfogalmazni, az azért alighanem jelent valamit.
Aki már sorra került, s előadta a magáét, ebben (és pont ebben) a társulatban mindenképp utoljára, az elsüllyedt. Így rendezte a rendező, Mohácsi János: nem kisétált, nem ment el magától, nem akart magától elmenni, csak elsüllyesztették. Mint az utolsó, a búcsútól is már búcsúzó jelenetben az Egyszer élünk…-ből, az elmúlt öt év emblematikus előadásából, ahogyan Stohl András, a darabban Tiszteletes, küzdve a süllyesztővel, előbb a Bibliából idéz, miszerint „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”, majd óva inti a többieket, hogy „kérlek titeket, mint anyját a gyermek!, Imre, Jancsi, az Isten szerelmére, ne csináljatok színházat!”. Aztán nincs menekvés, a társulatot elnyeli a föld, és csak a taps marad a helyükön.
