Magyar Narancs: Hogy emlékszel vissza az első időszak feszültségeire?
Kiss Csaba: Mivel nagyon átpolitizált légkörben élünk, ahol minden fontosabb döntést a politika hoz meg, nem voltak illúzióim. Elméleti ember vagyok, nem egy közéleti figura, egész életemben távol tartottam magam a politikától - és úgy éreztem, érettségi vizsgám lesz, hogy egy ilyen erős politikai mezőnyben meg tudom-e védeni szakmai igazamat. Voltak feszültségek, sok volt az öv alatti és az öv feletti ütés is, keményen kellett lobbizni, taktikázni. Nem mondom, hogy sima ügy volt, de belül maradt azon, amit előre elképzeltem. Amikor viszont megnyertük a pályázatot, és elindult az évad, minden politikai oldal mellénk állt, Miskolcon belül és országosan is, mert megérezték, hogy egy városi ügyet szolgálok. Mindkét oldal respektálta a szellemi függetlenségemet. (A pályázatról lásd riportunkat: "Mint a német-magyar 54-ben", Magyar Narancs, 2012. február 9. - K. B.) Úgy érezték, hogy ez a nyitottság lehetőség mindenki számára, mert a jó színház mindig párbeszédet kezdeményez azzal, aki értelemmel közelít hozzá. Az évad egyik legérdekesebb pillanata volt, amikor az Ellenpontok című első erdélyi szamizdat kiadvány 30. évfordulóját ünnepeltük: a színpadon egymás mellett ült a három szerkesztő, Szőcs Géza, akkor még a Fidesz-kormány kulturális államtitkára, Ara-Kovács Attila, az SZDSZ volt külpolitikai tanácsadója és Keszthelyi András, Gyurcsány kabinetfőnöke. Az ünnep után, a borkóstolón pedig a szintén igen változatos közönség egymással beszélgetett - azok, akiket egyébként semmilyen más módon nem lehetett volna egy fedél alá terelni. Fontos, hogy egy nagyvárosi színháznak legyen ilyenfajta közösségi közvetítő szerepe is.
MN: Lehet ma békében vezetni egy vidéki színházat anélkül, hogy olyan kompromisszumokat is vállalni kelljen a politikával, amire nem büszke az ember?
KCS: A városvezetés végig elegáns volt a színházzal; soha nem kértek semmi olyasmit, amit ne lehetett volna teljesíteni. Az az érzésem, hogy nagyra becsülik, ami a színházban zajlik, mert minden Miskolcért történik. Amikor, mondjuk, egy teljes évadnyi Móricz Zsigmond-programsorozatot hirdetünk, azzal legalább annyit teszünk a nemzeti kultúráért, mint ha bizonyos dolgokat hirdetnénk egész évben, ahogy Keszég Laci Úri murija vagy Rusznyák Gábor A Gézagyereke is érzékeny diagnózis a mai magyar valóságról.
MN: Kinevezésed előtt nagy felhördülést váltott ki, hogy kimondtad: nem kevés színésztől tervezel megválni, és újakat hozol helyettük.
KCS: Azt ígértem, tizenkét embertől fogunk megválni, végül további hárman elmentek. Ha megnézzük az igazgatóváltásokat, ez a tizenöt még viszonylag kevésnek is számít. Érkezett helyettük tizenhét új tag, köztük hat utolsó éves főiskolás Budapestről és Kaposvárról. Lelkiismeretileg pedig megvédett az, hogy a művészeti tanács tagjaival megegyeztünk: csak annak ajánlunk szerződést, akivel legalább ketten szeretnének együtt dolgozni. Az elmúlt majdnem tíz hónapban hihetetlenül szépen összeforrt, társulattá érett a két csapat.
MN: Mit lehet vagy kell kezdeni azzal, hogy a régiek közül van, aki úgy érzi: a csatársorból a partvonal mellé került?
KCS: Nem volt az évadban olyan helyzet, amitől álmatlan éjszakáim lettek volna, nem érzem, hogy ne próbáltunk volna meg mindenkihez a legemberségesebben közeledni, mindenkinek, akit szerződtettünk, esélyt adni művészi szempontból is. Amennyire lehetett, nemcsak a társulatépítési, de az egzisztenciális szempontokat is figyelembe vettük: ha valaki húsz-huszonöt éve Miskolcon él, és minden odaköti, hogy lehetne elküldeni?
MN: Az ország színházai közül valószínűleg Miskolcra szerződött a legtöbb, egyetemen végzős vagy pályakezdő színész - tizenketten -, és a legtöbben azonnal nagyon komoly, néha főszerepeket is játszanak. Jó, ha ilyen hirtelen dobják őket a mély vízbe?
KCS: Amíg az egyetemen, egymás közt, őket jól ismerő tanárokkal, odafigyelve egymás érzékenységére, kis termekben próbálnak éjjel-nappal, az egészen más típusú munka, mint a délelőtt próba - este előadás egymásutánisága, az egyik próbaidőszak után azonnal kezdve a következőt, ráadásul nagyszínpadon, más akusztikával. Ezen minden fiatal színésznek keresztül kell esnie. Nem "gyakornokokat", hanem társulati tagokat akartam hívni, mindenkit legalább három szerepre. Hihetetlen utat jártak be, és ez nagyon hasznos volt nekik - és közben mi is úgy éreztük, hogy jól választottunk, jövőre is szerződtettük őket.
MN: A tizenhat új bemutató, a háromszáznál több előadás mellett rengeteg programotok volt egész évben: nemzetközi fesztiválok, az év drámája és az év szerzője sorozat, felolvasószínházak, előadáson kívüli programok, és megalakult a tánctagozatból a Miskolci Balett is.
KCS: Évek óta azt lehet érezni, hogy - a politikától függetlenül is - folyamatosan fogy a kultúrára szánt pénz, egyre kevesebb a hit, évről évre satnyul a tartalom. És akkor mi hatan egy ilyen nagy színházban, egy egymilliárd forintosnál nagyobb költségvetésű, háromszáz embert foglalkoztató kulturális műhelyben lehetőséget kaptunk arra, hogy létrehozzunk egy olyan szigetet, ahol - nagyképűség nélkül - a világ legértelmesebb dolgára törekedhetünk: hogy színházat csináljunk egy erős csapattal, a közönség legkülönbözőbb rétegeit megszólítva. És ez nem csak pénzkérdés; lehet érezni a színházban az értelmes cselekvés mozgósító erejét, amikor az ember nem a felesleges körökbe fárad bele. És ezek az iskolai, befogadói és fesztiválprogramok nem is kerültek a színháznak vagy a városnak több pénzébe, mivel év közben többször is sikeresen pályáztunk támogatásra. Erre a programgazdagságra szükség van, hogy a színház közösségi hely legyen a szó legidealisztikusabb értelmében; ahol sokféle szellemi és érzelmi impulzus éri a nézőt. A Miskolci Balett - jövőre pedig, remélem, az opera - megalapítása azért fontos, mert a balett a mozgásművészet, az opera a zene csúcspontja. És egy nemzeti színháznak ki kell jelölnie azokat a csúcsokat, amelyekhez a régió művelődése, ízlése igazodhat. A rendszeres tánc- és operabeavató program elindításával a tíz év múlvai közönséget kezdtük felnevelni. És ez egyre fontosabb szempont.
MN: Az idei évad merésznek volt mondható: volt posztdramatikus előadás (Mi és Miskolc), a közönség nagy része számára teljesen ismeretlen, újszerű nyelvet beszélő kortárs darab (Mayenburg: A hideg gyermek) és Háy János egyik "legnehezebb" drámája (A Gézagyerek) - mindez telt házzal. Hogy lehet ezt eladni? Hogy tudjátok a közönséget "nevelni"?
KCS: Nem tettünk mást, mint hogy pontosan azt hirdettük meg, amit kínálni fogunk, ezáltal az a nézőréteg jött el, amelyet valóban az izgatott. A közönségszervezőknek is mindig azt mondom, hogy ne tömeget hozzanak a színházba: csak az jöjjön, akit pont az a darab érdekel, különben óhatatlanul csalódás lesz a vége. Béres Attila Chicagójának vagy Szőcs Artur A hideg gyermekének fogadtatása is ezt igazolja. A lényeg, hogy valódi dolgokról, igazi, megélt konfliktusokról szóljon a színház; ne áltassa, ne ringassa a nézőt. Szerintem óriási teljesítmény, ha az ember úgy tudja leélni az életét, hogy sem magával nem kényszerül meghasonlásra, sem a környezetétől nem szerez gyógyíthatatlan sebeket. De az emberek nagy része nem ilyen; esetenként sokkal többet tudnak a színpadon bemutatott dolgokról, mint mi, színháziak. Mindig elszégyellem magam, ha a színpadra viszem, mondjuk, A vágy villamosában egy nő megerőszakolásának történetét, és arra gondolok, vajon hányan ülnek a nézőtéren, akikkel ez enyhébb formában, egy rossz kapcsolatban hetente, havonta többször is megtörténik; hogy mennyivel többet tudnak ők erről a traumáról, mint én. Sokkal gazdagabbak a nézői tapasztalatok, mint gondolnánk. A felnőtt közönséget nem nevelni kell, hanem világosan beszélni vele.
MN: De az mégis feltűnő, hogy A hideg gyermek alatt egy rosszalló pisszenést sem hallottam, és a "nehéz munka után szórakozni vágyó" közönségből senki nem ment haza A Gézagyerek vagy A vágy villamosa szünetében.
KCS: Erős a meggyőződésem, hogy a tragédia szórakoztató. Ha az ember más emberek problémáival találkozik, és azt magában végigéli két-két és fél óra alatt, attól ugyanúgy meg fog könnyebbülni a lelke, mint ha egy vígjátékot nézett volna meg. Csak akkor van baj, ha az előadás nem érthető, ha fárasztjuk a nézőket - akkor érzik úgy, hogy de jó lett volna inkább egy jót kacagni, aztán hazamenni. Emellett úgy gondolom, hogy a színészi játék egy bizonyos színvonalon felül önmagában is szórakoztató; ha valaki szereti a színházat, azt a jó alakítás ugyanúgy felüdíti, mint ha végigkacagta volna az estét.
MN: Ugyanakkor úgy érzem, mintha a jövő évad valamivel kevésbé lenne merész.
KCS: Ha azt keresem, hogy mi mögött van rizikó, akkor mindenképp ide sorolnám Ibsen Rosmersholmját, a Woyzecket, Vajda János új operájának bemutatóját, a két új kortárs táncelőadást és azt, hogy két különböző Sirály-előadásunk is lesz. Rusznyák Gábor a Csarnokban, én a Kamarában fogom rendezni, teljesen különböző szereposztással, mondanivalóval, hogy a nézők megértsék a rendezői olvasat és a színészi játék meghatározó jelentőségét: nem sztorikat játszunk, hanem világokat jelenítünk meg.
MN: Ibsenről, Csehovról, Büchnerről azért mégis mindenki tudja, hogy eszik-e vagy isszák őket.
KCS: De ha így vesszük, ebben az évadban is csak A hideg gyermek volt merész. Van egy olyan tervünk, ami talán magyarázza az érzésedet: jövőre egészen máshogy akarjuk használni a Játékszínt (a nyolcvanfős stúdió a Miskolci Nemzeti öt játszóhelyének egyike - K. B.). Olyan szabad felületet akarok biztosítani a kísérletező kedvű társulati tagoknak, amelynek keretén belül bármit befogadok, aminek közönsége lehet. Ott lesznek a táncbeavatók, zongorapárbajok, balladák színészi és jogi értelmezése egy jogásszal, élő, improvizációs talkshow-k a színészekkel... Nem a művekkel, nem a szerzőkkel akarok kísérletezni, hanem a színészi kreativitással. Érdekel, hogyan lehetne visszatérni ahhoz a korszakhoz, amikor a színház még napi életforma volt, és az emberek nem csak egy bérletet vettek, amivel aztán évi öt-hat alkalommal néztek meg egy-egy előadást.
MN: Kis sznobizmussal kérdezem a jövő évadról: mindemellett mégis kötelező azért elővenni Feydeau-t, a My Fair Ladyt, a Lili bárónőt is?
KCS: Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy, mondjuk, a Lili bárónőnek olyan elsőrangú zeneszerző-karmester lesz a zenei vezetője, mint Cser Ádám, a koreográfusa Bodor Johanna, és milyen eredeti, merész munkát végez a színészeinkkel Szőcs Artur rendező, hogy ezt a közismert darabot új színnel, új minőséggel töltse meg. De ezt elmondhatom a My Fair Ladyről is meg a többi, sikerre számító darabunkról. Az idei évad óriási téttel bíró bemutatkozó előadása Szabó Máté Én és a kisöcsém-rendezése volt, ami, úgy érzem, kijelölte az irányt: igényesség, stílus, tartalom. A "hogyan?" ugyanolyan fontos kérdés, mint a "mit?". Nyilván nem azonos a Lili bárónő közönsége a Woyzeckével, de itt nem tömeg- és rétegműfajokról van szó, hanem egy szemléletmódról: a színházban minden előadás egyformán a minőségi gondolkodás terepe kell, hogy legyen.
MN: Amióta igazgató vagy, nem írtál új drámát, nem rendezted meg egyik régebbi darabodat sem, még adaptációt sem készítettél. Ennek csak az időhiány az oka?
KCS: Két elkezdett darabom van, az egyiket, a Jokasztét ráadásul Györgyi Annának szerettem volna megírni, de látszik, hogy a következő négy-öt évben nem fogom tudni befejezni: egy ekkora színház vezetése olyan szellemi, lelki leterhelés, ami mellett évekig nem lesz idő ilyesmire. Rendeztem nemrég egy felolvasószínházat Tar Sándor ügynöki beszervezéséről; ezt a történetet is szeretném megírni Júdás barátja címen. De nemcsak az idő hiányzik, hanem a "belefeledkezés" is, hiszen amikor az ember nap mint nap azon töri a fejét, hogyan hozza közelebb egymáshoz a színházat és a nézőket, sokkal praktikusabb dolgokra áll rá a gondolkodása. De az első évad pozitív fogadtatása, a közönség kíváncsisága, a társulat lendülete most többet jelent, mint az írás.
