Utoljára a Nemzetiben – a legutolsó Mephisto

Színház

Tegnap közel húszperces vastapssal búcsúztatta a tizedik, végső Mephistót a Nemzeti Színház közönsége, ami az Alföldi-éra legutolsó előadása volt.

A feszült figyelemmel kísért előadás végén hatalmas taps köszöntötte a színészeket. A Nemzetiben a közönség közösséggé szerveződött –  az előadás előtt a színlapok mellé helyezett „Köszönjük” feliratú A/4-es lapokat a felálló közönség az első taps után egyszer csak felemelte, és taps helyett legördültek a karzaton a „to be or not to be”, a „jog az élethez és a szabadsághoz” transzparensek, és a Köszönjük-rengetegben trombitahang szólalt meg (az Il silenzio szólt).

A csöndnek még a tapsnál is nagyobb ereje volt, színészek és nézők együtt hullatták könnyeiket: nehéz búcsú volt, az elmúlt öt évet és a jövőt siratták. A „némataps” után folytatódott a fizikai köszönetnyilvánítás, újra és újra felvonultak a Mephisto szereplői, virágeső hullt a színpadra, mígnem a színészekhez csatlakoztak az előadás készítői is, élükön Alföldi Róberttel, akit igazi ováció fogadott. De a szűnni nem akaró tapsviharban színpadra hívták a Nemzeti azon színészeit is, akik ebben a produkcióban nem szerepeltek, ám nyilvánvalóan helyük volt a legeslegutolsó előadás elbúcsúztatásánál, így elköszönt a nézőktől többek között Kulka János, Znamenák István, Molnár Piroska, Földi Ádám, Gerlits Réka is.

A közel húszperces taps, sírás és nevetés a tizedik Mephisto-előadáson túl Alföldi Nemzetiben töltött öt évének, az utolsó harcos két évnek, az alkotóknak, a sok esetben felejthetetlen produkcióknak, na meg persze a kitartásnak szólt.

Fotógalériánk a Mephisto főszerepét vivő Stohl András utolsó napjáról a Nemzetiben itt tekinthető meg.

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.

Múzeum körúti Shaxpeare-mosó

Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.

Akinek nem bűne…

Tatabányán a Bűn és bűnhődéssel kezdik az októbert, és ez a tematika határozza majd meg az egész évadukat, amelyben a súlyosabb műfajok mellett krimi és komédia is színpadra kerül.

Furcsa kézfogás

A program az idén másodszor egészült ki a színiiskolák találkozójával. A Szemle Off keretében hét színiiskola nyolc előadása mutatkozott be szeptember 8. és 10. között a margitszigeti Kristály Színtérben.