A feszült figyelemmel kísért előadás végén hatalmas taps köszöntötte a színészeket. A Nemzetiben a közönség közösséggé szerveződött – az előadás előtt a színlapok mellé helyezett „Köszönjük” feliratú A/4-es lapokat a felálló közönség az első taps után egyszer csak felemelte, és taps helyett legördültek a karzaton a „to be or not to be”, a „jog az élethez és a szabadsághoz” transzparensek, és a Köszönjük-rengetegben trombitahang szólalt meg (az Il silenzio szólt).
A csöndnek még a tapsnál is nagyobb ereje volt, színészek és nézők együtt hullatták könnyeiket: nehéz búcsú volt, az elmúlt öt évet és a jövőt siratták. A „némataps” után folytatódott a fizikai köszönetnyilvánítás, újra és újra felvonultak a Mephisto szereplői, virágeső hullt a színpadra, mígnem a színészekhez csatlakoztak az előadás készítői is, élükön Alföldi Róberttel, akit igazi ováció fogadott. De a szűnni nem akaró tapsviharban színpadra hívták a Nemzeti azon színészeit is, akik ebben a produkcióban nem szerepeltek, ám nyilvánvalóan helyük volt a legeslegutolsó előadás elbúcsúztatásánál, így elköszönt a nézőktől többek között Kulka János, Znamenák István, Molnár Piroska, Földi Ádám, Gerlits Réka is.
A közel húszperces taps, sírás és nevetés a tizedik Mephisto-előadáson túl Alföldi Nemzetiben töltött öt évének, az utolsó harcos két évnek, az alkotóknak, a sok esetben felejthetetlen produkcióknak, na meg persze a kitartásnak szólt.
Fotógalériánk a Mephisto főszerepét vivő Stohl András utolsó napjáról a Nemzetiben itt tekinthető meg.
