Voltaképp Kocsis Zoltán és az NFZ nyomába lépve ugyanis az utolsó években az operaház is zászlajára tűzte "II. Richard" művészetének nyomatékos képviseletét, s az ilyesformán két központúvá vált hiánypótló fáradozások lassan-lassan már csak a Guntram vagy az Egyiptomi Heléna tételeit hagyják talán majd érintetlenül. Jó, hogy ez így van, még akkor is, ha a Strauss-recepció izmosítása mellett vitán felül akad még jó néhány hiánytünet és vakfolt az Opera "műsorpolitikájában", akár még számottevőbb közönségigénnyel is találkozva: ilyen a szűnni nem akaró bel canto-ínség vagy épp a tartós Muszorgszkij-deficit.
Az Ariadne auf Naxos premierje most mindenesetre egy főművet hozott el az operaház színpadára: nem magyarországi bemutató gyanánt, ámde valóban több évtizedes szünetet megszakítva. A május 17-i este ezen a látatlanban is üdvözlést érdemlő tényen túl is örvendetesnek bizonyult, még ha ezt az örömet - egyéni vérmérséklettől függően - át is színezhette némi ironikus távolságtartás vagy épp enyhe értetlenség. Az öröm jelentős részben annak szólhatott, hogy számottevő kihagyás után újra olyan produkció tűnt fel a bemutatók sorában, ahol a zenei-énekes megszólaltatás nívója nem a rendezői gondolattalanság és tehetetlenség immoralitásával (Arabella), formásan kivitelezett alulmotiváltsággal (A bolygó hollandi) vagy trendekre és széláramlatokra sandító innen-onnanizmussal (Hunyadi László) társult. Annál inkább oka lehetett az előadás egészére kiterjedő valódi koncepció (rendező: Anger Ferenc, látvány: Zöldy Z. Gergely, koreográfia: Venekei Marianna), amely akkor is méltatást érdemel, ha - mint a jelen esetben is - amúgy egyáltalán nem találkozik is a kritikus személyes ízlésével.
Mintha Kovalik nélküli Kovalik-rendezést látnánk, nagyjából a Xerxes vonulatából: zavarba ejtően sok jópofasággal, túlmozgással, csiricsáréval és rátéttel, de egyszersmind elvitathatatlan tehetséggel és ügyességgel, mi több, még gondolatokkal is. "Hát kinek a palotája ez?" - kérdi a Prológusban a nézőtér soraiból felemelkedő Udvarmester (a jeles osztrák prózai színész, Franz Tscherne), lehurrogva a művészi felháborodást, amit urának, Bécs leggazdagabb emberének abszurd rendelkezése kelt: vonják csak össze a fényes estélyre rendelt komoly és vígoperát, hogy a tűzijátékig vége legyen a művészetnek. Kicsit ismerős a mentalitás, s amúgy a művészetnek, helyesebben a művészeknek bizony végük is lesz: szép sorban kiirtják egymást vagy épp önmagukat, mint a művének partitúráját üveg alatt tartó, majd az üveglapot betörő és húzás helyett kottalapjait agyonlövő Komponista, akinek a testét szó szerint kettészakítja a szétnyíló függöny.
A Naxosz szigetén elhagyott Ariadné halál helyett szerelemre lelő heroikus történetét a commedia dell'arte féktelenségével kell elegyíteniük a darabbéli alkotóknak, s ezt a feladatot végzik el Angerék is - érezhetően a humor s olykor a blődli felé elbillentve a játékot. Ez olykor kifejezetten szórakoztatónak bizonyul, mint például azokban a némafilmes bejátszásokban, amelyek részben a mitológiai történetek elmesélésére-parodizálására vállalkoznak, részben hálás játékokhoz juttatnak olyan, alapjáraton komoly művészeket, mint amilyen Szabóki Tünde (Ariadné). Máskor inkább fárasztónak tetszik ez a szűnni nem akaró mulattatás: Ariadné motoros oldalkocsija, óriáspolipja, de még a Minótaurosznak megtett bájos gyermekszereplő be-behozatala és az Ariadnéval rokonszenvező nimfák Kalauz Jutkának öltöztetése, s egyáltalán a részint a férfifenék bűvöletében fogant látványvilág megannyi részlete.
A rendezés elperelhetetlen érdeme ugyanakkor, hogy valódi játékra késztette a fellépő operaénekeseket, akik látható kedvvel végeztek akár utcatáncos csoportkoreográfiákat is a színpadon. E téren különösen a bohóckart illeti méltatás (Szegedi Csaba, Cser Krisztián, Vadász Dániel, Horváth István), míg a jelentős vokális produkciók a Miss Havishamnek öltöztetett Szabóki Tünde Wagner-szopráni drámájából, szerelmi bánatának átütő hiteléből, valamint Rácz Rita komédiás-királynőjének (Zerbinetta) meglepő, bár nem végtelen teherbírással és korántsem meglepő, de végtelennek tetsző szexepillel teljesített bravúráriájából váltak jelenvalóvá. Jó formában énekelt pikáns-tragikus nadrágszerepében (Komponista) Vizin Viktória és az életre-szerelemre rácsodálkozó Bacchus istent alakító vendégtenor, Thomas Piffka is. Héja Domonkos komoly koncentrációval és motiváltan vezényelte az Ariadné kamara-zenekari méretűre kalibrált zenekarát, amely így sosem fenyegette elnyomással az énekeseket, igaz, nem is kényeztetett oly érzéki hangzással, mint az NFZ Capricciója.
"A szerelemtől és a haláltól való félelemteli várakozásból táplálkozva hogyan teremtünk mindig újat az élni akarás jegyében" - állt az opera szórólapján a rendező fésületlen, de értelmező szándékú gondolatfoszlánya, s a produkció láttán-hallatán a kritikus is szívesen ismeri fel az élni akarás szándékát a színpadon csakúgy, mint a nézőtéren amúgy rendre félelemteli várakozásban leledző önmagában.
Magyar Állami Operaház, május 17.
