Tánc

Gergye Krisztián: Opera Amorale

  • Sisso
  • 2013. június 30.

Színház

Kortárs tánc és opera tömény, asszociációs útvesztőkkel, nehéz referenciákkal telerakott, posztmodern töredezettségű előadás, amely elsősorban az A. E. Bizottság Jégkrémbalett és Kalandra fel című lemezeinek dalaira épül.

Mégsem koncert vagy valami operaénekesekkel előadott ellenkulturális rakendrollműsor, mert nem a dalok sorrendisége adja a tematikát, hanem a mozgásszínház nehéz dramaturgiája, amit a mai átláthatatlan, hazugságokkal teli politikai és közéleti események alakítanak. Az A. E. Bizottság szellemében létrejött darabban a művészet szabadsága megkérdőjelezhetetlen; ennek jegyében felsorakoznak benne a közelmúlt és a viharos félmúlt szabadságkorlátozásra irányuló törekvései, szimbolikusan és direktben is. Az erőszakos magyar folklorizálás, a nemzetmítosz, a baloldali gerillalegendák, a független színházak máig tisztázatlan helyzete, a tarisznyás, hamuban sült pogácsás Vidnyánszky, a First Lady hiányát jelképező énekesnő, akinek monokli van a szeme alatt, a hatalom direktben, a folyton szónokló elnök alakjában, rovásírás, orosz nyelvű lózungok és még számos, egymásba fonódó, fülledt alakítás. Ezek a nagy figyelmet igénylő, folyamatos utalásokkal teli prezentációk, a menetelős, zászlólengetős vetítésekkel és gördülékeny táncetűdökkel összeszövődő jelenetfolyamok oldódnak fel a zenében. Persze a feloldódás nem jelent megkönnyebbülést, mert a dalok sem igazán dallamosak, viszont erősek a mai napig, sőt új jelentésekkel telítődnek, például Szalontay Tünde emblematikus jeleneteinek köszönhetően, amelyekben a színészet, az éneklés és a mozdulatok nem választhatók el egymástól. Egri Márta egészen hátborzongató, "civil" verziója a Szerelem című számból helyre teszi az addigi "lilaságokat" is.

Az Opera Amorale ismét identitástörténet, a rendező-koreográfus Adaptáció trikolor című előadásában megjelenő és azóta több munkájában visszatérő kegyetlen állampolgári közérzeti híradó.

Átrium, április 23.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.