Mégsem koncert vagy valami operaénekesekkel előadott ellenkulturális rakendrollműsor, mert nem a dalok sorrendisége adja a tematikát, hanem a mozgásszínház nehéz dramaturgiája, amit a mai átláthatatlan, hazugságokkal teli politikai és közéleti események alakítanak. Az A. E. Bizottság szellemében létrejött darabban a művészet szabadsága megkérdőjelezhetetlen; ennek jegyében felsorakoznak benne a közelmúlt és a viharos félmúlt szabadságkorlátozásra irányuló törekvései, szimbolikusan és direktben is. Az erőszakos magyar folklorizálás, a nemzetmítosz, a baloldali gerillalegendák, a független színházak máig tisztázatlan helyzete, a tarisznyás, hamuban sült pogácsás Vidnyánszky, a First Lady hiányát jelképező énekesnő, akinek monokli van a szeme alatt, a hatalom direktben, a folyton szónokló elnök alakjában, rovásírás, orosz nyelvű lózungok és még számos, egymásba fonódó, fülledt alakítás. Ezek a nagy figyelmet igénylő, folyamatos utalásokkal teli prezentációk, a menetelős, zászlólengetős vetítésekkel és gördülékeny táncetűdökkel összeszövődő jelenetfolyamok oldódnak fel a zenében. Persze a feloldódás nem jelent megkönnyebbülést, mert a dalok sem igazán dallamosak, viszont erősek a mai napig, sőt új jelentésekkel telítődnek, például Szalontay Tünde emblematikus jeleneteinek köszönhetően, amelyekben a színészet, az éneklés és a mozdulatok nem választhatók el egymástól. Egri Márta egészen hátborzongató, "civil" verziója a Szerelem című számból helyre teszi az addigi "lilaságokat" is.
Az Opera Amorale ismét identitástörténet, a rendező-koreográfus Adaptáció trikolor című előadásában megjelenő és azóta több munkájában visszatérő kegyetlen állampolgári közérzeti híradó.
Átrium, április 23.
