Tánc

Gergye Krisztián: Opera Amorale

  • Sisso
  • 2013. június 30.

Színház

Kortárs tánc és opera tömény, asszociációs útvesztőkkel, nehéz referenciákkal telerakott, posztmodern töredezettségű előadás, amely elsősorban az A. E. Bizottság Jégkrémbalett és Kalandra fel című lemezeinek dalaira épül.

Mégsem koncert vagy valami operaénekesekkel előadott ellenkulturális rakendrollműsor, mert nem a dalok sorrendisége adja a tematikát, hanem a mozgásszínház nehéz dramaturgiája, amit a mai átláthatatlan, hazugságokkal teli politikai és közéleti események alakítanak. Az A. E. Bizottság szellemében létrejött darabban a művészet szabadsága megkérdőjelezhetetlen; ennek jegyében felsorakoznak benne a közelmúlt és a viharos félmúlt szabadságkorlátozásra irányuló törekvései, szimbolikusan és direktben is. Az erőszakos magyar folklorizálás, a nemzetmítosz, a baloldali gerillalegendák, a független színházak máig tisztázatlan helyzete, a tarisznyás, hamuban sült pogácsás Vidnyánszky, a First Lady hiányát jelképező énekesnő, akinek monokli van a szeme alatt, a hatalom direktben, a folyton szónokló elnök alakjában, rovásírás, orosz nyelvű lózungok és még számos, egymásba fonódó, fülledt alakítás. Ezek a nagy figyelmet igénylő, folyamatos utalásokkal teli prezentációk, a menetelős, zászlólengetős vetítésekkel és gördülékeny táncetűdökkel összeszövődő jelenetfolyamok oldódnak fel a zenében. Persze a feloldódás nem jelent megkönnyebbülést, mert a dalok sem igazán dallamosak, viszont erősek a mai napig, sőt új jelentésekkel telítődnek, például Szalontay Tünde emblematikus jeleneteinek köszönhetően, amelyekben a színészet, az éneklés és a mozdulatok nem választhatók el egymástól. Egri Márta egészen hátborzongató, "civil" verziója a Szerelem című számból helyre teszi az addigi "lilaságokat" is.

Az Opera Amorale ismét identitástörténet, a rendező-koreográfus Adaptáció trikolor című előadásában megjelenő és azóta több munkájában visszatérő kegyetlen állampolgári közérzeti híradó.

Átrium, április 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.