Színház

Promenád - Városi sorsturizmus

  • - urfi -
  • 2013. július 6.

Színház

A Csepeli Munkásotthonba érkező közönség buszra száll, fülhallgatót húz - és indulás után már nem érezheti magát biztonságban. Színházban ritkán leptek meg és bizonytalanítottak el ennyiszer. Ugyanis a játék tere és a szereplők köre bámulatosan tág, pontosabban behatárolhatatlan: voltaképpen minden és mindenki benne van, akit az ablakból látunk.

A főként az Artus társulatából verbuvált szereplők a több kilométeres és mintegy 70 perces buszút során - nem akármilyen logisztikai bravúrral - folyamatosan fel-feltűnnek úton és útszélen, de az első perctől az utolsóig töretlen a kétség és a kíváncsiság: vajon az a babakocsis nő színész? És a rosszarcú srácok a sarkon, akik bemutattak, vajon ők az előadás részei? És az a kertészkedő férfi igazi?

A válasz persze az, hogy mindenki színész, mindenki része az előadásnak, és mindenki igazi. A járókelők nézik a veszekedő párt alakító színészeket, mi nézzük a veszekedést, de a járókelőket is, akik viszont minket, buszban ülő nézőket néznek. A fülünkbe duruzsoló monológokból és a nagyon lazán összekapcsolódó jelenetekből egységes sztori nem, de dramaturgiai csomópontok kialakulnak. Az elhangzó szövegek emlékezetről, elválásról, véletlenről és minden ember kicserélhetőségéről beszélnek, sokszor zavaros és lila mondatokban. A hangot élőben keverik, többször hallunk az adott helyzetre improvizált zajokat (mikor egy autóból kiszálló férfit látunk, a fülünkben kulcscsörgés), és a mindig kicsit széttördelt zenék is megteszik a magukét (talán csak a Mad World volt túl direkt választás). De se ezek, se egyes jelenetek apró sutaságai nem tudták elrontani a színház és valóság közti játék izgalmát, és főleg nem azt a szép melankóliát, ahogy a ritkuló esti fényben az álomszerű, otthonos és kísérteties Wekerle-telep lakóit láttuk: egyszerre kegyetlenül idegennek és ijesztően ismerősnek.

Rendezte: Boross Martin. Artus-Stereo Akt, PLACCC Fesztivál, június 2.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.