A főként az Artus társulatából verbuvált szereplők a több kilométeres és mintegy 70 perces buszút során - nem akármilyen logisztikai bravúrral - folyamatosan fel-feltűnnek úton és útszélen, de az első perctől az utolsóig töretlen a kétség és a kíváncsiság: vajon az a babakocsis nő színész? És a rosszarcú srácok a sarkon, akik bemutattak, vajon ők az előadás részei? És az a kertészkedő férfi igazi?
A válasz persze az, hogy mindenki színész, mindenki része az előadásnak, és mindenki igazi. A járókelők nézik a veszekedő párt alakító színészeket, mi nézzük a veszekedést, de a járókelőket is, akik viszont minket, buszban ülő nézőket néznek. A fülünkbe duruzsoló monológokból és a nagyon lazán összekapcsolódó jelenetekből egységes sztori nem, de dramaturgiai csomópontok kialakulnak. Az elhangzó szövegek emlékezetről, elválásról, véletlenről és minden ember kicserélhetőségéről beszélnek, sokszor zavaros és lila mondatokban. A hangot élőben keverik, többször hallunk az adott helyzetre improvizált zajokat (mikor egy autóból kiszálló férfit látunk, a fülünkben kulcscsörgés), és a mindig kicsit széttördelt zenék is megteszik a magukét (talán csak a Mad World volt túl direkt választás). De se ezek, se egyes jelenetek apró sutaságai nem tudták elrontani a színház és valóság közti játék izgalmát, és főleg nem azt a szép melankóliát, ahogy a ritkuló esti fényben az álomszerű, otthonos és kísérteties Wekerle-telep lakóit láttuk: egyszerre kegyetlenül idegennek és ijesztően ismerősnek.
Rendezte: Boross Martin. Artus-Stereo Akt, PLACCC Fesztivál, június 2.
