Színház

Promenád - Városi sorsturizmus

  • - urfi -
  • 2013. július 6.

Színház

A Csepeli Munkásotthonba érkező közönség buszra száll, fülhallgatót húz - és indulás után már nem érezheti magát biztonságban. Színházban ritkán leptek meg és bizonytalanítottak el ennyiszer. Ugyanis a játék tere és a szereplők köre bámulatosan tág, pontosabban behatárolhatatlan: voltaképpen minden és mindenki benne van, akit az ablakból látunk.

A főként az Artus társulatából verbuvált szereplők a több kilométeres és mintegy 70 perces buszút során - nem akármilyen logisztikai bravúrral - folyamatosan fel-feltűnnek úton és útszélen, de az első perctől az utolsóig töretlen a kétség és a kíváncsiság: vajon az a babakocsis nő színész? És a rosszarcú srácok a sarkon, akik bemutattak, vajon ők az előadás részei? És az a kertészkedő férfi igazi?

A válasz persze az, hogy mindenki színész, mindenki része az előadásnak, és mindenki igazi. A járókelők nézik a veszekedő párt alakító színészeket, mi nézzük a veszekedést, de a járókelőket is, akik viszont minket, buszban ülő nézőket néznek. A fülünkbe duruzsoló monológokból és a nagyon lazán összekapcsolódó jelenetekből egységes sztori nem, de dramaturgiai csomópontok kialakulnak. Az elhangzó szövegek emlékezetről, elválásról, véletlenről és minden ember kicserélhetőségéről beszélnek, sokszor zavaros és lila mondatokban. A hangot élőben keverik, többször hallunk az adott helyzetre improvizált zajokat (mikor egy autóból kiszálló férfit látunk, a fülünkben kulcscsörgés), és a mindig kicsit széttördelt zenék is megteszik a magukét (talán csak a Mad World volt túl direkt választás). De se ezek, se egyes jelenetek apró sutaságai nem tudták elrontani a színház és valóság közti játék izgalmát, és főleg nem azt a szép melankóliát, ahogy a ritkuló esti fényben az álomszerű, otthonos és kísérteties Wekerle-telep lakóit láttuk: egyszerre kegyetlenül idegennek és ijesztően ismerősnek.

Rendezte: Boross Martin. Artus-Stereo Akt, PLACCC Fesztivál, június 2.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.