A mai napig őrzöm – Pogány Judit ajándéka az elítélteknek

  • -legát-
  • 2013. június 22.

Színház

A Kossuth-díjas színművészt arról kérdeztük, hogy miért vállalta el minden különösebb rábeszélés nélkül a Börtönszínházak Országos Találkozójnak zsűrielnöki tisztjét.

Tegnap és tegnapelőtt tartották a dunaújvárosi Bartók Színházban a Börtönszínházak Országos Találkozóját. Eddig még hasonló sem volt Magyarországon: hat büntetés-végrehajtási intézet színjátszói egymás után mutatták be produkciójukat – a szabad világban. Az eseményről majd a csütörtökön megjelenő nyomtatott kiadásunkban írunk; itt a zsűri elnökét, Pogány Juditot kérdezzük, hogy miért vállalta el gyakorlatilag rábeszélés nélkül a feladatot.

false

 

Fotó: MTI – Szigetváry Zsolt

Pogány Judit: Nyolc évvel ezelőtt volt egy bemutatóm, az Örkény Színház és a Pinceszínház közös produkciójaként, Anger Zsolt rendezésében, Pedig én jó anya voltam címmel. A monodrámát Vajda István szerkesztette egy gyerekgyilkos anyjával készült riport alapján. Az egész lényege az volt, hogy egy anya megpróbálja felfogni, megérteni, megindokolni a fia négy bűncselekményét, amelyek közül az utolsó volt a gyermekgyilkosság. De nincs válasz, nincs megoldás, nincs magyarázat, különösen miután eljut odáig, hogy ő mint anya is hibás lehet. Ezt azonban nem tudja felfogni, mert egy ilyen tudattal nem tudna tovább élni. De közben ott van a másik gyereke is… Egyébként a darab Molnár Henrik Lászlóról szól, az utolsó magyar elítéltről, akit kivégeztek.

magyarnarancs.hu: Az előadást fegyházban is bemutatta.

PJ: A szövegben is szerepel a szegedi Csillagbörtön, mint az ország legszigorúbb fegyházainak egyike, és itt is eljátszhattam a darabot. Egy hosszú teremben ültem nyolcvan elítélttel szemben, többségük gyilkosságért vagy gyilkossági kísérlet miatt volt ott. Ezek az emberek önszántukból ültek be erre az előadásra, és olyan lehetett nekik, mint egy kegyetlen szembesítés. Ha valaki elkövet egy bűnt, azt magában valahogy elintézi. Nem tudjuk, hogyan, mert egy titok, hogy ő ezt miként éli meg. De hogy azok mit élnek át, akik kint maradnak, a hozzátartozók, akik kívül rekedt nézőként élik át az eseményt, nos, a szegedi börtön lakóinak azzal kellett szembesülniük.

magyarnarancs.hu: Tudott velük erről beszélgetni?

PJ: Döbbenetes volt az előadást követő személyes találkozás. Utána rengeteg levelet kaptam. Azt írták, hogy olyan ajándékot kaptak azon az estén, hogy amíg élnek, nem felejtik el. A mai napig szégyellem, hogy én akkor nem válaszolgattam. De felületesen nem akartam válaszolni a levelekre, ám az, hogy nekiüljek és valami igazi, jó gondolattal reagáljak, arra egyszerűen nem volt időm. Ezúton üzenem nekik, hogy a mai napig őrzöm a leveleket. És azt is, hogy számomra felejthetetlen élmény volt ez a találkozás, életem egyik legemlékezetesebb előadása.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.