Tegnap és tegnapelőtt tartották a dunaújvárosi Bartók Színházban a Börtönszínházak Országos Találkozóját. Eddig még hasonló sem volt Magyarországon: hat büntetés-végrehajtási intézet színjátszói egymás után mutatták be produkciójukat – a szabad világban. Az eseményről majd a csütörtökön megjelenő nyomtatott kiadásunkban írunk; itt a zsűri elnökét, Pogány Juditot kérdezzük, hogy miért vállalta el gyakorlatilag rábeszélés nélkül a feladatot.
| ||
Pogány Judit: Nyolc évvel ezelőtt volt egy bemutatóm, az Örkény Színház és a Pinceszínház közös produkciójaként, Anger Zsolt rendezésében, Pedig én jó anya voltam címmel. A monodrámát Vajda István szerkesztette egy gyerekgyilkos anyjával készült riport alapján. Az egész lényege az volt, hogy egy anya megpróbálja felfogni, megérteni, megindokolni a fia négy bűncselekményét, amelyek közül az utolsó volt a gyermekgyilkosság. De nincs válasz, nincs megoldás, nincs magyarázat, különösen miután eljut odáig, hogy ő mint anya is hibás lehet. Ezt azonban nem tudja felfogni, mert egy ilyen tudattal nem tudna tovább élni. De közben ott van a másik gyereke is… Egyébként a darab Molnár Henrik Lászlóról szól, az utolsó magyar elítéltről, akit kivégeztek.
magyarnarancs.hu: Az előadást fegyházban is bemutatta.
PJ: A szövegben is szerepel a szegedi Csillagbörtön, mint az ország legszigorúbb fegyházainak egyike, és itt is eljátszhattam a darabot. Egy hosszú teremben ültem nyolcvan elítélttel szemben, többségük gyilkosságért vagy gyilkossági kísérlet miatt volt ott. Ezek az emberek önszántukból ültek be erre az előadásra, és olyan lehetett nekik, mint egy kegyetlen szembesítés. Ha valaki elkövet egy bűnt, azt magában valahogy elintézi. Nem tudjuk, hogyan, mert egy titok, hogy ő ezt miként éli meg. De hogy azok mit élnek át, akik kint maradnak, a hozzátartozók, akik kívül rekedt nézőként élik át az eseményt, nos, a szegedi börtön lakóinak azzal kellett szembesülniük.
magyarnarancs.hu: Tudott velük erről beszélgetni?
PJ: Döbbenetes volt az előadást követő személyes találkozás. Utána rengeteg levelet kaptam. Azt írták, hogy olyan ajándékot kaptak azon az estén, hogy amíg élnek, nem felejtik el. A mai napig szégyellem, hogy én akkor nem válaszolgattam. De felületesen nem akartam válaszolni a levelekre, ám az, hogy nekiüljek és valami igazi, jó gondolattal reagáljak, arra egyszerűen nem volt időm. Ezúton üzenem nekik, hogy a mai napig őrzöm a leveleket. És azt is, hogy számomra felejthetetlen élmény volt ez a találkozás, életem egyik legemlékezetesebb előadása.
