Ez a tudománytörténeti bohózat az első, úgymond „normális” színházi térben készített előadás, amely az Artus Arccal a halnak című új generációs programja keretében jött létre. Tudományos kísérlet arra vonatkozóan, hogy átemelhetőek-e a pszichoanalízis tudományos fogalmai, például az empátia és a szeretet a profi színház eszköztárába. A kísérlet során tetten érhetők a dekonstrukciós és a közönség közösséggé alakítására való törekvések is. Magyarul próbára teszik a türelmünket, Daoud Dániel dramaturg kitartó munkájának, meg az összes résztvevő eltérő előadói képességeinek köszönhetően is.
A sztori Ferenczi Sándorról (1873–1933), a modern pszichoterápia nemzetközi jelentőségű magyar úttörőjéről szól. Az életmű színpadi feldolgozásával több célja is volt az író-rendezőnek, leginkább a terápia és a színház körüli mítoszokat szerette volna tisztázni, valamint hiányokat pótolni. A történelmi férfiak mellett – mint Freud, akit Gonosz Professzor néven Terhes Sándor alakít csuklóból, és Ferenczi, akit Rácz Lőrincz kissé nehézkesebben – egy kitalált nőt (Emma Ö, alias Szabó Veronika) állít a cselekmény középpontjába, hogy ezzel a nők színházban és pszichoanalízisben betöltött szerepét is helyrebillentse. Ő köt szerződést a nézőkkel az előadás kezdetén. Egy beszélő fikusz a társa, aki Bősze Ádám hangján idéz tudományos téziseket. Ezeket a sérelmeket az Éneklő koldus, avagy Paizs Miklós Sickratman előadói jelenléte ellensúlyozza. Az első óra úgy telik, mintha valaki elméjében ülnénk, és azt néznénk, hogyan írja ezt a történetet. Woody Allen-i effekt. Az utolsó fél óra, Terhes Sándor színpadra lépésétől – aki addig a közönség soraiból beszél – viszont fergeteges színház. Tele reflektált röhögéssel, amihez talán kell az előző óra előkészítés, de kevesebb jobb lenne. Innen aztán már nagyon sok múlik a közönségen. Még tűzijáték is kerekedhet belőle, sok kis ősrobbanás, mint ezen az estén. Mi olyan közönség voltunk, hogy nem adtuk alább.
Artus Stúdió, 2017. szeptember 29.
