Sántha Ágnes: Eredetileg orvosi pályára készültem, hogy ne legyen annyi fájdalom a földön, amennyit gyerekkoromban éreztem.
Magyar Narancs: Mitől voltál ennyire érzékeny?
SÁ: A személyes családi háttérrel, a holokauszttal függ össze, jobb is nem belemenni most. Hároméves voltam, mikor édesapám 56-ban elment az országból: a teljes család utáni vágyakozás is a szomorúság egyik forrása.
MN: Végül mégis tanárnak jelentkeztél.
SÁ: Tanítónak. De ahogy felvettek a Kis János altábornagy utcába, elkezdődött a történetem Péterrel, akit egyébként Bogláron láttam meg először. Egy szupermarketből jött ki reggel, többedmagával, reggeli fényben olyan volt az egész, mint egy tabló. Vágyakoztam rá, hogy bárcsak én is köztük lehetnék, de eltűntek, mint egy délibáb. Aztán elmúlt egy év, mikor hazafelé mentem angolóráról, és a 6-os buszra fölszállt festékes ruhában Péter egy barátjával, és ott bohóckodtak összevissza. Olyan csodabogár volt a szép nagy szakállával, a festékes ruhában. Beszédbe elegyedett velem, de akkor nem ismertem fel benne a boglári tabló főalakját. Tettünk egy kört, és mikor leszálltam, azt mondta, hogy ne járjak angolórára, menjek fel hozzájuk, a felesége tanít angolt. Dohány utca 20., IV. emelet 25.
MN: A legendás lakásszínházi cím...
SÁ: Otthon a testvéremnek elmeséltem, aztán teljesen elfeledkeztem az egészről. Ez 74 őszén volt. Újra eltelt egy év. Akkor már három éve próbáltam útlevelet kapni, hogy apukámmal "megismerkedjek". Ott volt az útlevélosztály a Deák téren. Szinte hihetetlen volt, hogy életemben először külföldre utazhatok, és mikor útlevelet szorongatva kiléptem a Deák térre, kit látnak szemeim: ott áll Péter, ráérősen dohányzik, ott guggol előtte egy kétévesforma gyerek. Most sem ugrott be, hogy ő az, akit Bogláron láttam. Megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Nekem a bankba kellett mennem, hogy kiváltsam a 80 dollárnyi költőpénzt, amit apukám küldött. Míg várakoztunk, hagyta, hogy a kétéves gyerek az üvegasztalok tetején meg a bőrüléseken mászkáljon. Mások azt mondták volna, ülj szépen, ne tedd fel a lábad, de ez a gyerek azt csinált, amit akart.
MN: Féltél?
SÁ: Furcsa volt, épp olyan, mint a buszon. Nem lehetett ilyeneket látni. Utána a bank melletti játszótéren leültünk, beszélgettünk, a gyerek játszott, aztán egyszer csak bepisilt, és Péternél nem volt extra pelenka. Erre körbekérdezte az összes idegen szülőt, hogy nincs-e valakinél egy fölösleges. Semmit, soha a harminc év alatt, míg mi együtt voltunk, nem akart vinni a kezében. Nem lehetett megbízni, hogy: te, vidd el ezt valakinek! Én voltam mindig a bag-lady, aki rohangászott tíz szatyorral.
MN: Mi történt, miután felálltatok a játszótéri padról?
SÁ: A kislánya csokit akart, és Péter azonnal vett neki csokitortát, amivel jól kikente magát, úgy sétáltunk a munkahelyemig, és közben rátette a karját a vállamra. Miután elment, örültem, hogy túl vagyok rajta, de főleg az útlevelemnek örültem. De mikor végeztem, Péter visszajött - a gyerek nélkül. Elvitt a Tabán moziba, ahol Eisenstein Patyomkin páncélosát vetítették, amiben a babakocsi szalad le a lépcsőn, és amiben csupa hozzá hasonló nagy szakállas alakok voltak. Kijöttünk a moziból, átmentünk az utca túloldalára, és egy szó nélkül ösztönösen megöleltük egymást. Így kezdődött. Utána megkértem, hogy mesélje el a Bibliából Ráhel történetét, mert a gyereke Ráchel volt, Ráchel Judit. Sétáltunk a Tabánban, és úgy mesélte a történetet, mintha az a saját története lenne. A mesemondó elrabolta a szívemet.
MN: Hogy folytatódott a kapcsolatotok?
SÁ: Megbeszélt velem egy randevút a lakásuk közelében, mondván, hogy ha nem érne oda, ugorjak fel hozzájuk. Jó ideig vártam hiába, aztán felmerészkedtem. Becsöngettem, kinyílt az ajtó, és egy szívélyes meghajlással beinvitált Koós Anna, Péter felesége. Breznyik Petya a padlón egy lószőr matracon hevert, a sarokban egy színpad, heves beszélgetés közben Anna vasalt. Végül Péter is megérkezett. Aztán én elutaztam az apukámhoz, egy hónapig nála voltam, Péterék meg ezalatt megkapták végre a kiutazási engedélyt. Az "útlevél", amit kaptak, egy darab papír volt, amivel kimehettek, de nem jöhettek vissza, úgyhogy Péter írt Norvégiába, ahol apukám élt, hogy ne jöjjek haza, mert akkor három évig nem utazhatok sehova. Mi épp Dániában Helsingőr várát néztük meg, apukám végigvitt a fjordokon, és valahogy elkerült Péter levele. Idehaza anyukám várt a Keleti pályaudvaron - és Péter, aki remélte, hogy nem fogok leszállni a vonatról. 1976. január 19-én nélkülem indultak Párizsba. Elveszett az a repülőtéri kép, amin egymással szemben állunk, és ő megígéri nekem, hogy küld valakit, hogy segítsen...
MN: Utánuk menni?
SÁ: Igen. Talált is egy fiatalembert, aki minden ellenszolgáltatás nélkül hajlandó volt feleségül venni. Szeptember 2-án a Mechwart téren összeházasodtunk, és Serge Marteau, azaz Kalapács Szergej visszarepült Párizsba. December elején megkaptam az útlevelemet. Anyukám miatt csináltuk, ő könyörgött, hogy ne vágjam el az utat magam mögött. De így sem mertem hazajönni öt éven keresztül, csak miután a gyerekünk megszületett. Egyéves volt, mikor visszahoztam, és a nagymamám ölébe ültettem.
MN: Párizsban meddig maradtatok?
SÁ: Péterék még egy fél évig. Két lakásban éltünk a Montmartre-on, az egyiket egy művészember ajánlotta fel, az volt a bázis, följebb meg béreltünk egy másikat, ahol három pici szobában laktunk, akkor még négy gyerekkel.
MN: Miből éltetek?
SÁ: Eleinte akik tudtak, föliratkoztak a bevándorlási hivatalnál segélyre, de mindig akadt valami apró munka is, például kendőrojtozás. Aztán meghívtak minket Rotterdamba, hogy csináljunk egy új darabot. Ott jött létre a Squat, Szentjóby Tamás adta a nevet. Karácsony után érkeztünk oda, még nem tudtuk, mi lesz az új darab, csak egy ötlet volt meg. Találtunk egy üres házat, a szervezők elintézték, hogy lakhassunk meg próbálhassunk is benne. Alul volt egy üzlethelyiség, kirakattal, onnan jött az újabb ötlet, hogy az előadás is ott legyen, és hogy "rakjuk az ablakba az Ágit".
MN: Ez volt a Squat színház első darabja, a Disznó, Gyerek, Tűz!. Előtte te nem játszottál semmiben?
SÁ: Karácsony táján Péterrel csináltunk egy kis családi bábelőadást, még Párizsban, a gyerekeknek.
MN: Halász Péterék útlevele Franciaországba szólt, de nem az volt a célállomás.
SÁ: Úgy döntöttek, hogy a legjobb hely a színházcsinálásra New York, tehát bevándorolnak. Nekem két évem arról szólt, hogy mentem utánuk Pestről Párizsba, Párizsból Amerikába. Kétszer is visszadobták a vízumomat, mondván, hogy én már biztonságosan letelepedtem, mikor megházasodtam.
MN: Egyedül maradtál Párizsban?
SÁ: Volt egy kutya, aki mindig része volt a darabnak, egy fekete farkaskutya... Mivel időközben a francia "férjem" váratlanul meghalt, keresnünk kellett egy országot, ahol - a francia törvényekkel ellentétben - nem kell egy évet várnia annak, aki megözvegyülten újra házasodna. Anglia volt a legközelebb, odamentünk, Péter New Yorkból, én meg Párizsból. Az esküvő után kimentünk a reptérre, Péter visszament New Yorkba, én meg busszal Párizsba.
MN: Miből éltél?
SÁ: Volt, hogy marokkói vendégmunkásokkal takarítottam. Annával, Péter előző feleségével leveleztünk, ő Amerikából próbált segíteni a bevándorlási hivatalnál, miközben mi Párizsból próbáltunk pénzt küldeni nekik, mivel a színházból nem volt elég bevételük, és a gyerekkel együtt sokat nélkülöztek. Baltimore-ba érkeztek, utána mentek át New Yorkba, ahol becsekkoltak a Chelsea Hotelbe, ott laktak 77 júliusában. Szeptembertől viszont már a 23. utcai házban lakott mindenki.
MN: Méhes Marietta férje?
SÁ: Később lett az. Akkor Sheryl Suttonnal laktak nálunk. Mint egy törzs, olyanok voltunk: egy alkotó közösség. De nem akartunk bezárkózni, úgyhogy kulturális centrumként is működtünk, zenével, mozival, ott játszott természetesen a Squat, de felléptek sokan, például a The Lounge Lizards John Lurie-val. 1984-ben a Squat felbomlott. Az utolsó közös előadás, a Mr. Dead and Mrs. Free 1981-ben megkapta a legjobb amerikai előadás díját meg egy újabb Obie-díjat. A Squat nevet Bálint Pistiék vitték tovább, mi Péter vezetésével Love Theatre Company lettünk.
MN: A Love Theatre 90 májusában mutatta be New Yorkban a She Who Was Once the Helmet-Maker's Beautiful Wife című darabot, amiben Halász Péter a saját nagymamáját alakította. Ezt a Petőfi Csarnokban is előadtátok, mikor Halász Péter tizenöt év után először jöhetett haza.
SÁ: Ez volt a mi "mágikus turnénk", a Petőfi Csarnokból Jugoszláviába mentünk, Ljubljanába, ahol nagyon furcsa volt a hangulat, a következő évben tört ki a háború. Utána még Szabadkán egy elhagyatott régi zsinagógában játszottunk, ott is érezhető volt, hogy kitörőben van valami. Aztán Magyarországról visszatértünk New Yorkba, és attól kezdve Péter szabadon hazajöhetett. A lányunk, Cora tizenhárom évesen főszerepet kapott Jeles András Senkiföldje című filmjében, úgyhogy 92-ben egy évig én is itt voltam. Péter is játszott a filmben, a többiek meg átjöttek New Yorkból, és 93 tavaszán elkészült a Piero della Francesca Cabaret, amiben utoljára dolgoztunk együtt Péterrel. Később megcsinálta még az életemről a Petit Malt a Városi Színházban, amiben engem ketten játszottak, az egyik Krasznahorkai Ági volt.
MN: Hogy tetszett?
SÁ: Túlságosan személyes volt. De örültem, hogy Péter dolgozik.
MN: Halász Péter jelenléte tartósnak bizonyult idehaza. Te miért nem jöttél vissza már akkor?
SÁ: Sokszor szóba került a rendszerváltás után, hogy jó lenne visszatérni, de Péter New Yorkban is akart egy otthont, ahová hazajöhet, nemcsak hozzám és a lányunkhoz, hanem a többi gyerekhez is, akik testvérekként nőttek fel. Meghalni is ezért akart ott. Úgyhogy maradtam, szokás szerint mint hátvéd, és befejeztem a tizenöt éve félbehagyott tanulmányaimat. Korai gyerekkori képzésből szereztem mesterfokú végzettséget a City University of New Yorkon. Először Brooklynban, egy kis óvodában kaptam munkát, de dolgoztam Harlemben egy 1500 fős iskolában helyettesítőként, aztán családon belüli erőszakot szenvedett anyukák és gyermekeik otthonában, 2001-ben. A World Trade Center tragédiája előtt öt nappal halt meg apukám, a gyász a rombolással kapcsolódott bennem össze.
MN: Hol mindenhol laktál New Yorkban?
SÁ: Miután a 23. utcai házból eljöttünk, mert a tulajdonos építkezni akart, az elkövetkező három évben tizenkétszer költöztünk. 1988-ban találtunk egy helyes kis otthont Staten Islanden, ahol 18 éven át laktunk Péterrel és Corával. Mikor Péter meghalt, elköltöztem onnan. Még a 23. utcai lakásba járt hozzánk egy aranyszívű vízvezeték-szerelő, aki színházjegyért cserébe megjavította az eldugult lefolyókat, elfagyott csöveket, egyebeket, aztán eltűnt 25 évre. Péter halála után, mikor április elsején a Magyar Kultúra Házában csináltunk egy búcsúpartit, ismét előkerült, és segített Bronxban lakást találnom. Az ottani árakat még meg tudtam fizetni. Nem jó hírű hely Bronx, de én jól éreztem magam. Mikor Harlemben véget ért az iskolai helyettesítő munkám, szintén a vízvezeték-szerelőm segítségével találtam egy családot, akik gyerekvigyázót kerestek, minél magasabb szakmai tudással. Mary Poppinsnak hívtak a szülők.
MN: Hogy döntötted el, hogy végül mégis hazajössz?
SÁ: Régóta készültem rá, csak megoldhatatlan volt a holmik hazaszállításának finanszírozása. 2010 karácsonyán kiköltöztem az utolsó lakásomból, és csináltam egy fundraisert, egy pénzgyűjtési programot. Ebből meg két connecticuti öreg néni ápolásából összejött a pénz, sőt, kifizettek négy hónap elmaradt munkanélküli-segélyt is, úgyhogy rögtön bementem egy stúdióba, és digitalizáltattam azokat a színházzal kapcsolatos anyagokat, amik még nálam voltak. 2010 karácsonya után már csak egy szobát béreltem egy lánynál, aki a családban bántalmazott gyermekeknek adott átmenetileg otthont. Ezek a gyerekek akkor kerülhetnek vissza az otthonukba, ha a szüleik részt vesznek a kötelező továbbképzéseken, ahol megtanulják, hogy lehetnek jobb szülők. Ilyen gyerekekkel osztottam meg még utoljára a szobámat. Vigyáztam is rájuk, ha úgy alakult.
