A színészekre panasz nem lehet. Mucsi, Scherer, Katona: elviszik hátukon az estét. Megint. Más kérdés, hogy ez önmagában mit jelent. Mert hiába akadnak remek pillanatok, ha összességében valami plusz mégis hiányzik A gondnokból. Egy vezérelv, egy flash, egy kis őrület. Hogy Harold Pinter abszurdja kikandikálhasson a hatvanas évekből, és megsejtsük, mit akar tőlünk itt és most.
Mucsi, Scherer
Pedig izgalmas térrel köszönt a Nézőművészeti Kft. legújabb előadása: a Szkénében kétoldalt a nézőtér, középen karcsú színpad, mintha valaki ott felejtett volna egy lepusztult mólót. A poros bútorhalmokon és -sátrakon mégis van valami csendes ragyogás (díszlet: Khell Csörsz). Ebben a térben három mániákus csap össze: három kísérleti egér. Az öreg hajléktalan (Mucsi Zoltán), aki saját lehetőségeit mantrázza minduntalan, és primadonnáskodik, mert az ajándékcipő valahol mindig szorít. A szobalakó, lelassult báty (Scherer Péter), aki hajdani identitását és világészlelését próbálja felidézni, miközben csendben elbabrál mindennel, ő ebben talál megnyugvást. Végül pedig az agresszív öcs (Katona László), aki a megújulás jegyében saját ízlését kényszerítené a házra, és belsőépítészeti csodákról, fasza kis burkolólapokról fantáziál.
Szabó Máté rendezése mintha túlságosan átadta (megadta?) volna magát a pinteri szövegnek, pedig az előadás jóval több húzást is elbírt volna. Vagy jóval több elrugaszkodást, hogy valóban megértsük, mi is ez a groteszk viszonyrendszer, amely a három szereplőt egy ketrecben tartja. Ehelyett pontos reálszituációkkal és karakterábrázolással soroznak az alkotók, amikből éppen a valóson túli hiányzik. Az, ami kitágíthatná, felpörgethetné az estét. Vagy villantana egy grimaszt legalább. A tempótlanság pedig megbosszulja magát: jó példa erre a szemközti nézőhalmaz, ahol egyre több unatkozó arcot látni. Meg egyébként is: mért figyelné bárki a nézőtársait, ha éppen színház történik?
Nézőművészeti Kft. – Szkéné Színház, február 11.
