Fotó: redcock
Hogy ne beszéljünk rébuszokban, az előadást indító (majd utóbb keret gyanánt félig lezáró) jelenet a balatonszárszói vonat végzetes fényeivel, az egymás kezét fogó gyermek és felnőtt József Attila látványával, a Mama soraival s végül a Magyarország térképével letakart nagy halottal inkább illett volna egy iskolai évfordulós megemlékezés irodalmi összeállításába, mint egy professzionális színházi előadásba. Ahogyan a József Attila két szerelmét megidézni kísérlő előadás narrációja is tagadhatatlanul iskolásnak tetszett: a színpad előterébe ki-kilépő és visszaemlékezéseiből recitáló Vágó Mártával, majd Kozmutza Flórával. Ám úgy lehet, mégis vészesebbnek bizonyult a musical túlságosan is bevett dramaturgiájának alkalmazása: a nagy létszámú jelenetek szokott kivitele ugyanis vállalhatatlan, ha a téma József Attila társasági élete, kudarcra ítélt munkavállalói próbálkozása vagy éppen találkozása a munkásosztállyal, s persze Illyés Gyula szabványos vetélytárssá való megtétele sem nélkülözi a visszás mozzanatokat az irodalomtörténeti serteperte közepette.
Ám ha elképzelhetőnek tartanánk is, hogy a költő élete valamiképp mégiscsak felvihető lenne a musicalszínpadra, azért a versei váltig le fognak válni a zenéről, ha az oly sekély merülésű, mint amilyenek Vizy Márton melódiái. Hiszen a popos hangvétel, az eredetiséget nem is kísértő "invenció" mindvégig biztonsági játékot sejtet, s ez fájdalmasan stílustalan és - ne féljünk a szótól! - méltatlan közelítés József Attila szabad idegvégződések, félelmek és sérülések tömegét feltáró verseihez. Így azután marad a magyar musical két bevett számtípusa: a lírai-önvallomásos, amit egy vagy két szereplő énekel, meg a dinamikus, amelyhez statisztéria és koreográfia is jár. S ha már koreográfiát említettünk, hát Tihanyi Ákos munkája önmagában is modellezi, sőt itt-ott még önerőből hatványra is emeli a produkció mindahány problémáját: a proletár-tematika megjelenítésében mutatkozó bántó értetlenséget, a semmit sem gondolást, a revüelemektől megfosztott mozgásiparos kényszeredettségét, az "ússzuk meg valahogy" óvatos középszerét.
Többet vagy pláne jobbat sajnos Szirtes Tamás és Szente Vajk közös rendezéséről sem mondhatunk, hacsak nem kívánunk a kettős rendezés vélt utódkijelölő gesztusára külön is kitérni. Nagy Sándor kiválasztása a címszerepre nyilvánvaló tévedés, hiszen a rokonszenves énekes-színész drámai súlyok elhordására ma még érdemi szerep birtokában sem igen tűnik képesnek, hát még akkor, ha játszanivalója mindössze az iskolai szavalat és az elmezavar színitanodai megjelenítésének váltogatására korlátozódhat. Minthogy a versmondás immár hosszú ideje a magyar színészet gyenge pontjának számít, ezt aligha lenne igazságos az ezúttal énekesként sem remeklő Nagy Sándoron számon kérnünk, ám arra, hogy játéka túlnyomórészt a hiszteroid rikácsolás regiszterében ragad, már nincs bocsánat. (Jellemző amúgy, hogy a színész első, bajuszos szembefordulását a közönséggel szórványos kuncogás fogadta a bemutató estéjén.) Balla Eszter (Vágó Márta) narrátori működésének jószerint civil esetlenségére sem kínálkozik dicsérő szó, s Nagy Balázs súlytalan jelenléte sem emelte valós színpadi alakká Illyés Gyulát. Az egyetlen szereplő, aki tehetségével és művészi önsúlyával mentette a menthetőt, a Kozmutza Flóra szerepét játszó Polyák Lilla volt. Narrátori oldottsága elviselhetővé füllentette a nem színpadra való szövegek felhangzását, kifejezésben és erőben oly gazdag énekhangja pedig szinte a lehetetlent kísértette: József Attilához emelte-közelítette az amúgy rendre alant poroszkáló zenét. Arra a szintre, ahol talán mégiscsak érdemes lett volna megpróbálkozni ezzel a musicallel. S akkor: nem nyafognék, de most már késő.
Madách Színház, február 10.
