A kolozsváriak előadásának elején bejön egy egész fúvószenekar - pontosabban a tizenkét színész mindegyike valamilyen fúvós hangszert szólaltat meg. Trombita minden mennyiségben: a zene beszédet idéz, a harsányságon túli (vagy inneni) intonációt. A színészek mintha meztelenek lennének: az off-white pamuttrikó és nadrág voltaképpen a pucérság maga. Amúgy a tér is szinte üres (a két oldalon a két pad az éppen jelenetben nem lévő, de azért játszó színészek helye): lehet nulláról kezdeni, nyelvet, formát, drámát egyszerre építeni.
Ruha a színészekre majd az óriás hengerről legörgetett papírból keletkezik; maguk tépik a szoknyát, az állógallért, sisakot, de még a királyi korona is helyben készül. Ötletes, ruganyos és gyors kézimunka, ráadásul változatos és vicces átkötések jönnek létre a jelenetek közt, amelyeket - némileg brechtiesen - felkonferál valamelyik színész, hadd tudjuk, hol járunk éppen.
Mert egyébként nehezen tudnánk, hisz még Übü papa és Übü mama is szüntelenül alakot vált; egymástól veszik és egymásnak adják a szerepet a színészek, és nem annyira a folytonosságra, mint épp a váltásra ügyelnek: kinek-kinek megvan a maga Übüje, papa vagy mama. És gazdára - vagyis alakra és nyelvre - találnak a többiek is: Bugrisláv, Vencel király, Paszomány kapitány is.
Az előadás első fele mégis nehézkes; talán, mert a figyelem a "papírmunkára" terelődik. A forma, ez a kétségtelenül remek ötlet némileg üresen viszi a hátán Alfred Jarry bohózatát a feneketlen ostobaság, nagyravágyás és hatalommánia voltaképp félelmetes kevercséről. El is telik vagy ötven perc, mire a szüntelen átváltozás, az amúgy ritmikusan be-belépő fúvóshangorkán mögül előtűnik a darab maga, és a váltások-változások elnyerik kiábrándító jelentésüket. Kolozsvári mércével mérve nem elég ütősen.
Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Kató Emőke, Laczó Júlia, Skovrán Tünde, Varga Csilla, Dimény Áron, Farkas Lóránd, Keresztes Sándor, Szűcs Ervin, Váta Loránd és Viola Gábor adja az összes Übüt és környezetét, a megölt királyt és a fiát is. Igen, összehangolt csapatmunka, koncentráltság és szabadság van jelen egyszerre - és az egyik színész, Dimény Áron egyszer csak mégis besokall az abszurd fergetegbe. Átmegy "civilbe" (a szónak így persze nem sok értelme van, hisz Dimény Áron színészbe megy át), és ki akar szállni a játékból. Ez jó ötlet (bár ezt is láttuk már Zsámbékitól annak idején), és átviszi a többieket is, akik a papírhegyek elé telepednek, és szépen elmesélik nekünk a darab végét. Mögöttük szemét, ami színház volt eddig, és tudjuk, amit tudunk: eldobható minden, Übü egész rémuralma, mert jön majd másik.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka, Pesti Színház, május 29.
