Magyar Narancs: Beszélgetésünk apropója a kolozsvári színház vendégjátéka a Pesti Színházban. Két előadást hoztatok, miért épp ezt a kettőt?
Visky András: A Vígszínházzal testvérszínházi kapcsolatot ápolunk; az utóbbi négy-öt évben jövünk kölcsönösen és rendszeresen, de '89 után első utunk is a Vígszínházba vezetett: Tompa Gábor Buszmegálló-rendezését hoztuk.
MN: Emlékszem az előadásra: a színpadon ültünk a játszókkal együtt, és a végén fölment a vasfüggöny.
VA: Az előadást '89 márciusában mutattuk be, a nézők a színpadon ültek valóban, a vasfüggöny mögött, ami a végén váratlanul fölemelkedik, és ezzel tulajdonképpen az előadás "megprófétálta" a kelet-európai vasfüggöny eltűnését és azt, ami utána következett: a színészek kimentek a színpad pereméig, leültek, és bámultak bele az üres nézőtérbe, a nagy semmibe. Akkor még nagyon sötét időszakot éltünk, nem lehetett sejteni, hogy ez hamarosan a valóságban is megtörténik.
MN: Neked személyesen is kemény időszak volt ez.
VA: Igen, tulajdonképpen '85-től kezdve; akkor volt Magyarországon egy nemzetközi kulturális konferencia, a Securitate meg akarta akadályozni, hogy kijusson Erdélyből egy írói állásfoglalás. Rám is gyanakodtak - '85 szeptemberében volt az első házkutatás nálam; ekkor váltam alanyi jogon ellenzékivé, addig ugyanis apám fiaként voltam az. (Visky Ferenc református lelkészt 58-ban huszonkét évi börtönre ítélték, végül 64-ben szabadult, addig családját is kitelepítették - Cs. J.) Attól kezdve minden lépésemet figyelték. Nem volt jó érzés. Nemcsak azért, mert nyugodtan hihettem, hogy bármi megtörténhet velem, hanem mert az ember fél a paranoiától; attól, hogy olyanokra is gyanakszik, akikre semmi oka.
MN: Sokan eljöttek - te nem gondoltál erre?
VA: Nem, soha. Nem gondolom ugyanis, hogy a kisebbségi lét megnyomorítja az embert; ráadásul azóta egy olyan irányba indult el a világ, hogy mindenki kisebbségivé vált - kivéve tán az angolszászokat. És azért sem vetődött föl bennem soha az elmenés gondolata, mert apám fontos ismeretek birtokába jutott a börtönben, ami őt még erőteljesebben a világ polgárává tette, és ez nagy hatással volt rám. Sok olyan emberrel ült együtt, akik később látogattak bennünket - ők a román ellenzékhez tartoztak.
MN: Akkor az ellenzékiség kohéziója erősebb volt, mint a nemzetiség választóvonala?
VA: Persze - és ez még a 80-as években is így volt, mármint az értelmiség körében. Több, persze nem elég ellenzéki csoport létezett, és általában szabadegyetem formájában működtek: olvastunk, tanultunk, beszélgettünk, dokumentumokat készítettünk.
MN: És ma hogy van ez?
VA: Ha színházi emberként válaszolok, akkor... én azt szoktam mondani magamról, hogy "nem biztos, hogy magyar drámaíró vagyok, csak magyarul írok". Szerzőként tulajdonképpen kiléptem a magyar színházi tradícióból, anélkül persze, hogy valamikor benne lettem volna. Ez azért van, mert engem a színház mint forma érdekel. Mielőtt dramaturgként kezdtem dolgozni, több mint tíz évig színikritikát írtam. Arra jutottam, hogy a színház kérdése nem az, hogy miként érti meg és teszi érthetővé az előzetesen létező szöveget - hanem hogy a maguk jelen idejét egy térben megosztó nézők és játszók milyen mértékig tudnak megmutatkozni és valóságossá válni egymás számára. A legtöbb mainstream színházban fordítva történik, vagyis a szöveg felől teremtik meg a színházat. A drámától elfordult színháznak ma már tudományos terminusa is van: a posztdramatikus színház, amelyről tudósa, Hans-Thies Lehmann azt mondja, hogy véget vetett a szöveg uralmának. Többször dolgoztam együtt Silviu Purcaretével, akit Lehmann is említ; egyszer Rabelais Gargantua és Pantagrueljét rendezte úgy, hogy egyetlen szó nem hangzott el Rabelais-től, és mégis adekvát képét adta a világának. Persze a képzőművészetnek és a médiaművészetnek óriási szerepe van ebben a fajta színházban, a legtöbb rendező a képzőművészet felől jön, és a performanszhoz is sok közük van. Purcarete a színészből meg a vizuális dramaturgia nyelvi világából dolgozik; nem jelöli ki még a lélektanilag értelmezhető viszonyokat sem, ez pedig megváltoztatja a színész önkifejezési formáit, az önmagáról, saját testéről alkotott tudását.
MN: Ezt a tanításban Jeles Andrásnál látom. Ezek szerint onnan nézvést a magyar színház reménytelenül avítt?
VA: Nos, igen, a mainstream valóban konzervatívnak hat. Ha már Jeles Andrást említetted: őt az örök alternatívként kanonizálták Magyarországon, és nem vették észre, hogy Jeles a mainstream. Olvasom, hogy a mostani POSZT-ra csak kőszínházi előadásokat válogattak be, valamiféle, általam nem érthető kompromisszumként. Nem tudom, hogyan fogadható el, hogy miközben a fesztivál az évad legjobb előadásait akarja megmutatni, a szóba jöhető produkciók jelentős részét kizárja. Akkor azt kell mondani, hogy ez a Pécsi Országos Kőszínházi Találkozó, a díjak is kőszínházi díjak. Tanuljunk meg a tárgyról beszélni.
MN: És van még ezer más szempont, ami felülírja a legjobbságot: férjen be a két adott helyre, vonzzon sok nézőt, ne legyen zenés stb.
VA: És hát országosnak sem lehet nevezni. A Bobigny például Kárpáti Péter Pitbullját hívja meg, Jean-Louis Martinelli színháza, a Thétre Nanterre-Amandiers a HOPPartot, a Festival d'Avignon hivatalos programjában Mundruczó-előadás szerepel, Grazban Bodó Viktort játsszák - van itt valami kizökkentség. Mintha a magyar színház, mármint az, amit Magyarországon mainstreamnek tekintenek, nem kívánna szembesülni azzal, hogy a színház már máshol van.
MN: Nálunk viszont ott tartunk, hogy Budapest vezetői Dörnernek adnak színházat, hogy magyar drámát játsszon: ez a változás. A kolozsvári színház esztétikai programja lassan húsz éve változatlan, amióta Tompa Gábor vezeti a színházat, és te vagy a dramaturgja.
VA: Igen, az esztétikai program változatlan, de nyitott, vagyis szükségképpen változik. Legutóbb például meghívtuk a román dráma legújabb hullámát, a dokudrámát művelő Gianina Carbunariut, Andreea Valeant és Peca Stefant, akik Verespatak felszámolásáról, a nagy aranylázról készítettek előadást. Ennek a kísérletnek talán nem sikerült átütőnek lennie, a kockázat viszont része a színháznak. Sok külföldi rendező dolgozik nálunk - a színészek nemcsak megszokták, hanem igénylik is azokat a kihívásokat, amelyek ezzel szükségképpen együtt járnak. Lehet, hogy túlzok, de vannak olyan évadaink, amikor több külföldi rendező dolgozik nálunk, mint egész Magyarországon. A szó szoros értelmében és esztétikailag is igaz, hogy minden fajta nyelvi bezárkózást elutasítunk. Ebben az évadban Robert Woodruff, Andrei Serban, Alain Timar, Felix Alexa, az újvidéki Puskás Zoltán és Karin Coonrod dolgozott nálunk. Jövőre például Matthias Langhoff és Purcarete mellett Urbán Andrást szeretnénk meghívni, az ő színháza nagyon korszerűnek számít Szerbiában és Európában.
MN: A Turbo Paradiso című előadásának nagy sikere volt nálunk is alternatív körökben; a fősodorig nem jutott. Muszáj rákérdeznem: miből telik erre a kolozsvári színháznak? A magyar színházak nagy bajban vannak - ez látszik a repertoárjuk alakításán is.
VA: Ez nem elsősorban pénz, hanem igény kérdése. Nézd, én dolgoztam Magyarországon, a kőszínházi struktúrában. És az volt a tapasztalatom, hogy a bemutató előtt két héttel-tíz nappal a színészek visszaállnak önmagukba, nem mernek olyasmit mutatni a közönségnek, amit az nem szokott meg tőlük.
MN: Több pénze van a kolozsvári színháznak?
VA: Nincs. Azt ugyan nem árulhatom el, hogy Andrei Serban mennyit kap Magyarországon, és mennyit nálunk, de mondhatom, hogy nálunk nagyságrendekkel kevesebbet. Kérdés persze, miért jön el mégis. Azért, mert úgy érzi - ő is, mások is -, hogy a mi társulatunkkal meg tudja valósítani, amit szeretne. Serban Ványa bácsija például azért nem került el a POSZT-ra, mert feltétel volt, talán most is az, hogy nagy térben kevés nézőnek nem lehet játszani. Ilyen feltételek sem nálunk, sem igazán jelentős fesztiválokon nincsenek.
MN: Szerintem Serban a Nemzetiben is azt csinál, amit akar...
VA: Ha nem így lenne, nem jönne. Egy magyarországi, jeles kultúraformáló értelmiségi ismerősömet kérdeztem, miért látja ő úgy, hogy a román kulturális intézetek lazábban és hatékonyabban működnek külföldön, mint a magyarországiak. Azért, válaszolta, mert a románok őszintén szeretik a kultúrát. Meglepett a válasza. Kétségtelen persze, hogy Romániában a színháznak még mindig van rangja. A kultúra emberei hatással tudnak lenni a politikára, és bizonyos kérdésekben nem megosztottak. Az idei szebeni fesztivál nem kapta meg a minisztériumtól azt az összeget, amit szerinte meg kellett volna kapnia. Azonnal sajtótájékoztatót hívott össze Constantin Chiriac igazgató, ahol elmondta, hogy egy Románia szempontjából ennyire jelentős nemzetközi színházi fesztivált egyszerűen nem obstruálhat a politika. A politikum azonnal visszahőkölt, és megígérte a támogatást. Magyarországon nincs jelentős nemzetközi színházi fesztivál - holott egy magára valamit adó színházi szakma ezt egyszerűen nem engedheti meg magának. Erdélyben, tehát Romániában csak a Kárpátokon innen működik a szebeni fesztivál, a szentgyörgyiek Reflex fesztiválja, a kolozsvári Interferenciák fesztivál, Temesváron meg egy, a magyar színház által szervezett régiós színházi fesztivál, és még a temesvári román színház is megszervezi a maga évenkénti fesztiválját. Azt hiszem, hogy a magyar színházi szakma nem hivatkozhat a politikumra, hiszen jó ideje az egyetlen létező konszenzus a magyar színházi szakmában az, hogy ne legyen semmilyen nemzetközi fesztivál, ami létrehozhatna egy másfajta kontextust a színházról való beszélgetéshez. Könyveket lehetne megjelentetni és bemutatni, szembe lehetne nézni azzal, hol is állunk, milyen a közönségünk, melyek a megosztható értékeink. Nincs Ascher-, Jeles-, Székely Gábor-, Vidnyánszky- vagy Mohácsi-monográfia, az viszont messzebbről is látszik, hogy a teória és a praxis gyakorlatilag nem áll szóba egymással.
MN: Sok "mi" meg "ti" van a színházban. A bal és jobb megosztásán kívül a kőszínházak és a függetlenek is két tábor. A Szputnyik leállt, a KoMa leállt, a Maladype alig tud dolgozni - és erre a kőszínházak sem szólnak egy szót sem.
VA: Ez azt üzeni, hogy "örülök, hogy nekem még megvan az a kicsi". A magyar színházi életben nincs szeretet, és ez az előadásokon is látszik. A nyitottság, a sokfelé figyelés elengedhetetlen. Ez befolyásolja az "otthonléttudatot" is: én a kolozsvári színházban, a román színházban otthon vagyok, jól érzem ott magam, nagyon izgalmas kísérleteket látok. Az alkotók készek nyelvet változtatni, készek a kockázatos kísérletek vállalására, nem önmaguk epigonjai, érdemes figyelni rájuk. Ez a dimenzió a színházban létkérdés. Erről érdemes beszélni, de ehhez először is tudni kell, mi zajlik itthon és másutt a világban. A román színházban nagyon fontos, hogy a Párizsban élő Georges Banu ott van mindenhol, és mindent lát a világban, miközben Romániában minden "oldal" elfogadja mint szabad, független szakértőt, aki nem hajlandó csak a saját mantráit ismételgetni.
MN: Hát igen. Ez a dimenzió a magyar színházi fősodorból teljességgel hiányzik. Ha egy vidéki színház véletlenül eljut külföldre egy előadással, úgy ünneplik, mintha a vasfüggönyt lépte volna át. A szakma emberei nemigen járnak a fesztiválokra, ezért ők sem tudják, mi zajlik, és őket sem ismerik.
VA: Ezt látom. Illetve látom, hogy nem látom. És nem értem - hiszen a világszínház lényegi ismerete nélkül nem érdemes szenvedélyesnek lenni. A színház pedig ma nem a magyarországi mainstream.
MN: Alighanem ma jobb dolog romániai értelmiséginek lenni, és onnan nézni például a Nyirő József újratemetése körüli cirkuszt. Vagy a kötelezőolvasmány-lista átalakítását. Olvastál te Nyirőt?
VA: Persze. Erdélyben mindenütt kéznél van, és ha ott élsz, az önértelmezésednek ezek is fontos elemei. Időben ki kell nőni persze. Én Tamási Áront tartom az erdélyi írónak, ha egyáltalán szükséges még ebben a kategóriában gondolkozni. Ki beszél Tamásiról? Melyik párt futkos körülötte? Tamási novellisztikája, regényei, elképesztő humora és öniróniája valahogy lehetetlenné teszik, de legalábbis megnehezítik a kisajátítást. Karácsony Benő is kedvencem lett hamar: szabad, urbánus, szellemes író, ő is erdélyi, olykor talán felismerhetetlenül - de Tamási a felismerhető erdélyi író.
Nyirőhöz visszatérve: engem sokkal nagyobb rettenettel és nyugtalansággal tölt el, hogy Magyarországon Horthy-szobrot avatnak, a református kollégiumban emléktáblát lepleznek le. Olyan nosztalgiák éledtek fel, amelyek ismét lehetőséget teremtenek annak elodázására, hogy szabadon beszéljünk önmagunkról. Igazi jelentősége Ravasz László munkássága mérlegelésének volna. Érdemes volna, hiszen rendkívüli tehetség volt; Ady Endre vajon miért olyan radikális, amikor már '16-ban Ravasz szilaj antiszemitizmusáról ír a Nyugatban? Ady persze kinek kell... Nehéz most reformátusnak lenni, csaknem lehetetlen. A mostani Nyirő-esetet nem tartom jelentősnek, a kisszerű hősieskedésre és ügyetlenkedésre emlékszem csak, egy kitervelt médiaeseményre, amihez egy hűséges nyilas celeb kellett.
MN: Ennek ennél sokkal primitívebb célja van: szavazatok, manipuláció, politikai szívességek.
VA: Persze. Az igenek és nemek meg a hősies állásfoglalások kiprovokálása. A mai Magyarországon a kritikai magatartás nagyon könnyen az áruló bélyegét vonja maga után, és persze Erdélyben is. És a színházban politikai gesztusokat tesznek, igazából minden irányba; elfogadjuk a távolságtartó esztétikai ítélet felfüggesztését, és valójában nem is hiszünk a lehetőségében. Lehet, hogy elfogultság, de ma Magyarországon az irodalom van a legjobb helyzetben. A kortárs szerzőket olvassák, ismerik - azon csak nevetni lehet, szomorúan persze, hogy Kertész Imre nem magyar író, hiszen mindenütt magyar író a világon, csak Magyarországon nem az. Annak lehet örülni, hogy amikor az ember elmegy különböző egyetemekre tanítani, akkor magyar írók művei beszélgetéseket és barátságokat indíthatnak el. Színházakat alig ismernek, Amerikában biztos nem; egy-két alkotót legföljebb. A román színházat meg mindenütt számon tartják. Ez nagyon nagy különbség. És ebből a román színházi kultúra tud is élni.
