Interjú

„Erős cérnáim vannak”

Szemenyei János színész, zenész

  • Kozár Alexandra
  • 2018. január 23.

Színház

Volt már III. Richárd és Mozart, rendszeresen Mundruczó Kornéllal és a Proton Színházzal, énekelt Bóni grófot, Mágnás Miskát és Nessun dormát. Kecskemét és Budapest között ingázva tucatnyi előadás zenéjét szerezte. Rendez és dalszöveget ír a Madách Színházban, és ha végre tud majd próbálni, a Queen-musicalben is fellép.

Magyar Narancs: Rengeteg mindent csinálsz egyszerre, mindehhez van két kisgyereked. Hogy bírod fizikailag?

Szemenyei János: Erős cérnáim vannak, nem szoktam kiborulni. De arra figyelek, hogy három éjszakánál többet ne töltsek a családtól távol, és ha más nem lehetséges, legalább reggel, amikor a gyerekeim fölkelnek, ott legyek. A kicsiknek iszonyúan aktív az a hat óra és fél tíz közötti időszak, amíg el nem indulok a próbára. Ilyenkor tudunk fürdeni, táncolni, énekelni, zongorázni, bábozni.

MN: Régebben többször kaptál fegyelmit a színházakban, amiért nem értél be a délelőtti próbára.

SZJ: Azóta, hogy gyerekeim vannak, már nem kell a vekker, valami átállt az agyamban, automatikusan felébredek rájuk. Korábban is sokat dolgoztam, annyi változott, hogy azelőtt éjszaka szereztem zenét, most viszont éjféltájban igyekszem lefeküdni, különben a másnapi előadást nehezen bírnám. Ha pedig főpróbahét, illetve premier van Kecskeméten, akkor az egész család odaköltözik velem.

MN: A színészlakás egyetlen szobájában vagytok mindannyian?

SZJ: Igen, de jól bírjuk. Ennyi időt ki lehet bírni egy légtérben. A gyerekek imádják, ez egy kirándulás nekik, s így délután együtt tudunk lenni. Ilyenkor az előadás után már legfeljebb egy rövidebb időre megyek le a többiekkel a büfébe, nem maradok hajnalig, mert másnap is fel kell kelnem. De éppen mostanában költöztünk Pest­erzsébetre a XII. kerületből, mert onnan másfél óra volt Kecskemétre érni, innen pedig negyven perc. Az is megfordult a fejünkben, hogy Kecskemétre költözzünk, de annyi a dolgom Pesten is, hogy ezzel magamnak tennék keresztbe.

MN: Két év után eljöttél a Vígszínházból. Ehhez képest ez már a hatodik évadod Kecskeméten, ahol azért lássuk be, a fővárosi és az országos közönség kevesebbet lát. Mi az, ami ott tart?

SZJ: Eredetileg azért szerződtem oda, hogy olyan prózai szerepeket játsszak, amiket a fővárosban esetleg nem kaptam volna meg. Musicaleket ugyanis a Madáchban vagy az Operettben is játszhattam volna, de nekem mindig a próza volt a kihívás. Meg az is vonzó Kecskeméten, hogy olyanokkal dolgozhattam, dolgozhatom – Zsótér Sándorral, Mohácsi Jánossal, Rusznyák Gáborral –, akik érdekelnek, mint rendezők. Azután később elvállaltam néhány táncos-komikus szerepet is, például Mágnás Miskát vagy Bóni grófot a Csárdáskirályből, de addigra már ezeket is élveztem. És ezek mögött is volt olyan vállalható koncepció, ami miatt igent mondhattam.

MN: És talán nem is skatulyázódtál be…

SZJ: Pont ezért is mentem Kecskemétre. De nagy szerencsém van, mert sokat vagyok folyamatosan Pesten is és vidéken máshol is. Ami pedig a Vígszínházat illeti, ma már lehet, hogy az ottani helyzetekre is másképp, érettebb fejjel reagálnék. De azokból az évekből is profitáltam, noha akkoriban még nem voltam elég nyitott arra a jólfésült, profi gépezetként működő színházra.

MN: Lázadtál vagy nyeltél?

SZJ: Ez is, az is. Nem voltam oda való. Nem tudtam azonosulni a közeggel. Ma már jobban tudnám kezelni, ha ilyen helyzet adódna. Néha próbáltam hangot adni annak, hogyan gondolkodom, de nem tudom, sikerült-e eléggé. Mindenesetre egyfajta görcs, szorongás volt bennem, nem tudtam feloldódni.

MN: Úgy tűnik viszont, hogy azóta sokkal többet dolgozol zeneszerzőként.

SZJ: Gyakran előfordul, hogy zeneszerzőként is, színészként is benne vagyok egy előadásban.

MN: Hogy működik a színházi zeneszerzés? Mennyire kapsz szabad kezet?

SZJ: Rendezője válogatja. Van, aki teljesen szabad kezet ad. De van, aki közli, hogy ezen és ezen a ponton mondjuk egy ABBA-t szeretne hallani, netán még azt is megmondja, hogyan épüljön föl a dal. Ezt nem annyira szeretem, mert akkor a teljes zenei koncepciót alá kell rendelnem az adott számnak, vagy ha nem rendelem alá, akkor lelóg az egészről. (Zsótér Sándor kecskeméti Gabler Heddájának első felvonása végződik egy nagyon hangsúlyos ABBA-számmala szerk.) Vannak aztán köztes verziók, amikor a rendező ennyire nem határozza meg a számot, de azt igen, hogy erre és erre a helyre ilyen és ilyen hatású zenét szeretne. A színházi zeneszerzés alkalmazott műfaj, és nem is gond, ha valami támpontot kap az ember, mert az alapján el lehet indulni. De Jordán Tamás például, amikor megnyílt a szombathelyi Weöres Sándor Színház, teljesen szabad kezet adott Az ember tragédiája zenéjéhez. Egyébként néhány éve indult a Zeneakadémián az alkalmazott zeneszerzés szak, ami nagyon érdekelne, de jelenleg sehogy sem tudnám belezsúfolni az életembe.

MN: De minek neked már az alkalmazott zeneszerzés szak?

SZJ: Azért jól jönne. Mert a zeneszerzői munkáimat is autodidakta módon, egyikről a másikra építettem fel. De ha pár alapvető fogást megtanulhatnék, hogyan kell például profin felrakni egy rezesbandát, ahelyett, hogy egyesével játszom fel a hangszereket, az sokat segítene. Szívesen elsajátítanám ezeket a technikákat.

MN: Mennyire használod a számítógépet a zeneszerzésnél?

SZJ: Nem vagyok a technika ellensége, de ha egy előadás akusztikus zenét kíván, akkor ott élő hangszereket használunk. Van annak izgalma, ha valaki a kettőt megfelelően tudja ötvözni.

MN: Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy vannak zeneszerzők, akik már nem zongoránál ülve, lekottázva szerzik a dalokat, hanem bizonyos paramétereket beállítanak, és a gép keveri ki a végeredményt.

SZJ: Nem, ilyet én nem csinálok, először mindig a dallamot találom ki az akkordmenettel. Úgy használom a számítógépet, hogy azt mondom a hangmérnöknek, hogy most adj be légyszi egy klarinét- vagy egy nagybőgőhangszínt, és akkor feljátszom zongorával. Miután kész a partitúra, hívom a zenészeket. De olyannal nem érem be, hogy mondjuk, egy C-dúr akkordra a gép játsszon futamokat. Még a dobot és a cintányért is magam szoktam feljátszani.

MN: Színészként mennyire vagy elégedett?

SZJ: Most egy Madách színházi és egy Operett színházi premierem is lesz, és remélem, Kecskeméten is megtalálnak továbbra is a jó szerepek. Azért is mondom, hogy utólag nem bánom a Vígszínházat, mert ha az nincs, akkor nem ismerkedtem volna meg Mundruczó Kornéllal sem. Először mint zeneszerző kerültem hozzá, de azóta játszom is velük rendszeresen. Az nagyon jó közeg nekem. S azért is nagyon fontos nekem Kecskemét, mert kevés az a színházigazgató, aki elengedne Kornéllal úgy próbálni, hogy olykor négy hétre is távol vagyok a színháztól.

MN: A nemrég bemutatott Queen-musicalben is te vagy a főszereplő az egyik szereposztásban, ehhez képest a veled meghirdetett egyik alkalommal sem te léptél fel.

SZJ: A próba időszaka alatt még A jóember Szecsuánból kecskeméti próbái zajlottak Zsótér Sándorral. Így nagyon kevés We Will Rock You-próbán tudtam ott lenni. Amikor pedig mégis, akkor mindig az első szereposztás próbált, s hiába tudtam a szerepemet egy partnerrel és az asszisztenssel a próbateremben, azt nem vállaltam, hogy egyetlen színpadi összpróba nélkül lépjek fel. Az utolsó pillanatig reménykedtem, de nem jött össze. Remélem, januárban be tudok majd állni és egyeztethető is leszek.

MN: Jársz folyamatosan énektanárhoz, mint az énekesek?

SZJ: Nem. De többen kértek már, hogy tanítsam őket énekelni. Nincs ilyen ambícióm. Mivel magam sem tudatosan művelem ezt a műfajt, fogalmam sincs, hogyan kellene valakit rávezetni arra, hogy megfelelő technikával énekeljen.

MN: Összességében akkor elégedett vagy a dolgaiddal?

SZJ: Még sohasem volt, hogy maradéktalanul elégedett legyek. Amikor végre elégedett lennék valamivel, mindig jön egy olyan mozzanata a produkciónak, amire azt mondom, na, erre még nem gondoltam. A zeneszerzésben is alapos vagyok. Ha kell, akár hajnalig dolgozom, hogy minden a lehető legpontosabb legyen, olyan, amilyennek szeretném. De főpróbahéten már nem lehet a szereplőket újabb zenével megzavarni. Színészként még kipróbálhatok valamit – persze, a rendezés bizonyos keretei között – egy következő estén, de mással zeneszerzőként nem kísérletezgethetek. Nagyon szerencsés vagyok, mert sokféle munkám van, és bármi is az, csak akkor vállalom, ha élvezem.

MN: Számos pesti és vidéki színházat ismerhetsz belülről. Hogyan érintettek az utóbbi időben kirobbant szexuális zaklatásos ügyek?

SZJ: Ez a jelenség egyáltalán nem a színház sajátja, nagy hiba, ha csak a színházi világra toljuk. Azok, akiknek a nevéhez mostanában az abuzálás kapcsolódik, a régi, hierarchikusabb világban szocializálódtak, idősebb embe­rek. Az a kultúra másképp működött volna? Ezek a zaklatások inkább részei voltak, mint ma? Ma is van ilyen – én is hallottam eseteket –, de más a módszer. Ma nem konkrétan hangzanak el ezek a vágyak, inkább ráutaló magatartás formájában jelennek meg. Ezzel az ajánlattevő levédi magát a következményektől, hiszen ő nem is mondott, nem is tett semmi bántót. Az áldozathibáztatást pedig kifejezetten elítélem. Németországban egyébként úgy működik, hogy nem hangzik el az illető neve, viszont bíróságra viszik az ügyét. Ez szimpatikusabb, mert ott megbűnhődik az illető, de nem nullázódik le egyetlen pillanat alatt a pályája, ahogyan itt történt. Minálunk az elkövető méltóságába akarnak tiporni, nem pedig maga az ügy van fókuszban.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.