Magyar Narancs: Popkoncerttel ünnepli a születésnapját. Miért ezt a formát választotta?
Kern András: Mert van nekünk egy koncertprogramunk, és azt kérdezte a szervezőnk, Geszti Margit, legyen-e idén januárban is egy ilyen. Mondtam neki, legyen, mire ő azt mondta, nem baj-e, hogy csak 28-ára van dátum, ami a születésnapom, mire én azt válaszoltam, nem baj. Ilyen egyszerű az egész.
MN: Ugyanolyan koncert lesz, amilyet már évek óta láthatunk?
KA: Nem, de hasonló. Jobban meg lesz spékelve vendégekkel. Nem vagyok én énekes, nincs nekem hatféle koncertem. Kicsit beszélek is, de prózai művek előadása nem lesz.
MN: Semmi ünneplés?
KA: Megbeszéltem Verebes Pistával, hogy mondjon valamit, de arra is kértem, hogy a születésnap maradhat, viszont a számot hagyja ki, mert én azt már nagyon utálom. Úgyhogy ha lehet, mi se nagyon foglalkozzunk ezzel a… na, hetvennel, ha annyira akarja.
MN: Legyen akkor hatvan. Első filmszerepét hatvan éve, 1958-ban kapta. Emlékszik arra, hogyan választották ki a Kaland az állatkertben című film főszerepére?
KA: A Margitszigeten volt egy napközis tábor, a Petőfi tábor, oda kellett járnom nyaranta, mert dolgoztak a szüleim. Ide jöttek ki a filmesek, és kiválasztottak pár srácot, köztük engem is. Akkor még próbafelvételnek hívták a castingot, néhány olyanon vettem részt, aztán valahogy eljátszottam azt a kisfilmet. Utána más filmekbe is hívtak.
MN: Teljesen magától értetődőnek vette, hogy reflektorfénybe került?
KA: Valamennyire igen. Voltak már korábban is erre utaló jelek. Apám nagy Molnár Ferenc-rajongó volt, nyolcéves koromban elolvastatta velem A Pál utcai fiúkat, de azt kérte, hogy mondjam hangosan is, adjam elő valamelyik fejezetet. Akkor elmondtam, ő meg elmondta, hogyan is kéne elmondani. Színész akart lenni… vagy rendező, ilyesmi.
MN: Az ország az 1962-es Ki mit tud?-on ismerte meg parodistaként. Ez hogy jött?
KA: Kicsit tudtam utánozni tanárokat, kicsit tudtam utánozni színészeket, és olyan természetes volt, hogy az osztálytársammal, Pintér Gáborral csinálunk egy paródiaszerű számot. Ezt ismerhette meg akkor az egész ország.
MN: Maguk akkor 14 év körüliek voltak, még általános iskolások. Honnan ismerték ilyen jól a művészvilágot? Látva a műsorszámukat már-már bennfentesnek tűnnek.
KA: Kicsit bennfentesek is voltunk. Ahogy mondtam, addigra én már több filmben szerepeltem, de szinkronizáltam, rádióztam is, mert akkoriban kézről kézre adtak a gyártásvezetők, úgyhogy elég jól megismertem azt a világot. Amikor szinkronizáltam, Avar István, Szabó Gyula, Somogyvári Rudolf mellett állhattam. Ha elmentem délután a rádióba, a Pagodában Greguss Zoltán, Gábor Miklós és Básti Lajos mellé ültem le. Én akkor elég jól megjegyeztem, hogy ők miről beszéltek, mondhatnám azt is, hogy belemászott ez a világ a fülembe. De a Ki mit tud?-os számba apám is besegített. Ő egyébként ismerte Alfonzót, mert együtt volt vele munkaszolgálatos.
MN: Egy korábbi interjújában arról is beszélt, hogy édesapja Radnóti Miklóssal együtt focizott a Szent István parkban.
KA: Igen. Glatter Mikinek hívták, és nagyon jól futballozott. Osztálytársak voltak, vagy csak iskolatársak. Nem is tudom.
MN: A családja hogyan élte túl a vészkorszakot?
KA: Szerencsével. Anyám kilépett a sorból, amikor vitték őket a Duna-partra. Azt mondta a Haller téren, hogy nagyon fáj a feje, bemehet-e egy patikába. A nyilas meg rendes volt, azt mondta neki, hogy igen, ő pedig nem ment vissza, elslisszolt a hátsó kijáraton. Ezt egyébként beleírtam a Gondolj rám című filmembe is. Apámat meg – ahogy mondtam – munkaszolgálatosnak vitték. Úgy élte túl, hogy a Légió-hágón, amikor nem figyeltek oda a keretlegények, Alfonzó fogott egy fehér lovat, és azt kérdezte: „Ki akar hazajönni?” És erre az Eichner Gyuri, a Poór Imre meg a Kern Pista azt mondták, hogy mi. És haza is jöttek. Kicsit hasonlított az egész Tabi László anekdotájára. Ő állítólag úgy jött haza talán a Don-kanyarból egy üres vödörrel, aminek nem is volt alja, hogy amikor kérdezték tőle, hova megy, mindig azt válaszolta, vízért. Valahogy így jöttek haza két-három hét alatt az apámék is – a lovat persze megették útközben.
| ||
MN: Mennyire volt ez téma odahaza?
KA: Kevéssé, de azért téma volt. Ha a szüleim nem élik túl, akkor én sem vagyok. De apám testvérét, a nagynénimet elveszítettük. Őt Benkő Gyula bújtatta, de nem bírta a bezártságot. Két hét után kiment az utcára, igazoltatták a villamoson, és el is vitték örökre.
MN: A Ki mit tud? a beatmozgalom indulásával esett egy időbe. Soha nem jutott eszébe, hogy zenekart alapítson?
KA: Nem. Én annyira filmes akartam lenni, hogy amikor mások gitárokat meg erősítőket raktak össze, akkor mi kamerákat szereltünk és negatívot vágtunk. A József Attila Művelődési Ház amatőrfilmes stúdiójába jártam, és ájultan néztem az ott tanító profikat, tőlük tanultam meg egy csomó fogást. Aztán Edelényi János barátommal 1965-ben megnyertük a 13. Országos Amatőrfilm Fesztivált, ráadásul én akkor már a Vígszínházban is játszottam – középiskolásként kaptam meg Arthur Miller Közjáték Vichyben című darabjában a kamasz szerepét. Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor Várkonyi Zoltán a társulat előtt mondta el, hogy „idén két díjazottunk volt, Páger Antal Cannes-ban, Kern Andris pedig a Fehérvári úton”. Ami a zenét illeti, hallgattunk persze mi is Shadowst meg Pat Boone-t, Brenda Lee-t, de az Edelényi bátyjának a szalagos magnóját inkább arra használtuk, hogy rádiójátékszerű hangokat rögzítsünk vele. Szóval, ez az egész beatzene nekem kiment a fejemből, pontosabban alig vettem észre. A főiskola idején is csak azután lettem én is egy kicsit Illés-rajongó, hogy Bodnár Erika volt az osztálytársam, ő tudott gitározni, és játszott Illés-számokat is. De koncertekre nem jártam.
MN: Találtam egy kritikát 1974-ből. A Vígszínházban akkor mutatták be A bot és gitár című darabot. Azt írják, abban remekül gitározik.
KA: Ez hülyeség. Két akkordot valahogy megtanultam, és az elég volt ahhoz a dalhoz, amit a darabban elő kellett adni. Különben egyáltalán nem tudok gitározni, sőt, soha nem is tudtam semmilyen hangszeren játszani. De énekelni sem! Akkoriban még úgy is voltam vele, hogy nekem nem szabad énekelnem, már a főiskolán az énektanárom is azzal jött, hogy: Andriskám, maga nem tud énekelni! Erre én megkérdeztem, akkor mi legyen, mire ő azt mondta, hagyjam a fenébe az egészet. Így is történt hosszú időre.
MN: De akkor hogyan lett mégis később, egészen pontosan 1985-ben aranylemezes popénekes?
KA: Aranylemezes csak majdnem… Hallásom meg ritmusérzékem azért van, amúgy meg mindig szerettem azokat az előadókat, akik nem olyan nagy hanggal is hozzá tudtak szólni a világ dolgaihoz. Szerettem Dylan meg Cohen dalait, a magyarok közül Cseh Tamás volt az egyik kedvencem. Úgy gondoltam, hogy ehhez a csapathoz, ha távolról is, de szívesen tartoznék. És amikor ezen gondolkodtam, a hanglemezgyár elküldött nekem egy anyagot, hogy énekeljem el őket. Az nem tetszett annyira, viszont úgy voltam vele, mi lenne, ha én írnám a szövegeket, mi lenne, ha ezt a nekem tetsző rock- vagy popzenét is belecsempésznénk a dalokba. Addig a színészek legfeljebb sanzont énekeltek. Na, így indult ez a lemez, elkezdtem szövegeket írni, aztán amikor elakadtam, kisegítettek a profik. Például a Lövölde tér című dal úgy született, hogy ahol nem jutott semmi az eszembe, azt Horváth Attila megírta helyettem.
MN: Elég érdekes zeneszerzői csapat írta ezt az első lemezt: Másik János, Laár András, Bornai Tibor, Heilig Gábor, de még Máté Péter is. Őket hogyan trombitálta össze?
KA: A már meglévő szövegeket szétküldtem különböző zeneszerzőknek, és aki vállalta, az vállalta, aki nem, az nem. Szegény Máté Péter írt két dalt, a felvételt már nem érhette meg, de például Somló Tamás azzal utasított vissza, hogy ő nem tud kész szövegre zenét írni.
MN: És Presser?
KA: Ő csak a Mit vegyek fel? című dal szövegében szerepelt, ami a nadrágokról szólt. Ott énekeltem: „De azért a Presseré jobb”. Ez annyira megtetszett neki, hogy a második lemezemet már teljes egészében ő írta, pedig csak egy számot kértem tőle.
MN: Egy későbbi lemezén viszont Leonard Cohen-dalokat énekel magyarul.
KA: Az nem az én ötletem volt. Az akkori kiadónk, Egyed Atilla hozta Fábry Péter fordításait. Nem volt idegen tőlem, mert Cohen dalait addigra már imádtam. Egyébként úgy ismertem meg ezeket a számokat, hogy amikor 1989-ben eljátszottuk a Körmagyar című darabot, akkor a szerzőtől, Kornis Mihálytól kaptam premierajándékba egy CD-t, amit a felesége, Göczey Zsuzsa, a Magyar Rádió zenei szerkesztője másolt át azzal, hogy „vigyél Cohent a Kernnek, mert az nagyon neki való, és nagyon fogja szeretni”. Milyen igaza volt!
MN: Legutóbbi lemezén viszont egy Bob Dylan-szám is van, ami saját fordítás.
KA: Igen a To Ramona, de az egy sokkal régebbi történet. Úgy kezdődött, hogy főiskolás korunkban Lencz Gyuri barátunknál buliztunk állandóan, akinek nagyon jó lemezei voltak. Na, ezek közül volt az én nagy kedvencem egy Alan Price nevű pasas, aki ezt a To Ramonát énekelte. Úgyhogy én nagyon sokáig azt is gondoltam, hogy ezt a számot Alan Price írta. Aztán kiderült, hogy Bob Dylan írta, de ő teljesen másképp adta elő, olyan countrys módon, míg Price zongorakísérettel, szomorkásan. Valószínű, hogy már akkor, úgy 19 évesen, megfordult a fejemben, ezt egyszer én is el szeretném énekelni. Aztán eltelt vagy negyven év, és tényleg elénekeltem. Csak úgy vaktában írtam rá a szöveget, nem is figyeltem arra, miről szól az eredeti. Nem is fordítás ez.
MN: Nem tervez új lemezt?
KA: Jó lenne, de nem adná ki senki. Most másféle lemezeket készítek. A Hungarotonnal kötöttünk egy szerződést, és Rejtő-regényeket olvasok fel. (Recenziónkat lásd: Karaktertüsszentés, Magyar Narancs, 2017. december 14.) Akkor egyébként kérdeztem tőlük, nem akarnak-e zenés lemezt is, de azt mondták, hogy nem. Állítólag ez a hangoskönyv úgy jött, hogy Várszegi Gábornak, a főnöknek a Rejtő is meg én is nagy kedvencei vagyunk. Nyolc könyvre szerződtünk le, kettő megjelent, még hátravan hat. De dalos nem kell nekik… Annyi lesz csak, hogy a Nők Lapja mellékleteként megjelenik egy válogatás-CD, és lesz rajta egy új szám is.
MN: Öt éve azzal került a címlapokra, hogy gyomorvérzéssel kellett kórházba vinni. Ezután az orvosok eltiltották a kávétól, a dohányzástól és az alkoholtól is. Azt csak viccből mondta Krizsó Szilvia műsorában, hogy leginkább az alkohol hiányzik?
KA: Többé-kevésbé igen. Mégis így van, mert a kávét a cikóriával, a cigarettát az elektromos műcigivel még valamennyire lehet pótolni, de alkoholból nincs jó pótszer, a jó alkoholmentes unikumot nem találták fel. De persze meg lehet ezt is szokni, csak nem olyan jó így.
MN: Ezek szerint maradt a munka. A hangoskönyveket említette, de három-négy éve filmet forgatott, utána pedig Dés Mihály 600 oldalas regényének, a Pesti barokknak is elkészítette a színpadi változatát, ráadásul elég sok darabban játszik…
KA: Meg lehet ezt szokni, erre vagyok dresszírozva, a színésznek különben is ez a dolga. Még aztán semmi nem úgy van, mint ahogy látszik. Például szegény Dés Misivel az volt, hogy mondtam neki, hogy nagyon tetszik a könyved, írjunk belőle egy színdarabot, mert nagyon eljátszanám benne a nagymamát. Erre ő írt egy változatot, vagyis a 600 oldalas könyvét ő egyszerűsítette le. Na, azt írtam át én valamennyire a színház kérésére, de azon megint változtatott valamit a Dés, és így tovább. Szóval, nem volt ez olyan nagy dolog – egy évet, ha összesen dolgoztunk rajta.
MN: És ami a közelmúltban a Vígszínházban történt? Évtizedek óta a társulat tagja, szinte együtt nőtt fel Marton Lászlóval.
KA: Volt még valamikor régen egy hír a Filmvilágban, ami nagyon megmaradt bennem. Egy Fellinivel készült interjúról számoltak be, amikor ő minden második kérdésre azt a választ adta, hogy „húzzuk ki ezt a kérdést”. Én csak erre az egyre mondanám, hogy húzzuk ki ezt a kérdést. Nyilván megérti, hogy nekem a Martonnal való barátságom okán nem lehet olyan véleményem erről a dologról, ami megfelelne az elvárásoknak. Ha megvédem Marton Lászlót, akkor szembemegyek 6 milliárd emberrel, vagy hányan élnek most a Földön. Ha nem védem meg, akkor meg ővele megyek szembe… Mivel semmi értelmeset nem tudok mondani, ne is sokat beszéljünk erről. Nem tartom méltányosnak az ő teljes tönkretételét, és az első időkben Marton életét is féltettem, mert volt olyan tíz nap, amikor annyira rémes állapotban volt, hogy nem lehetett tudni, életben marad-e. És – gondoltam – a halálbüntetés azért sok lenne…
MN: 1970 óta van a Vígben. Volt valaha is ehhez fogható botrány?
KA: Nem, ilyen nem.
MN: Milyen most a hangulat?
KA: Normális. Volt pár hét, amíg folyton erről volt szó, és akkor különböző emberek különböző dolgokat mondtak; mindenféle vélemény elhangzott, ilyen is, olyan is. Azóta kicsit lenyugodtak a kedélyek.
MN: Sok színészinterjúban lehet arról olvasni, hogy a hatvanas-hetvenes években mekkora tisztelet övezte a „nagy öregeket”, noha azok talán nem is voltak hetvenévesek. Érez valami hasonlót a mostani fiatal színészek részéről?
KA: Nem, de szerintem a Págerék sem tudták, hogy mi tiszteljük-e őket vagy nem. Arra sem tudnék válaszolni, ha megkérdezné, hogy tanulnak-e tőlem a fiatalok. Fogalmam sincs. Annak idején én sem mentem oda Darvas Ivánhoz, hogy hogyan kell egy alakot ábrázolni, hanem ellestem tőle ezt-azt. Az biztos, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt volt egy afféle előretolt, nagy tisztelete az idősebb színészeknek, és úgy általában. Ez ma már nincs egészen így.
MN: Baj?
KA: Á, változik a világ. Én sem voltam mindig… akárhány, szóval… ennyi éves.
