Tánc

Fogd meg a táncost!

Hodworks: Szólók

  • Artner Szilvia
  • 2017.04.09 15:03

Színház

Érzékenységüket perverzitásnak, üdítően friss szemléletüket pimasz provokációnak, az improvizációikból kimentett, különleges nyelvezetüket kódolhatatlan káosznak is magyarázták már. Ismerős tendenciák, hiszen minden kornak és műfajnak megvan a maga radikálisan újat akaró csapata. A punk nem halott, viszont nem is akar tetszeni, a legkevésbé pedig tetszelegni. Megkérdőjelezni akar dolgokat, kiengedni a szellemet a palackból, megmutatni azt, aminek mások szerint nem volna ildomos látszania.

Hód Adrienn tíz éve alapított társulata, a Hodworks mindössze néhány független alkotóból áll, de mára megváltoztatta a színpadi szabályokat. Például azzal, hogy sorban megszegték, majd azonnal újra is konstruálták azokat. Jó pár radikális, de kellemes humorú előadásukat élvezhette a nemzetközi táncélet az utóbbi években, és elismertségüket az itthoni díjak mellett az is jelzi, hogy a rangos Aerowaves fesztivál egymás után három előadásukat választotta be az évad 20 legjobbja közé. És most született egy összefoglaló jellegű, illetve érzésem szerint korszakzáró mű, amely történetesen szólókból áll. Marcio Canabarro, Cuhorka Emese és Molnár Csaba táncolják és játs­szák a 18 szólót, amely előadónak és közönségnek egyaránt kemény feladat. Hód és előadói jól összeszokott csapat, és „falkában” is tudnak az egyéni akciókra koncentrálni, úgyhogy biztonsággal végigvisznek egy tőlük szokatlanul hosszú, kétórás előadást, váltott szólókból. Azonban bőven okoznak meglepetéseket is.

Nincs klasszikus nézőtér, a nézők körbeülik az előadókat. Viszonyba kerül a két oldal, a nézők kénytelenek reagálni a történésekre, és közben elhitetik, hogy alakulhat másképp is az előadás. A próbatermi improvizációk során szigorúan rögzült a mozgás menete, nagyon pontosak a keretek, mégis úgy érezzük, hogy semmi nincs kőbe vésve. Igen, ebben is tulajdonképpen gátlástalanok.

Az előadók négyfelől lépnek be a térbe. Molnár Csaba először feszülős matyó topban, alsógatyában, lakkcipőben (a mobil jelmezeket Németh Anikó divattervező állította össze). Megrázó intró a görcs és a vágy szembenállásáról. Aztán Cuhorka Emese jön overallban, jegyzetfüzetet csapkodva. Nagyon szeretné megosztani velünk a szöveget, és ezt jambikusan slammelve teszi, mert a furcsa, töredezett beszéd új művésze is ő. Ismét Molnár, álomkék aerobikdresszben balettot mímel mint a kortárs tánc Latabárja, röhögés. Cuhorka beront hóhéroutfitben, túlvilági hanggal kísért, latinos topogással gyilkolja az időt. Két dühöngő között végre egy csendes őrült, Marcio Canabarro érkezik és vele a poézis, meg a kortárs táncos simogató. Elképesztően viselkedik a közönség, mintha egy szentet látna a színpadon, fogdossa a táncost, amint odahajol, és nem akarja ereszteni. És így tovább.

Körülbelül félidőben váltás. Molnár jelenete csak szélről, majdnem mozdulatlanul. Mintha távozóban volna a próbateremből a téli utcára, menetfelszerelésben, miközben az előadás értelméről beszél, gyagya kritikusként elemez. Aztán nincs vége, pedig innentől azt hisszük még több jeleneten keresztül. Cuhorka ismét hasít, a gyűlölet punk papnőjéből meztelen Évává válik, és az édenből való kiűzetés közben csíphetjük el. A Hodworks repülő cirkusza. Molnár mint az Úr oldalról kiabál: hogy ehettétek meg anyáddal az almát… Ez már szinte duó. Riadt technocsecsemő, skizofrén parókanő, óriás, emlékező papírszörny sorjázik előttünk, majd táncdalfesztivál fantasyjelmezekben, beéneklés egymás jeleneteibe, végül csak a nyugalom és a szépség. Olyan giccs, hogy már szinte kozmológia. Kemény, a hétköznapi tájékozódási pontjainkat is megváltoztató két óra volt. Tudnék belőle húzni, de a lényeg, hogy a Szólók végtelensége már a saját időmben lüktet tovább.

MU Színház, február 16.

Neked ajánljuk