Magyar Narancs: Láttad a Mindenkit?
Alföldi Róbert: Igen. Alapvetően tetszett, de engem úgy igazán nem kapott el. Szép a sztori, szeretem, hogy ilyen profánul van megcsinálva, de… De nem akarok itt fanyalogni. Örüljünk az Oscarnak, hatalmas siker!
MN: Azért kérdezem, mert bár Deák Kristóf kisfilmje látványosan nem a jelenben játszódik, és a problémafelvetése is egyetemes, ez nem akadályozta meg a nézők egy részét, hogy a mai rendszer elleni lázadás lehetősége jusson róla eszükbe.
AR: Ami rendben is van.
MN: Ez a hozzáállás viszont nagyjából lehetetlenné teszi, amit rögtön az első olvasópróba elején célként tűztél ki, hogy az előadás „mindenféle politikai felhangtól mentes” legyen.
AR: Azt nem akarom, hogy direkt legyen. Az viszont elkerülhetetlen, hogy a színház a máról szóljon. Ebben az országban olyan gyakran hivatkoznak a kereszténységre, hogy az már tiszteletlenség. Főleg, amikor pajzsként vagy buzogányként használják. Ehhez a gyakorlathoz például csak annyiban szól hozzá a mi előadásunk, hogy megmutatja, honnan is indult az egész, mármint a kereszténység. Jó lenne, ha az ilyen előadásokból egy-két mondat megragadna a fülünkben, és megpróbálnánk kicsit keresztényibben élni – de ezt nem folytatom, mert majd megint megkapom, hogy mit prédikál a zsidó buzi a Szentírásról. Annyit állítok, hogy ha ennyire deklaráltan keresztény ország a miénk, akkor vegyük már elő azt a Bibliát, kezdjünk el róla beszélgetni, hogy mit is ajánl az embereknek és mit vár el tőlük. Amiket ebben a könyvben olvasni lehet, azok alapügyek, mindig azok voltak, mégsem beszélünk róluk.
| ||
MN: Miután a társadalmat megosztó bal-jobb, illetve nemzeti-liberális ellentétről esik szó, nem sok kétség marad a nézőben, hol játszódik a történet.
AR: Hát hol játszódna, ha nem itt? Vagy bárhol és bármikor. De ez a jelen idő nem újdonság, Lloyd Webberék megcsinálták negyven éve.
MN: Vegyük szépen sorba, hogyan alakult az előadás! A producer hozta az ötletet, annyit tudok.
AR: Igen, Rosta Mária keresett meg. Elkezdtünk beszélgetni, megmutatta a Manchesteri Passiót, amivel egy egész város próbálta újraélni ezt a sztorit (a BBC 2006-os produkciójában Jézus biciklin gurult be a városba, ahol több ezer ember és manchesteri popzenék kíséretében, kivilágított menetben jutott el az előadás helyszínéig, az Albert térig – U. P.). És egy ponton felmerült a kérdés, hogy ki írja meg. Nekem pedig eszembe jutott Székely Csaba. Aki bent is van meg kint is, miközben kvázi kisebbségként él a kisebbségen belül. Tudja, mi a helyzet, de mégsem itt él, távolabbról szemléli az életünket. És nagyon jól ír.
MN: Azt elmondanád, hogy miért pont ezeket a zenéket választottad?
AR: Nem én voltam, a dalokat is a Csaba válogatta! Annyit mondott a Mari, hogy legyenek mai slágerek. A passiók általában zenések, és akkor már legyenek a mi énekeink is a folklór részei, ahogy régen a népies passiójátékoknál. Szerintem Csaba olyanokat választott, amik tovább viszik, gazdagítják a történetet. Amikor meghallgattam őket, az iszonyatos szembesülés volt a saját sznobságommal. Mert persze én is olyan vagyok, hogy nem hallgatok popzenét, de azért megvan a véleményem róla. Most megdöbbentett, hogy a popzene ugyanazt csinálja, amit mi, ugyanúgy azt vizsgálja, ami körülöttünk van, ugyanúgy megpróbál mélyre menni, őszintén beszélni a társadalmi problémákról…
MN: A Pokolgép és az Ocho Macho?
AR: Igen, azok is. Látod, hogy te is sznob vagy.
MN: Akkor úgy kérdezem, hogy nem túl eklektikus ez a zenei kínálat. És nem áll távol a darab nyelvétől?
AR: A hangszereléssel tudunk teremteni egy közös zenei világot.
MN: És abba már beleszóltál?
AR: Hajjaj. Hiszen nekem dramaturgiailag fontos a hangszerelés, azt nem lehet a rendező nélkül kitalálni.
MN: És hogyan képzeljük el az összképet? Rockopera, népünnepély, látványos show-műsor…
AR: Nem lesz semmi show, rendes jelenetek lesznek, áll az 50 méteres színpadon egymástól 30 méterre két ember, és beszélgetnek. Nem könnyű feladat, de nagyon megrendítő, hogy milyen ereje van ilyen távolságban is a szónak.
MN: De aztán csak bejön néha 60-70 táncos. Ilyesmik nélkül nehezen élne meg bármi ekkora színpadon.
AR: Vagy bejön 120, igen. Nézd, ezek nekem is félelmeim voltak, mármint hogy működnek-e a prózai részek, a színészek és a szöveg magukban. Most, három próbanap után viszont azt látom, hogy ez rendben lesz. Azt látom, hogy ha nem megilletődötten állunk a téma előtt, hanem egy mondat az, ami – akkor elkezd élni. Ha embereket látunk a mítoszban, az nem tiszteletlenség és nem a Biblia kigúnyolása, hanem éppen ellenkezőleg, a komolyan vétele. Ahogy Ferenc pápa is komolyan veszi, és ezáltal élővé teszi a vallást. Azt kéri, hogy nézz rá a saját hitedre. Nem is szeretik itthon sokan. De a szememben ő egy végtelenül hiteles hívő ember, még akkor is, ha én nem vagyok az.
MN: Szóval lesznek 120-an a színpadon. Az sok. Hányat tudtok próbálni?
AR: Sokat, négy hetet, 10-től 6-ig.
MN: És nem érzed pazarlásnak, hogy csak egyszer adjátok elő?
AR: A betlehemezést sem nyomják le márciusban.
MN: De ez lemehetne októberben is.
AR: Gondolom, igen, de az időpont és az egyszeriség is hozzáadhat a közösségi élményhez. Olyan sokat nem foglalkozom ezzel, mert igazából nem igényel másfajta, pláne kevesebb rákészülést az egyszeri előadás, mint a repertoárdarab. Ugyanannyi melót kell belerakni.
MN: Azt az olvasópróbán is mondtad, hogy a Passió XXI közösségi esemény szeretne lenni. Mit értesz ez alatt?
AR: A világban sokfelé, például Dél-Amerikában, Spanyolországban máig megvannak ezek a rítusok, ha úgy tetszik, bulik, amik közel hozzák a hitet. Ami valójában közösségi élmény, hiszen a tömegben mind ugyanazt szeretjük, ugyanazt érezzük.
MN: De, ugye, nem arra gondolsz…
AR: …hogy a közönségből mindenki feláll, és önkívületben hallelujázik? Nem, az másik műsor.
MN: Arra gondoltam, hogy itt ugyebár nem a közösen megélt vallási áhítat fogja közösségbe szervezni a nézőket.
AR: Nem, persze. A közösségi élmény éppen hogy elmossa a hívők és a nem hívők közti határokat. Én, aki nem vagyok hívő, a menekülteknek nyújtott önzetlen segítséget látva éreztem azt, hogy része vagyok egy közösségnek, vallásos és nem vallásos emberekkel együtt.
MN: Már másodszor mondod, hogy nem vagy hívő.
AR: Azt hiszem, azért ismételgetem ezt, mert mindig nagyon szerettem volna megtalálni valami hitet, de egyelőre valósan nem sikerül. Vannak mélyen hívő barátaim, különféle vallásokkal, és van rajtuk valami békesség.
MN: Ezt irigyled?
AR: Nagyon.
MN: Jézus a Bibliában is esendő, de ott nem kérdés, hogy ő a megváltó, Isten fia. A ti passiótokban ez minimum kétséges, nem?
AR: Erről eszembe jut egy másik újságíró, aki odajött egy sajtótájékoztatón, és azonnal nekem szegezte a kérdést: Jézus isten volt vagy ember? Nagyon sokan írnak erről a kérdésről, vallástudósok, hívő és nem hívő emberek értekeznek erről, tehát biztosan nem én vagyok a hiteles személy, aki ezt el tudnám dönteni. Nekem az a kérdésem, hogy felismerik-e a szereplők a megváltót. És ha ma jönne el közénk, akkor mi felismernénk-e?
MN: A szövegkönyvből azt olvasom ki, hogy nálatok Júdás válik az egyik leghangsúlyosabb szereplővé, az ő alakját értelmezitek át leginkább.
AR: Természetesen a történeten nem változtattunk. De azt remélem, hogy minden alakot kicsit közel tudunk hozni. Júdás nagyon akar valamit. Csak máshogy akarja, mint a többiek. Feszíti az a bizonyos indulat, ami szerintem mindannyiunknak ismerős lehet.
MN: És mi volt az, ami a legjobban meglepett a próbák alatt?
AR: Hogy ezek hiteles mondatok. Nemcsak a Csaba szövegére gondolok, hanem a Bibliára. Hogy meg lehet fogni ezeket a bődületesen egyszerű mondatokat, amiket ha most elmondanék, mindketten szívnánk a fogunkat, hogy mik ezek a falvédőről levakart naiv bölcsességek a mai világban – szóval ezeket meg lehet fogni úgy, hogy hitelesen szóljanak. És úgy is meg lehet hallani őket, hogy az nem nyom agyon, nincs benne az a nagy görcs, hanem még mosolyogsz is tőle. Mert felszabadít, és valami boldogsággal tölt el.
MN: „A hatalom szereti meghurcolni a képzeletbeli ellenségeit” – olvasom a darabban. Idefelé, a folyosón láttam Jordán Tamást; mit gondolsz az ő meghurcolásáról?
AR: Amikor meghallottam, hogy visszadobták a pályázatát, először nem gondoltam semmit, hanem őrjöngtem. Gyűlölködtem, a legalpáribb módon. Amit nem szabad, ami a legnagyobb csapda: ha belecsúszol, ha nem tudsz uralkodni magadon. Na, erről az indulatról beszéltem Júdásnál.
MN: És miután megnyugodtál?
AR: Akkor azt gondoltam, hogy ezt is szarul csinálták. Ha legalább behívja Tamást a szakmai bizottság, legalább a látszat kedvéért végigcsinálják az eljárást úgy-ahogy, akkor nincs ekkora balhé. Amúgy nem bonyolult a történet: az a fontos, hogy ne legyen pozícióban olyan, akinek a felfelé nyalás nem szerepel a prioritásai között. Ne legyen olyan még az ország szélén lévő vidéki színházban sem, aki másmilyen. Vagy még csak az sem kell. Aki gondolkodik. Ilyen egyszerű.
MN: Sokan kiálltak Jordán mellett. Ebből a szempontból jól vizsgázott a szakma?
AR: Dehogy vizsgáztunk jól! Nyílt leveleket írogatunk, na sag schon!
MN: Az egy gesztus, ha szakmai szervezetek vagy a Nemzet Színészei írnak egy levelet.
AR: De rá kellene jönnünk, most is megtanították nekünk, hogy a gesztusok nem elegek. Lesöprik őket. A nyílt leveleket mindig ugyanazok írják alá, akikre aztán jól rásütik, hogy ők a hangos kisebbség. Ennek nincs elég ereje.
MN: Jobb, mint a semmi. Mit kellene csinálni még?
AR: Mondjuk, nem játszani egy este egyik színházban sem, az egész országban sehol. Be kell hívni a közönséget, ki kell állni, és azt mondani, hogy ma este nem játszunk. Helyette beszélgessünk arról, ami van. Vagy be kell hívni a politikusokat, játsszanak ők!
MN: Nem tudtak vagy mertek rosszat mondani Jordán színházáról a pályázatát elutasító kormánypárti képviselők. Talán az egyetlen, úgymond, tartalmi kifogásuk az volt, hogy te túl sokat rendeztél ott.
AR: El is gondolkoztam rajta, hogy beperlem őket, mert ez hitelrontás.
MN: Legalábbis egyértelmű üzenet a színházaknak: aki elhívja Alföldit, azt nem egykönnyen választják meg újra.
AR: Ami abszurd, hiszen nem vagyok ennyire különleges, fontos ember. Csak én lettem a mumus. De hadd mondjak valami szépet is: amikor kimentek Jordánért tüntetni a szombathelyiek, az felemelő volt. Nagy színházi pillanat.
| Kik? A Zikkurat Színpadi Ügynökség produkcióját április 9-én játsszák a Papp László Budapest Sportarénában. Szabó Kimmel Tamás alakítja Jézust, Stohl András Júdást, László Zsolt Kajafást, az egymással kérdéses viszonyban lévő Magdolnát és Pétert pedig Tóth Gabi és Feke Pál. A koreográfus Gergye Krisztián. A zenei anyagba beledolgozzák 11 együttes dalait, az Anna and the Barbiestól és a Subscribe-tól kezdve a Quimbyn és a Kispálon át a Tankcsapdáig. |
