Azt mondják, hogy az emlékezet körülbelül nyolcvan évet képes átfogni, három-négy generációt – utána már történelemkönyvi fejezetnek látja az eseményeket. A holokauszt hetven éve történt. Magyarországon is. A történeteket pedig el kell mondani, még most, még akkor, amikor nem csak a történelemkönyvekben és a tanulmányokban olvashatók. Ez az alapelv, ezért jött létre az eseményt szervező A holokauszt és a családom Facebook-csoport is. Mert a csend nem alternatíva.
| ||
Mi (a generációnk? a kis vidéki faluban felnövők? általánosíthatok-e? nem tudom) keveset tanultunk erről az iskolában, pontosabban: amit tanultunk róla, azt úgy, mint kívülállók. Talán azért így emlékszem, mert a környezetünkben nem voltak erről személyes emlékek; és talán mert kicsik voltunk ahhoz, hogy belegondoljunk abba, kezdeni kell valamit a közösségi felelősség fogalmaival; hogy belegondoljunk, az égő áldozat nem csupán szimbolikus nyelv; mindez nemcsak történelmi adat. Emlékszem, nyolcadikos általános iskolások voltunk, amikor megnézettek velünk egy filmet a magyar holokausztról, tulajdonképpen Radnóti kapcsán. Valami félfikciós keretbe emelt történet volt, csak a megrendültségre emlékszem, meg arra, hogy az egyik osztálytársam sokat sírt utána. Mi nem sírtunk, csak nagyon csendben ebédeltünk a menzán.
Most is mintha hasonló érzéssel ültem volna a színházban. A jelenlevők közül szinte mindenkinek volt egy vagy két története: a nagyszüleiről, a szüleiről vagy saját magáról. Kényelmes lenne kívülállónak maradni, de nem lehet. Nem tudom, van-e relevanciája egyáltalán az együttérzésnek – hülye szónak tűnik. Nem tudom, mennyire kell szégyellnünk magunkat a történelem bűnei miatt. De ha nincsenek is saját sebeink, a közösség sebei attól még ránk is vonatkoznak. Ezért kell meghallgatni a történeteket.
| ||
A felolvasás délután hattól hajnali fél kettőig tart a tervezett éjfél helyett. A közönség (lehet-e így hívni?), a résztvevők cserélődnek; van, aki időnként vissza-visszatér. A kisszínpad nézőtere helyett csak a nagyobbik teremben férünk el, ott is van, aki csak a földön, párnákon ülve. Fiatalok, középkorúak, idősek egyaránt. Rengeteg a történet, és nem mindenki merte vállalni a személyes felolvasást, így a Centrál Színház társulata lett az emlékezet szócsöve (Básti Juli, Puskás Tamás, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Pokorny Lia, Kulka János, Kornis Mihály – hogy csak néhányukat említsük). Egy deportált édesanya levelével kezdünk, aki megpróbált valamiként elköszönni, útmutatást hagyni a Ménesi úti apácáknál elrejtett fiaira. Mesélnek szülőkről, akik túléltek, megtalálták egymást, és próbáltak újra élni. Ez is egyfajta heppiend, még ha furcsa is ezt mondani. De a szembenézés azoknak sem könnyebb, akiknek a felmenői a másik oldalon álltak: családon belül feloldani például egy olyan helyzetet, amikor a férj szülei holokauszt-túlélők, a lányé pedig a nyilasok leszármazottai.
Tabu volt emlegetni a történteket – ezt is többen mesélik. Hogy most, csak ennyi idő után lehet emlékezni. Van, aki édesanyja haláltáborban viselt rabszámát tűzte ruhájára, így mesélt. Nevek és arcok a történelemkönyv bejegyzései mögött. A megmenekülések sokfélék, csak a halálok, a gyilkosságok tűnnek bántóan egyformának. Két kislányt még Pesten mentettek meg, a menetből észrevétlenül felrántották őket a villamosmegállóba, aztán a hetekig tartó bujdosásban úgymond szerencséjük volt. Túléltek. Van, aki úgy, hogy állatorvosként segített Mengele beteg macskáján, így „valamiféle védettséget élvezett”. Sas József a Klauzál utca 35.-ről beszél, a csillagos házakról, a kisfiúként átélt borzalomról, a Dunába lövetésről. Arról, ahogy testvérével, szilvalekváros kézzel szorították az oszlopot.
Az egyéni emlékezetből kollektív emlékezetet csinálni, az elmondásban feloldást találni – erről szólt a tegnap este. Egy dolgot nem lehet, tartani a „nem beszélni erről a szégyenről, mert akkor nincs”-állapotot. Ezt ma nem lehet elégszer sulykolni. És ez nem arról szól, hogy felmentsük magunkat a történelem alól; nem arról szól, hogy kényelmes legyen.
