Mindennapi nagyítások

Szputnyik Hajózási Társaság: Majdnem

  • Deres Kornélia
  • 2012. február 21.

Színház


Fotó: Tóth Simon Ferenc

Annyira ismerős, hogy csak röhögni lehet. Ahogy szex után kimegy májast enni. Vagy egész nap a laptopot bámulja köntösben. Esetleg túlpörög, és otthon is munkatelefonál. Ahogy kínait eszik. Ahogy fel akar vágni a szakértelmével. A beszédes című Majdnem a harmincasok kisszerű és abszurd mindennapjait lesi meg, de közben nem veszi túl komolyan magát: egy generáció önreflexív látlelete, Czukor Balázs rendezésében.

A Szputnyiknál egyébként nagyon gyakran megfordultak fiatal és/vagy pályakezdő rendezők (Gigor, Göttinger, Kárpáti, Dömötör, Kovács). Rendhagyó rutin ez, ilyenfajta nyitottságot finoman szólva kevés színház részéről tapasztalni. Czukor rendezőként a Törmelékekkel és a Hókirálynővel debütált Bodó Viktor csapatában két éve. Miközben tudni, hogy a szputnyikos színészek mesterfokon űzik az instabil világ groteszk színpadi ábrázolását, Czukor ezúttal a valóság extremitását nem a káosz felől mutatja be, hanem a hétköznapiságot teszi nagyító alá. Az eredmény ettől még ugyanolyan (ön)ironikus.

A deficitek harca ez, ahogyan két emberpár bájolog, méricskél, füllent, dohog, kínoz. A vidéken élők kényszervendégségbe érkeznek a fővárosiakhoz, akiknek enélkül is épp elég harcolnivalójuk van egymással. De mindenkinek megvan a maga félnivalója, kinek a gyerek nem jön, kinek az ihlet. Közben életmódok csapnak össze finoman, mindenki bájosan megütközik a másik szokásain. És mindezt hiperminimálban: a színészek tartják a mértéket, és olyan pontosan adagolják a százszor hallott-látott félmondatokat és pofavágásokat, hogy a MU kis terében az illúzió teljessé válik. Hay Anna munkamániás miniszoknyása, Hajduk Károly zsibbadt írója, Molnár Gusztáv melák ezermestere, Székely Rozi ártatlanságában szeretni való felesége kompakt négyest alkot. Eközben a rendezés sem faksznizik, a színtér mellett belakja az előteret is, szimultán térkezelése egyszerű fényváltásokkal tagolódik.

Sajnos a sztori az utolsó harmadban vontatottá válik, az addigi tempó akadozik, üresjáratok érződnek. Ettől függetlenül a Szputnyik még mindig száll: érdemes rá felkéredzkedni.

Mu Színház, január 21.

 



 

 

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.