Márpedig ez bármikor megtörténhet - ha vannak ellenségeink, azért; ha nincsenek, akkor egyszerűen azért, mert sok az őrült, a perverz és a terrorista a világban. A helyzettel nem lehet mit kezdeni: az ember elmegy a rendőrségre, aztán ülhet ölbe tett kézzel - ez teszi az egészet igazán rettenetessé.
És ez - pontosabban ennek megrázó erejű megjelenítése - teszi az előadást figyelemre méltóvá: az anyát megformáló Fodor Annamária játékában egyszerre van jelen a teljes elkeseredettség, a tehetetlenség dühe (hol a rendőrség, hol saját maga felé), az értetlenség és a mindent átható szomorúság. Látszik rajta, ahogyan megszűnik számára a külvilág, nyilván nem is hallja a rendőr kérdéseit; totális magára hagyatottsága végtelenül átéltté, a teljes évadból kiemelkedővé teszi játékát: a színész semmilyen módon nem próbálja eltávolítani magától a szerepet.
De a színdarab elmarad Fodor alakításától. Sem Galcerán, sem a dramaturg nem akart "túl tömény" lenni, pedig az ügy fokozatos eszkalálódását (a gyerekrabló idővel bejelentkezik webkamerán, és látszólag ok nélkül egy ketyegő bombát helyez el a gyerek mellett) felvezető és levezető részek mindent megtesznek, hogy agyoncsapják a feszültséget, amelyet a szerzőnek egyébként - ha nem is virtuózan, de azért - sikerül megteremtenie. A rendőröket játszó színészek - Tóth Ildikó, Kövesdi László és Ficzere Béla - egyenetlen színvonalon, néha túl teátrálisan játszanak; Gáspár Anna találóan hozza a goth informatikus ziccerszerepét. Baksa Imre biztos kezű rendezése jó érzékkel tartózkodik mind a könnyű poénoktól, mind a sematizálástól. Ám hogy az előadás napokra beássa magát az ember agyába, arról legfőképp és elsősorban Fodor Annamária tehet.
Új Színház, január 23.
