Színház

Ifjúsági színházat szeretne L. Simon László a Hevesi téren, akár önállóan, akár a Nemzeti Színház részeként. Az igazgatót arról kérdeztük, mit szól az ötlethez, a kritikusokat meg arról, szükség van-e egy új ifjúsági színházra.

A Bozsik Yvette Társulat Orfeusz és Euridiké című nyolcvanperces, kétrészes és mindezek ellenére cseppet sem unalmas előadása a radikális eklektika jegyében készült.

Ez itt ifjúsági színházi előadás, ifjaknak és véneknek. Baromi fontos, bocsátom előre - és igen jó is; jósága az erejében rejlik. Egy folyamatot látunk - mintha-laboratórium.

A premierközönség kifütyülte és a német kritikusok sem kímélték a Krétakör vezetőjének bemutatóját. Pedig a kamaradarab sajátosságai és a tradicionális női szerepek újragondolása egyaránt figyelemreméltó.

Műsort vezet a Klubrádióban, mindig a kultúráról beszél és beszéltet; könyvről, színházról, filmről, kiállításról. Makacsul nyomja, mintha hallgatóinak az lenne a legnagyobb gondja, merre menjenek, mit nézzenek meg a hét végén. Esténként játszik, hisz színész.

Volt már magyar filmsztár a Valami Amerika idején és a Csillag születik zsűritagja is. Jelenleg a Madách Színházban játszik. A prózai és a zenés színház szembenállásáról, buta szőke nőkről és nagy drámai szerepekről beszélgettünk vele.

A kormány egyebek mellett a Nemzeti Színház végét is a karácsonyfa alá teszi az ő népének. Amikor az alábbi interjú készült, már megvolt az a bizonyos "szakmai" bizottsági meghallgatás, amelynek végeredményére a kinevező hivatkozni fog, de a döntést még nem hozták nyilvánosságra. Azt csak az új igazgató, Vidnyánszky tette meg, számos nyilatkozatának - nem a szövegével, hanem a - jelentésével. Alföldi mindvégig azt mondta, bízik abban, hogy az általa vezetett színház eredményeit megbecsülik a politikusok - vagyis a szakmai alapú döntésben. Azt kérdeztem legelőször, hogy bizalom ide vagy oda, kommunikáció meg amoda, azért vajon tudja-e, amit tud.

Talán nincs is olyan prózai színházi előadás az országban, amelyben egyetlen hangnyi zene sincs. De mitől lesz a zene több, mint a díszletek tologatásának zaját elnyomó trükk vagy a krokodilkönnyeket bús hegedűnyűvéssel megtámogató blöff?

Vadonatúj zenés darab - mi több: "zenés pesti cécó" - a Vígszínház színpadán, egyenesen bő száz évvel ezelőttről, legalábbis ami a figurákat és a mesét illeti. Bár ez utóbbi fordulatai oly időtlennek mutatkoznak az időben, mint a békebelinek tudott helyek közül a kávéház, a kávéházi szórakozások közül a kártya, azért mégiscsak a boldog békeidő lengi be a sztorit és az atmoszférát. A békeidő boldogsága akkor hág önnön csúcsára, amikor a darab végén 1914-et emlegetik.

Ezt a cikket máshonnan, mint Bacsó Péter mitikussá kondenzált filmjétől aligha lehet elkezdeni.

A darabról és szerzőjéről mindenki hallott - Herczeg Ferenc Bizáncára illik jelentőségteljesen rábólintani (bár a Kék rókára és benne arra a bizonyos Cecilre jobban csillannak a tekintetek). Ahogyan azt is illik - legalább bizonyos körökben - tudni, hogy a világháború után méltatlanul indexre került szerző ebben az opusban mintegy megjósolta a Monarchia szétesését, 1904-ben.