Aki szereti ezt a Bozsikra egyébként oly jellemző, kortárs balettet, klasszikus operazenét, mozgásidézeteket, filmszerű részleteket nem is olyan lazán egymás mellé szerkesztő látványos parádét, azaz a koreográfus pimasz színházi gesztusait, és történetesen a pop-kultúra blöffjeinek mélységeiben is jól érzi magát, annak igazán élvezhető a saját ritmusába lassan beleringó előadás.
Van benne minden, amivel egy Lynch-melodráma vagy akár egy komoly opera-előadás is rendelkezhet e szürreális korban, plusz jól rendezett mozgáskórusok, szinkrontáncok, karhömpölyök. Csak győzzük szétszálazni és összeszedni az alkotó belsőséges és kiterjedt referenciáit! A síron túl is tartó hűségről és a művészetről szóló klasszikus mű kapcsán megjelennek a görög mitológia meg a történet modernebb változatai is a megkettőzött, így kétnemű Orfeusz-szereppel (Samantha Kettle, illetve Gombai Szabolcs) együtt, ami eleve bizarrá teszi a művet, akárcsak a Hádészt alakító Vati Tamás csak félig átöltözött transzvesztita figurája. Gluck operája többféle szövegkönyvverzióval bukkan fel a darabban, a jó és a rossz befejezés lehetősége is ott lebeg lelki szemeink előtt. Góbi Rita meglehetősen vidám és szertelen Ámora minduntalan egy áttetsző zöld gömbben jelenik meg. Felvillannak Pina Baush, a koreográfus-példakép elsöprő erejű Orfeusz-előadásának képi megoldásai, mint az Euridikét táncoló Szent-Ivány Kinga piros bársonyruhája, illetve Kettle szikár női Orfeuszának alakjában a nőművész modern archetípusának kísértete, maga Pina Bausch. Nem utolsósorban említeném felfedezendőként Mary Wigman, a német expresszionista táncguru és táncterapeuta szellemiségét az előadást megkettőző vetítésekben.
Istenkáromlás ez a mű, de van benne rendszer és önirónia is.
Művészetek Palotája, december 29.
_Wilfried_Hosl_IMG_2539_nagy_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=NjQyNDM1YjRlOGE4NzQyNThlYzg0ZmEwM2E1MzQ0ODBjMTdiMTA3MTZkMzIxZmNiMTY2YTQ4M2U4MDJhOTkyYQ==)
