Színház

Kettecskén

Neil Simon: A napsugár fiúk

Színház

Herczeg Jenő és Komlós Vilmos - nem vitás, a magyar kabarétörténetben ez a két színész, a Hacsek és Sajó-jelenetek legendás párosa képviseli az egymással évtizedhosszat összeláncolt, az örök barátságban és haragban együtt dolgozó komikusok zsánerét. Minálunk alighanem róluk mintázhatták volna a két életfogytig civakodó idős kabarészínészt, a napsugár fiúkat, akik a halál közelségében is a helyes végszó feladását követelik ki egymástól, s akiket szorult lélegzettel és szívpanaszokkal is mindegyre a hatásos abgang foglalkoztat - a színpadon. A típus, mint jószerint minden színésztípus, ismerős tehát és internacionális, s ez a tény Neil Simon komédiájának világsikerét éppúgy magyarázza, mint a derék szerző tán leginkább valóságos figuráinak megalkotását. Merthogy több más esettel ellentétben Lewis és Clark, a két kiöregedett vaudeville-színész Simon számára otthonosan ismert közegből és személyes emlékekből lelkedzett, hála mondjuk annak az írói sürgölődésnek, amelyet a feltörekvő fiatalember Phil Silvers és főleg Sid Caesar tévévarietéi körül kifejtett, egyébiránt az ugyancsak tejfelesszájú Mel Brooks és Woody Allen társaságában. S bár a nyilvánvaló ellenpéldák hosszan sorolhatók lennének, azért megkockáztatható, hogy a színpadi szerző munkájának hasznára válik, ha ismeri azt a világot, amelyről ír. A néhány avulásnak indult Simon-darabbal ellentétben máig frissnek ható, negyvenéves komédia legalábbis ezt a feltételezést látszik igazolni.

Benedek Miklós, Gálvölgyi János


Benedek Miklós, Gálvölgyi János

Fotó: Cuhorka Ádám

Jóllehet még többedik látásra is meglepő, hogy voltaképpen milyen vékonyka cselekménnyel operál Simon, megteheti, hisz az általa életre hívott két szerep fontosabb, mint maga a színpadi akció. Kettes vagy kettős szám - az ógörög, a szanszkrit, s ha igaz, a nyenyec nyelv is ismeri ezt az egyes és a többes szám között elhelyezkedő opciót, amely némi fantáziával A napsugár fiúk képletére is jól alkalmazható. Két koros és kellően népszerű férfiszínész, lehetőség szerint komikus zökkenőmentes együttműködésén alapul ugyanis a színmű, ahol a legönzőbb egyéni siker is kizárólag csak a csapatjáték révén szerezhető meg, ám ahol a két színész vetélkedése, eltérő fegyvernemekkel operáló párbaja ugyancsak előfeltétele a közös diadalnak.

A hagyomány szerint színpadi nagyvadakat, de legalábbis minden hájjal megkent mesterkomikusokat igényelnek tehát az izgága és sokbeszédű Willy Clark meg az úriasan rezervált Al Lewis szerepei, s a darabnak immár nem először nekirugaszkodó Szirtes Tamás meg is találta a két alkalmas személyt e feladatokra Gálvölgyi János és Benedek Miklós személyében. Nem először, írtuk, hiszen még a hetvenes években Szirtes rendezte a komédia első budapesti sorozatát Feleki Kamillal és Balázs Samuval, s ennek fölemlítése több itt, mint kötelező színháztörténeti utalás. Merthogy Gálvölgyi János mostani szerepindító totyorászásában határozottan felsejlik valami Feleki egykori öreges játékaiból, a kellékekkel folytatott viaskodásaiból. Gálvölgyi kabaréközeli játékmodora itt nemhogy a helyén van, de a legteljesebb mértékben gyümölcsöző, s az aggastyános és egyszersmind színészi önzés megjelenítésében úgyszintén jól kamatozik a komikus poénmágnesi működése. Antipodusa, Benedek Miklós ugyancsak a saját múltjából és valamelyest elnehezült színészi alkatából dolgozik, méltóságos és fanyar mozzanatok egész sorozatát elővezetve. Ráadásul a szívhangokkal is jól gazdálkodik a kimértség mögül ki-kitekintő művész, s az öregkor riadtsága éppúgy ott rejlik Benedek kabátjának hibátlan revers-je mögött, mint a szenilitás első megindító jelei. Kettősük pár helyen ugyan még bizonyosan tökéletesebb összecsiszolódást követel, főleg a páros legendás jelenetét újrajátszató, hullámvölgyes második felvonásban, ám együttműködésüket már a bemutató estéjén derűsen professzionális üzemmódban találtuk.

Gálvölgyi és Benedek mellett, mondhatni értelemszerűen, kevés fű terem más színészek számára. Egyetlen jelenetében mindazonáltal még így is komoly sikert arat Dobos Judit mint kibillenthetetlen nyugalmú és özvegyasszonyi tekintélyű Ápolónő, s a Willy unokaöccsét és egyúttal ügynökét adó Nagy Sándor szintén rokonszenvesen teljesíti a verbális pofozóbábu és érzelmileg kizsákmányolt oldalági rokon szerepét. Igaz, az némiképp furcsán hat, hogy mintha a lendületesen ágáló színésznek nem jutott volna jelmez, s így aztán nagyjából a saját utcai ruhájában, de mindenképpen jelenkori öltözetben kényszerül színpadra lépni. Stílusbaki ez a bő negyven éve játszódó darab kulisszái között, aminthogy stílustörést érzékeltetnek azok a mai szlenget képviselő fordulatok is, amelyek vélhetőleg frissen lettek betoldva Ungvári Tamás ugyancsak több évtizedes magyarításába. Meglehet, jobban megérte volna újrafordíttatni a teljes komédiát: a vicces betűkről és szavakról tartott szakmai kismonológ például alighanem mulatságosabban és érvényesebben hatna, ha nem e porosodásnak indult szakmánymunka megfogalmazásában hallanánk.

Madách Színház, december 8.


Figyelmébe ajánljuk