A kritikusnak, mondhatni, meg van kötve a keze, de persze azért csak ne panaszkodjon, hiszen Pelikán József gátőr történetének színre vivőit bizonnyal még inkább megbéklyózhatta az 1969-es film emléke - amely, hogy őszinték legyünk, majdnem annyira problematikus, mint amennyire népszerű alkotás. Előbb volt ismert merész, majd betiltott híre, s csak egy évtizeddel később, már legendájának teljében jutott el a közönséghez és aratott megérdemelt sikert. A színészi telitalálatok, Bacsóék fanyar ötletei és a film szállóigévé vált bemondásai máig emlékezetesek (lásd akár lapunk címoldalát!), s nagyjából máig feledtetik a nézővel, hogy A tanú - dacára a hosszas elrekkentés tényének - alapjában eszme-, sőt rendszerigenlő darab, amely csupán visszafelé lődözött, ha mégannyira bátran és szellemesen is tette ezt. "Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg múltjától" - könynyű megfeledkezni róla, de ezzel a Marx-idézettel zárul a szatírát végül feloldó film, s tekintsük bár ezt őszinte bizakodásnak vagy épp kötelező vörös faroknak, bizonyos, hogy fényévnyi távolságban van attól, ahogyan ma látjuk a létezett szocializmus durvább vagy puhultabb évtizedeit.
Ezek előrebocsátásával már eleve a lehetetlenséggel határos és merőben kétes vállalkozásnak tűnt, hogy "Bacsó Péter filmje alapján" Hamvai Kornél "Broadway-darabot" fabrikált a Thália Színház számára. Mert mit lehet kezdeni például azzal a kommunista idealizmussal, amely már az alapmű elkészítése idején is valószerűtlennek tetszett, vagy, mondjuk, éppenséggel azokkal a dramaturgiai döccenőkkel, amelyeket a filmben jobbára elfed a színészi játék lendülete? S persze a dupla fenekű alapkérdés: el lehet-e mesélni jelen idejű színházi előadás keretei között egy keletkezésében is ilyennyire történelmi időhöz kötött filmalkotást? Nemigen - hangzik enyhén előítéletes válaszunk, aminthogy nemmel felelnénk arra a virtuális, A tanú elbeszélői pozícióját félreismerő felvetésre is, hogy vajon lehetne-e a mára referáló, "politikus" darabot formálni Bacsó filmjéből. Ám mindezek korántsem jelentik azt, hogy Hamvai és az előadás létrehozói eleve nem végezhettek volna sikerültebb és jobb munkát annál, mint ami Mikulás estéjén a protokollközönség szemei elé tárult.
Hamvai mintha több irányba is próbált volna tétován tapogatózni, részben alighanem kitörési pontokat keresve. Így a színműíró a film cselekményének egyszerűsítésein, praktikus (?) elhagyásain túl egyrészt egy szimpla, bár helyenként mesterkedő becsvággyal dúsított vígjátéki-bohózati vonalat tételezett, másrészt dokumentumértékűnek szánt utalásokat helyezett el a darabban (mint amilyen a Szűcs Ernő agyonveretésének történetéből vett szövegidézet volt). A végeredmény azonban sajnos nem csupán széttartónak, de merőben átgondolatlannak, hogy stílszerűek legyünk: minden koncepciót nélkülözőnek bizonyult. Igaz, ebben már Balikó Tamás főfelelősségét hangsúlyozhatjuk: rendezésének szereplői ugyanis olykor önmaguk számára sem tudják eldönteni, voltaképpen milyen regiszterben is mozog a szerepük, vagy pláne azt, hogy miért váltanak át, mondjuk, bohózatból féldrámába minden látható indok, motiváció nélkül.
Ám ha nem is feltételezhettünk Horesnyi Balázs gunyoros, bár túlgrimaszolt díszletei között egységes színészvezetést, azt még így is riadtan kellett szemlélnünk a bemutató estéjén, hogy milyen tétova és egyenetlen az előadás színészi mezőnye. Csányi Sándor bamba értetlensége és érezhetően fejlődésnek indult poentírozó készsége legalább a helyén volt, s ha a színész nem is tudott mit kezdeni az e vonalból kilógó mozzanatokkal, azért a szerep nagyobbik részét sikerrel működtette, méghozzá úgy, hogy eközben Kállai Ferenc imitálására sem tett dőre kísérletet. Ám annak megállapítása, hogy Virág elvtársat Cserhalmi Györggyel eljátszatni szereposztási tévedés volt, már nem egyszerű eufemizmus, de jószerint a hazugsággal felérő alulfogalmazás. Mert nem vitatva, hogy Cserhalmi civilben jó humorú állampolgár lehet, sajnos többedszerre bizonyosodhattunk meg arról, hogy a színpadon ebből a humorból fikarcnyi sem látszik. S ami még inkább zavarba ejtő: humoros regiszterbe kényszerülve Cserhalmi néha már a színészi körvonalait is elveszíti, s ily esetekben olyan játékokkal, kézdörzsölős-szemhunyorgatós gesztusokkal kezd operálni, amelyeket csakis lelkes amatőrök meg hétpróbás kabarészínészek engednek meg önmaguknak. Ez a Virág elvtárs lépten-nyomon kiesik a szerepből, s hol egy őrkanonok ájtatosságával, hol meg egy vidéki másodintrikus indulatával próbálja minimálisan átszínezni a nézőtér hátsó fertályában már jobbára csak kitapogatható hangját.
Az élet és a színház igazságtalan, így amit Cserhalminak nem lenne szabad megcselekednie, azt Szombathy Gyula szívnyugalommal megteheti, és bizony meg is teszi. Bástya elvtársa egy komplett előadásban, meglehet, stílustörést képviselne, de itt, ahol az éberség megőrzése többször is komoly kihívást jelent a néző számára, csak hálásak lehetünk ezért a pöffeszkedésre koncentráló komikusi alakításért. Hangemelésben, tódításban erős figura ez a Bástya elvtárs, bár az igaz, hogy semmi köze sem az ötvenes évekhez, sem bármiféle diktatúra bárminő vezéréhez. Hunyadkürti Istvánnak jut két hálás karakteralak, Schmied Zoltánnak pedig a történet eredendő figurális mélypontja, Dániel miniszter, mely szereppel értelemszerűen nem is tud mit kezdeni. A további szereplőkről mély megértéssel hallgathatunk.
Thália Színház, december 6.
