Gondosan kidolgozott előadásomat az utolsó pillanatban félredobva forradalmi javaslattal álltam elő, mondván: a kis Magyarország komoly szívességet tett a színházi népek nagy családjának a katasztrofális budapesti izé megépítésével, hisz’ mindenki saját szemével láthatja, hogy… És ahol még esetleg nem húzták fel a sajátjukat, próbaképp, nosza, béreljék ki a budapesti Nemzetit egy-egy teljes évadra. Így ők jutányos bérleti díj árán beláthatják, hogy olyasmire pazarolnák az adófizetők pénzét, amire semmi szükségük; az építtető (kicsiny nemzetünk) pedig valamelyest csökkentheti az elbaltázott presztízsberuházás veszteségét. Az előadás fergeteges sikert aratott – de a világraszóló terv sajnos nem valósult meg.
Kell-e nekünk nemzeti színház? A válasz nemcsak attól függ, kitől kérded, hanem attól is, hogy mikor. Sőt olykor attól is, hogy ki kérdi.
Az európai nemzeti színházak létrejötte többnyire a nemzetté válást kísérő, szimbolikusan is értelmezhető aktus – a 19. század derekától elharapódzó szokás. Nyelvi és kulturális önmeghatározásra – sőt önmegkülönböztetésre – volt (?) akkoriban szükség, megjelentek tehát a nemzetinek szánt, nevezett, kikiáltott intézmények (nem csak színházak persze). Egy nemzeti színház – a születése pillanatában – sosem csak a színpadi alkotások esztétikumáról szól. Fontos társadalmi (politikai?) szerepet tölt be, az igazi kérdés, hogyan változik ez a szerep, és ehhez hogyan (nem) tud alkalmazkodni a színház(i élet). Vagyis az igazi kérdés: milyen nemzeti színházra van szükség, ha már…?
Minden olyan alakulat, amely megéri saját felnőttkorát, megérdemli, hogy újragondolják a küldetését, a működését – legyen szó kompakt gondolati rendszerről, intézményről vagy épületről. A változó idő szükségtelenné tehet bizonyos funkciókat, a korábban adekvát válaszok ellentmondásossá, sőt nevetségessé válhatnak, a progresszív gondolat önmaga paródiájává, retrográd szlogenné módosulhat és viszont. Szükséges tehát a folyamatos újradefiniálás. Gondolkodni kell róluk.
Először arról: mi a nemzet? Aztán arról: mi a színház, és utóbbinak mi dolga az előzővel? Amint mindezt közös ügynek tekintjük, végtelenül bonyolulttá válik, ami addig egyszerűnek tűnhetett.
A nemzetépítés, a nemzetesedés klasszikus történelmi pillanatában a hangsúlyos különbözőség, a megkülönböztetés volt a feladat. Az érett és biztonságos nemzeti lét korában ez már nem indokolt. A sovinizmusba, felsőbbrendűség-érzésbe hajló nacionalizmus (az üres nemzeti büszkélkedés) nemcsak anakronisztikus, de ön- és közveszélyes is. De vajon a globalizáció, a világzsugorodás idején mennyire fenyeget újra a nyelv- és kultúravesztés réme, illetve mennyire lehet ezt a rémet célzatosan a falra festeni?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
