Magyar Narancs: Darvas Iván Lábjegyzetek című önéletrajzi kötetéből készített előadást A Darvas címmel, amelynek nemrég volt a bemutatója az Örkény Színházban. Mikor kezdett el foglalkozni az anyaggal?
Gálffi László: Két évvel ezelőtt, és ebben benne volt az az év is, amikor leálltam. Azt éreztem, ha nem állok le, tovább tudom ugyan csinálni, de az engem már nem érdekel.
MN: Mi nem érdekelte már?
GL: Hogy rutinból csináljak előadást. Nehéz állandóan megújulni, és olyasmit csinálni, ami engem is érdekel. Mert ha nincs mondanivalóm, ha nincs közöm az anyaghoz, akkor az egész csak egy kutyakomédia.
MN: Azt érezte, hogy ismétli magát és nem tud kellő érdeklődéssel fordulni az önre osztott szerepek felé?
GL: Elfáradtam, hetvenéves voltam, és meg kellett álljak, hogy eldöntsem, mit csinálok az utolsó körben, mert ez az. Lehet, hogy ez a kör öt vagy tíz évig fog tartani, de lehet, hogy rövidebb lesz. El kellett döntenem, hogy egyáltalán akarok-e még valamit csinálni, hogy tudok-e adni valamit, ami érdekli a nézőket, és hogy van-e még értelme a színészetemnek, mert ma már egész másképp játszanak, és egész másképp is kell játszani.
MN: Hogyan másképp?
GL: Nem tudom, de az biztos, hogy én és néhány kolléga még „úgy” játszunk.
MN: Valami olyasmire gondol, hogy kiveszett egyfajta finomság, könnyedség, szellemesség az alakításokból?
GL: Az apró részletek vesztek ki, igen. Van olyan feldolgozás Vivaldi A négy évszakának, amelyre alig ismerek rá, és másképp is hegedülnek benne. A hegedű mindig hegedű marad, de hogy mit hoznak ki belőle, az egészen más, és engem mélyebben megérintenek a régi változatok, mert több lélek volt bennük. Persze ma már nem lehet úgy játszani, mert unalmasnak találják.
MN: Említette, hogy leállt egy évre. Jól értem, hogy ezalatt döntötte el, hogy meg fogja csinálni A Darvast?
GL: Nem az volt a lényeg, hogy mit csináljak, ellenkezőleg, le akartam nullázni mindent. Egy színész kollégámtól tanultam, hogy amikor az ember rajtakapja magát, hogy rutinból játszik, hogy csinálja, de hiányzik belőle minden, amiért érdemes fölmenni a színpadra, akkor pár pillanatra le kell állni, és beépíteni a játékba. Nem mindenki tudja ezt, de meg lehet tanulni. Nem kell rárakni és még rárakni, hangosabban beszélni, mert csak rosszabb lesz. Vissza kell venni kicsit, lenullázni és újrakezdeni. Miután megkaptam a Prima Primissima-díjat, tehát anyagilag biztosítva voltam, azt éreztem, hogy most vagy soha. Lelkileg megzökkentem – szakmailag és magánéletileg is. Változtatni kellett. Az év első fele jól is sikerült, rengeteget utaztam, találkoztam a barátaimmal, ismerőseimmel, lezártam magamban fontos ügyeket. Az egyik barátnőmhöz még éppen idejében látogattam el, pár hónappal később meghalt. Az év második fele borzasztóan sikerült, viszont ebben volt az igazi tanulság. Metzben, éppen egy belvárosi utcakereszteződésben tébláboltam, Paul Verlaine szülőháza előtt, a múzeum még zárva, déli tizenkettőkor. Az utcák teljesen üresek voltak, senki sehol, és egyszer csak rám szállt egy drogos, akinek már nagyon kellett volna az anyag, és borzasztó agresszíven pénzt követelt. Akkor derült ki számomra, hogy csak egy védtelen öregember vagyok, aki nem tudja, hogy mi lesz ennek a vége. Aztán egy örökkévalóságig tartó öt perc után valahonnan megjelent egy rendőrautó, és összeszedték ezt az embert, de az egy olyan öt perc volt, amikor éreztem, hogy bármi megtörténhet, nem tudom megoldani. Addig minden helyzetet meg tudtam oldani, ezt nem. Pár hónappal később egy bakteriális fertőzést kaptam, sületlen hústól, amire majdnem rámentem, nyolc kilót fogytam, és két hónapig tartott, amíg összeszedtem magam. Azt mondtam magamnak, hogy „na, ebből gyere ki”, és akkor eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Még betegen elkezdtem foglalkozni Darvassal. Meg akartam csinálni, mert azt éreztem, hogy tartozom neki ezzel, hogy nekem erről mesélni kell, és most végre volt mit mondanom. Idén június 14-én volt a születésének 100. évfordulója, és az volt a lényeg, hogy aznap, a születésnapján meg tudjam csinálni az előadást. Mácsai Pali sokat segített. Nagyon hálás vagyok neki. Aztán eljátszottam Szolnokon az Országos Színházi Találkozón, és megcsináltam szombaton és hétfőn is, és ha már hétfőn megcsináltam, akkor már megcsináltam pénteken is a Magyar Mozgókép Fesztiválon, ahol Darvast ünnepeltük, én pedig életműdíjat kaptam.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
