Emelkedett prózai hangon, négy dallal és egy kezdő kórussal, a zenét is maga szerezte. Jó pár évvel később, 1926-ban dolgozta át „szabályosra” a darabot, amely 1964-ben Jékely Zoltán fordításában jelent meg először magyarul, majd ’79-ben mutatták be. A zentaiak viszont úgy döntöttek, hogy a posztdramatikus színházi hagyományaikhoz jobban passzol az eredeti verzió, amelyet Forgács András fordításában és a fiatal román rendezőnő, Anca Bradu rendezésében állítottak színpadra.
Ondraschek Péter időtlen cifra nyomorúságot megjelenítő díszletei között és jelmezeiben zajlanak a rövid jelenetek, amelyekben minden mellékszereplő megnyilvánulhat, miközben szépen a főhős sorstörténetévé áll össze az egész. Ő sem nagy formátum, inkább egy nőcsábász, szélhámos, akit a rajongói zseninek, a szerettei meg istencsapásának tartanak. Balázs Áron figurája annyira szexi, mint a hideg pörköltmaradék, viszont végig világos, hogy mi történik vele. Ezért lehet kibírni, sőt élvezni ezt a hosszú előadást, amely nem csak sorsokat, de egy korszakot is érthetővé tesz. Amikor nincs lehetőség a jobbra. Hiába van velünk az Eckhartot és Baal anyját félelmetes intenzitással játszó Mezei Kinga, a még több, és kisebb szerepet alakító Greguss Lilla, és hiába szól Mezei Szilárd felkavaró zenéje. Mintha mindannyian Baal kocsmájából kóvályognánk ki aztán.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
